Heti Szemle, 1903. (12. évfolyam, 1-51. szám)
1903-03-25 / 13. szám
Ill, évfolyam. Szatmár, 1903. tfárczius 25 13-ik szám. HETI SZEMLE POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ARAK : Egy évre — — — — — — 6 korona — fillér Félévre — — — — — — — 3 „ — Negyedévre — — — — — 1 „ 50 „ Tanítóknak és kézmüip^rosoknak egy évre 4 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő BÁTIIOKY E N D K E. A lap kiadója: A „PÁZMÁNY SAJTÓ“ A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. a „Pázmány- sajtö“ cziinére küldendők, (Rákóczy-utcza 25. sz.) Hirdetések jutányos árban vételnek fel. Nyllttér sora 40 fillér. V lap megjelenilc minden szerdán. Az újabb aera. A budapesti egyetemi ifjúságot elkardlapozta és brutális módon szétverte a rendőrség, amiért egy kis tüntetést merészeltek csinálni és az egyetemre Kossuth halála évfordulóján követelték a fekete zászló kitűzését. Kettő közülök oly súlyos sérüléseket szenvedett, hogy az első órákban halálhirök futott szót az utczákon lázas izgatottságban hullámzó tömeg között. Az ilyen esemény hallattára méltán háborodik fel az ország közönsége és teszi felelőssé azokat a faktorokat, melyek minden igaz ok- nélkül ily áfrikai vadsággal mennek neki müveit embereknek, s a brutális erőszak eszközeit használják az ifjúság érzelmeinek magában semmi veszélyt nem rejtő megnyilatkozása ellen. A régi elposványosodott erkölcsök megujrázása ez durvább kiadásban. Rettegnek a hatalom emberei minden levél zörrenéstől, érzik, hogy inog lábaik alatt a föld, mozog a talaj. Ártatlan emberek vérére szomjaznak, hogy megfélemlitsék az országban háborgó szenvedélyeket, s példát mutassanak, milyen sors várakozik reájuk, ha moczczanni merészelnek. Ez az ifjúság szétveretésének indító .oka. A nemzet azonban nem fog tágítani. Ilyen botrányos erőszak nemhogy lecsendesitésökre szolgálna a már forrongásban levő kedélyeknek, de az ellenállásra a népet az elkeseredésig sarkalja. Nem tehetett volna roszabb szolgálatot kormányának a rendőrségnek ezen elvadult csordája, mint mikor védtelen emberekre, ártatlan nőkre és gyermekekre rárohan, s kíméletlenül agyba-fejbe veri, aki a keze ügyébe kerül. A magyar nemzetben nem halt még annyira ki a lovagias érzés, hogy azokat a botrányhősöket, kik ráuszították műveletlen közegeiket ártatlan emberekre, megtűrje azon helyen, melyről hatalmokkal visszaélve ily szégyenletes botrányt rendeznek az ország szeme előtt. Annak a korruptiós rendszernek folytatása ez, melyet láttunk a múltban a Tisza Kálmán köpenyeg- forditásától az otrombaságok nagymesterének, Bánffy Dezsőnek csúfos bukásáig. Belefáradtunk már az ilyen scénák szemlélésébe, elég volt a durvaságokból, igazságosés tisztességes kormányzatot kérünk. Nem kérjük, de követeljük azt, nem mi vagyunk a hatalom embereiért, de ők miértünk. Azaz, hogy úgy kellene lenni és hogy úgy legyen, módjában van róla tenni a nemzetnek. Meg kell értetni végre azokkal az urakkal, kik a nemzet vállain felkapaszkodtak a hatalom magaslatára, kiknek tekintélye és ereje csupán a nemzet tekintélyéből és erejéből táplálkozik, hogy mi adtuk kezükbe a fegyvereket, de nem azért, hogy ellenünk forditsák, hanem hogy védelmezzenek bennünket vele, ha a szükség úgy hozza magával. Olaj volt ez a brutalitás a tűzre, amely lyel a kormány bukása meg van pecsételve. Alaposan rászolgált ezen tettével, hogyÜgénybe vegyék eiiene az alkotmány sánczai közt a legdurvább erőszak eszközeit is. Jogot ad rá az az otromba vadság, amely- lyel nekiment a nemzet reményének, a magyar ifjúságnak. TÁEGZA. Ischariot. Oh pénz, te földnek régi átka, Mely elbűvölte szivemet, Sötét éjjé miért is nem vált A nap, amely rá fényt vetett ? . . Mért nem volt első csendülóse, Mint égdörgós, megrendítő, Hogy megborzadtam volna tőle . . Mért nem volt rám elrémitő ? . . . Most nem marná a bűn fulánkja, Mint mérges kígyó, keblemet, Gyötörve, űzve kárhozatba Kétségbe esett lelkemet . . . Mint ifjú boldogan haladtam Az élet nyílt ösvényein; Rút szenvedély el nem terelte A vészes útra lépteim. Ég, föld, világ vidám mosolylyal Köszöntötték reményemet; Mindenfelől örömsugárfény Ragyogta be ösvényemet. Ám, amióta gyáva szivem A földi kincsek rabja lett, Pokol sötétség nyomja lelkem, Mint napfényt a zord fellegek. Eladván pénzért Megváltómat Ki értem szállt e földre le, Égbe kiált föl szörnyű vétkem, Mit elköveitem ellene . . . Pedig ah, mint intett szünetlen, Szelíd szemekkel nézve rám; De ón átalkodott maradtam Bűnömben s ezt eltitkolám. O üdvösségem’ szomjuhozta S mint hű barát, úgy bánt velem, S én az ő árulója lettem . . . Ah, megbocsátsz-e Istenem ? ! Nem, nem ! Bűnöm nagy szörnyüképen; Ördög gonoszabb nem lehet, Mint én, ki Istent elfeledtem; Ah, én már nem remélhetek . . . Hiába dobtam bűnöm diját, A kincses erszényt, tőlem el ; Hiába mondtam szivszakadva, Hogy igaz vért árultam el. A gyilkosok gúnyos mosolylyal Vették e lelkifurdalást, Kárörvendezve mondá nékem : „Mi közünk hozzá, ám te lásd!“ Tudom, most már a kárhozat vár, Hol örök kínnak lángja ég, Hol nem dereng remény sugára, Mely enyhet ad, — nem jő a vég. Tudom. De hajh, mit tépelődöm, Meghalni szászor jobb nekem, Mint élni s bűnöm terhét hordva E földön, itt vezeklenem. Körültem mint kígyók sziszegnek A rút kisértő szellemek ; Nem hagynak el álmomban, ébren ; Mind vesztemen örvendenek. Agyam ég mint vulkán üvegje; Gondolatim száguldanak, Mint tűz szikrája s izzó lángja; Érzem, rögtön megfojtanak i . . Hol vagy halál ? Megyek elédbe 1 Mondd, merre, hol keresselek ? Ah, mert e lelki gyötrelemnél Kinzóbb a pokol sem lehet. — FERENCZ JÓZSEF KESERUVIZ az egyedül elismert kellemes izü —* természetes hashajtószer. ZZÜ
