Heti Szemle, 1903. (12. évfolyam, 1-51. szám)
1903-03-25 / 13. szám
2 Eszmék tisztázása. Ozsváth tanárnak igen köszönjük, hogy kérésünknek eleget tett és felolvasásának szövegét átolvasás végett rendelkezésünkre bocsátotta. A mennyiben a felolvasó tanár valódi babonaságok ellen szállott síkra, annyiban teljes elismeréssel adózunk neki és minél nagyobb foganatot kívánunk fáradozásának. Hogy azonban a kenyérnek fölszelóse előtt kereszttel való megjelölése babona, az nem áll. Az nagyon is szép és arra emlékeztető szokás, hogy a kenyér ugyanazon Isten ajándéka, ki értünk a kereszten meghalt. Ha a keresztény ember ama jeltől a kenyér csodás megszaporodást várná, vagy azt gondolná, hogy a nélkül a kenyér nem is tudná a testet jótékonyan táplálni, akkor volna alap a szokásnak, mint babonának megtámadására. A szövegben többek közt ezt olvassuk : „Az bizonyos, hogy Isten .... csodatevő erőt, természetfeletti hatalmat nem adott sem embernek, sem állatnak.“ —Ezzel szemben állítjuk, hogy Isten, bár nem mindenkinek, de némely embernek igenis adott csodatevő erőt. Az „Apostolok cselekedetei“ ez. könyvben (5 f. 12. v.), tehát a szentirás- ban, szószerint ezt olvassuk : „Az apostolok kezei által pedig sok jelek és csodák lőnek a nép között.“ A 14. és 15. versben Péter apostolnak csodatevő ereje külön ki van emelve; tessék elolvasni. Már pedig tényleg abszurdum, hogy bárki, sőt Isten maga is, megfelelő erő nélkül csudát műveljen. Tehát volt több ember, kik Istentől csodatevő erővel bírtak. A szöveg a Mária tiszteletére vonatkozólag igy hangzik: „S épen nem válik dicsőségére azoknak, kik a Mária felséges kultuszát is agitáczionális czélokra használják fel“. — E nyilatkozatra több megjegyzésünk van. Az agitáczió szót felekezet vagy nemzetiség ellen való izgatás jelölésére szokták használni. Mutasson rá a felolvasó tanár, hol izgatnak Mária tisztelete által felekezet H E T _I S Z E M L E“ (KI ik s vagy nemzetiség ellen. Lourdesban, a Mária társulatokban, vagy . . . Laczfaluban van-e ilyen izgatás színhelye? Lourdesra valószínűleg a felolvasó se gondolt, mert ott van ez a távol Pyrenék tövében, hova szatmári felolvasásnak gyógyító ereje úgy se hat el. A magyarhoni Mária-társulatok ellen több zsidó, szabadkőműves és hasonló újság igenis hozott az utóbbi időben oly vádat, mintha azokban az ifjúságot izgatnák. De honnót bizonyítják ez állítást ? E mellett sem Mária jelleme, sem a társulatok alapszabálya nem szól, tehát nem egyébb vakmerő gyanúsításnál, gonosz rágalomnál, a milyen után objektiv felolvasó nem indulhat. Hátra marad tehát Laczfalu vagy valamely hasonló hírhedt fészek, mert utóvégre a felolvasó nem költött, hanem valódi babonák ellen viaskodik és akkor valahol szintérnek lennie kell. Itt azonban fölfogásbeli hiba van a dologban. Először az agitáczió nem babona. Másodszor pedig az agitáczió nem származhatik a Mária-kultuszból, mert ezt a felolvasó nagy meglepetésünkre egyenesen „felséges“ jelzővel tiszteli meg. E kultusznak természete tényleg oly magasztos, hogy nemzetiségi izgatásra szolgáló eszköznek be nem illik, sőt föl sem használható. Más dolog az : a Mária- kultuszt használni agitáczionális czélra, — és ismét egészen más dolog : az esetleg épen Mária-búcsura összegyűlt népet politikai beszédekkel a magyar nemzetiség ellen izgatni. De akkor az ilyen agitátor nem babonáskodó nevet, hanem tömlöczöt, vagy országunkból való kiűzetést érdemel. A felolvasónak idézett mondata elannyira homályos, hogy sok utángondolkozás mellett sem tudjuk igazi értelmét megállapítani. Amint az ember e mondatot a sokféle babonáskodásnak mintegy koronájául odailleszfve olvassa, vagy különösen amúgy röptében hallja, a kath.^ felfogásra határozottan sértőnek találja. És igy megértjük, miért botránkoztak meg többen a jelenvoltak közöl a felolvasás eme passzusán. A babonák kategóriája az állítólag agi- tácziós Mána-kultuszhoz épenséggel nem illő, ultraszeczessziós keret. A felolvasó nem tudta Szól és rohan az áruló most Gyilkos szándékkal sietőn. Majd meg-megáll inogva, küzdve Egy kietlen, kopár mezőn. Magánosán, kiszáradott fa All közepén bús komoran. Az áruló önelfeledten Őrült mohón hozzá rohan. Egy pillanat s övét leoldja. Nem bántja őt a gondolat, Hogy most dől el jövendő sorsa: A szörnyű vég, — a kárhozat . . . * . * * Midőn leszállt a csendes alkony, Azok, kik elhaladtanak, Látják, mint lóg a száraz ágról Egy eltorzult, sötét alak . . . Iszonytató a kép, előle Borzadva tér ki mindenik, Titkon forgatva elméjükben, Az élet bús rejtelmeit . . . Beregi Sándor. A szultán szürkéje. A boszniai hadjárat végével történt. — A török császár különös jóindulata jeléül Bitofass őrnagynak, a Szarajevóban állomásozó 36. ezred törzstisztjének egy gyönyörű arabs szürke mént küldött ajándékba. — Hogy mivel szolgált rá az őrnagy ur, azt a krónika nem mondja. A mi azonban örömét a szép mén láttára egy kis űrömmel elegyítette, — az az volt, hogy az őrnagy ur nem érezte magát a lovaglásban elég erősnek. — Nem minden aggodalom nélkül ült fel tehát a tüzes állatra, hogy ennek erkölcseit kitapasztalja. A kezdet pompásan sikerült. Midőu azonban a város végén levő sorompóhoz ért, mintha csak tudta volna, hogy ott vámot kell fizetni; szépségesen megáll ott a ló s minden nógatás daczára nem akart tovább haladni, mindaddig, mig az őrnagy egy darabka czukorral le nem kenyerezle. És ez igy történt, valahányszor a sorompón túl levő exercirplatzra akart menni az őrnagy. — Ez a kevésbbé törvényszerű viselet nagyon bántotta őt s azon törte a fejét, miképen s ki által javíttassa meg a szeszélyes állatot, mert önmagában nem bízott. — Épen kapóra jött, hogy a már régebben kért szabadság ideje megérkezett s most igénybe veheti. Ez jó alkalom volt arra, hogy valamelyik alantas tiszttársára bízza a szürke dressirozását. — Amint igy egy vendéglő kertjében egy öblös sörös kancsó mellett töprengett, egy magas fiú, főhadnagy Kiss, érkezik s illő salutálás és kézfogás után letelepszik melléje. Főhadnagy Kiss, nemcsak csinos ember volt, — hanem kitűnő lovas s gazdag és művelt fiú hírében is állott, kiről a fáma azt is megértetni különben talán egészen nemes szándékát. A végeredmény tehát az, hogy az idézett mondat szerencsétlen, ködös csillagzat alatt született. És most ismételten köszönjük a felolvasó tanárnak, hogy munkálatának átnyuj- tása által nekük alkalmat adott egy pár eszme tisztázására. Kóser pulykaméreg*. A Szatmári Hírlapnak cirkumcidált papiros szerkesztőségét elöntötte a pulykamé- reg, hogy bátrak voltunk lapunk múlt számában a közönség előtt leleplezni azt az arezpiritó hirlapirói karaktert, amelylyel napnap mellett dolgozik a könnyenhivők megtévesztésére. Ozikkünkre másnap a Szatmár Hírlap hírrovatában a következő megdöhösödött replika látott napvilágot: Oktalan támadás. A „Heti Szemle“ melynek szerkesztője kutya kötelességének tartja, hogy hetenkint egyszer kirúgjon a hámból, -- tegnapi számában újból nekünk rugaszkodik. A lap, a mely mióta megszületett, püspökfalatokbói él és ezekenjkülönös előszeretettel nyalakodtk, — kirohanásának azt a czimet adta : „oktalan támadás“. Ez az egyetlen okos szó az egész czikkben, mely különben hemzseg az ostobaságtól. Lapunk felelős szerkesztője pár nap óta távol van és részére kell fenntartanunk a jogot, hogy Báthory úrral, a bátorral hazajövetele után elbánjon. Egyelőre csak jelezni kívánjuk, hogy a hideg zuhany nem fog elmaradni, bár készséggel elismerjük, hogy a czikk Írója ennél többre: a kényszerzubbonyra is megérett 1 íme, hogy merészel ma már egy tollas zsidógyerek beszólni I ... A szatmári közönség előtt azonban az ilyen nem imponál. Ezzel a köpködéssel ami állításunkból egy jottát sem czáfolt meg. Ez olyan simplex gorombaság, amilyet itt nálunk minden, lábszijjal jól kinevelt csizmadíainas meg tud cselekedni. A szatmáriaknak argumentumok beszélte, hogy a tábornok leányának kegyét bírja. „Épen jókor jössz szólítja meg az őrnagy — bizalmas keresem volna hozzád. Nagy szívességet tennél velem, ha teljesítenéd.“ „Nagyon szívesen, ha tehetségemben áll,“ feleié a főhadnagy. „Tudod, hogy holnapután szabadságra megyek s a szürkét nem tudnám jobb kekszekre bízni, mint tereád.“ „Ezer örömmel, — viszonzá ez — sőt szerencsémnek tartom; szükséges azonban, hogy az ón istállómban legyen.“ „Amint tetszik — mondá az őrnagy — valóban nagy gondtól szabadítottál meg baj társ 1“ így történt, hogy a szultán szürkéje a főhadnagyhoz került. Volt neki egy lovásza, ki czivil korában a czirkuszban mint műlovas szerepelt, de a boszniai háborúban neki is be kellett rukkolnia. így került, mint lovász a főhadnagyhoz. Mikor meglátta a szürkét, majdnem a tetőig ugrott örömében ; mert benne egykori szirkusztársára ismert. Ezt azonban senkinek sem árulta el, mert jó tréfát akart vele csináltatni. Ha a főhadnagy a napi fensterprome- nadot a tábornok lakása előtt elvégezte, vagy akadályozva volt személyesen lovagolni a szürkét, rendesen s többnyire a lovásza
