Heti Szemle, 1903. (12. évfolyam, 1-51. szám)
1903-02-04 / 6. szám
HETI SZEMLE“ (6-ik szám.) 3 9Z69 hazai felsőbb tanintézetek igazgatóságát és tanulóifjúságát a Székelyföld látogatására felhívja : 1-ször a magyar fajok érintkezésének állandósítása, 2-szor a székely nép létkérdésének megismerése és megoldása czéljából, ami elsőrendű nemzeti érdek. Nemcsak magyarázat kell ehhez. Elég, ha kinek-kinek magyar szive van. — A székely egyesület és székely társaság marosvásárhelyi irodája két úti tervet közöl felhívása mellett. Az első Marosvásárhely, Szováta (fürdő), Parajd (sóbánya), Korond (fürdő), Székelyudvarhely, Homoród (fürdőbarlang), Csíkszereda (fürdő), Tusnád (fürdő)^ Málnás(fürdö, szénsavgyár), Sepsiszentgyörgy (fürdő), szövőgyár, Élőpatak (fürdő), Brassó város érintésével 10 napig tart és 50 koronába kerül. A második Marosvásárhely, Szászrógen Ó-toplicza (fürdő), Borszék (fürdő), Gyergyó- tölgyes (határállomás), Gyergyóditró, Gyer- gyószentmiklÓ9, Vasláb (Marosfeje), Csíkszereda (főrdő), Tusnád (fürdő), Sepsiszentgyörgy (fürdő), szövőgyár, Élőpatak (fürdő) és Brassó város érintésével szintén 10 napra terveztetett 52 kor. költséggel. A kirándulás tanulságos volta és biztonsága mellett szól az iroda azon Ígérete, hogy a szövetkezetben levő székelytársaságok által a kirándulók fogadását, ellátását, és kalauzolását biztosítja. Szóval velük lesz kezdettől végig mindenütt és vezet, magyaráz lépten- nyomon. A felhiváshoz fűzött tájékoztatóban élénken tükröződik vissza a székely társadalom érdeklődése, készsége, mi az utazást fölötte kellemessé is teszi. Szeretjük hinni, hogy a hazai tanintézetek vezetősége örömmel ragadja meg ezt a kedvező alkalmat, s vezeti tanulmány czéljából az ifjúságot a székely bérezek közé. Tegyük szorosabbá a köteléket a magyarság között és eljárván szép földjére, erősitsük meg a székelységet határvédő szerepében. Felhívás a városi tisztviselőkhöz ! 1898. óv október havában felhívást intéztem a városi tisztviselőkhöz városi tisztviselők országos egyesületének alakítására. Felhívásom, mint tapasztaltam, vegyes érzelmeket keltett. Mindössze alig akadt húsz város, mely érdemesnek tartotta, hogy velem szóba álljon. —Ez, megvallom, elkedvetlenített, mig végre egy kis szab. kir. város tanácsa megadta a kegyelemdöfést és kijelentette, hogy a városi közigazgatási tisztviselők országos egyesülése teljesen felesleges valami, mert az államosítás küszöbön van. Ki tudja, talán neki van igaza, gondolám. Tudomásul vettem és az eszmét az összes iratok kapcsán, mint további intézkedést nem igénylőt, irattárba helyeztem ; magam pedig szerényen félreálltam és figyeltem az idő nagy teleskopján keresztül, mikor jön fel a várvavárt csillag, valamely nagynevű, ma- gasállásu, tekintélyes és befolyásos férfiú személyében, aki az eszmét életre kelti és talpra segíti. Azóta teljes négy esztendő múlt el. De hiába, nem akadt senki, aki a mi ügyünkkel törődött volna. így hát, uraim, ott vagyunk ma is, ahol négy óv előtt voltunk, nincs senki, aki mondaná : szeretlek, gyermekem I Mi ebből a tanulság ? az, hogy aki magamagát elhagyja, azzal az Isten sem sokat törődik. Tehát ne hagyjuk el magunkat, hanem tömörüljünk és csoportosuljunk. Én ezennel újra felveszem a mozgalom fonalát és ezúttal ez utón kérem fel az összes magyar városok tanácsait és tisztviselőit, foglalkozzanak behatóan ez eszmével és órtesitsenek alábbi czimen levél utján arról, vájjon óhajtják-e a magyar városok közigazgatása és annak tisztviselői érdekét szolgáló „városi közigazgatási tisztviselők országos egyesülete“ eszméjének megvalósítását, mikor és hol óhajtják az alakuló gyűlés megtartását. E mozgalom programmja természetesen ma is az, melyet négy év előtt felhívásomban közzétettem. Alakítsuk meg: A városi tisztviselők országos egyesületét! és legyen ez egyesületnek az a czélja, hogy az ország összes városi tisztviselői egy közös táborba toborzódva, közös igyekezettel és egyesült erővel, mint egy test és egy lélek, hassanak a városi közigazgatás kóros tüneteinek orvoslására vagy legalább is Jjtovábbterjedésének meggátlására, a városi közigazgatási tisztviselők helyzetének javítására, társada/m kai halálugrást rövid pár nap alatt, legyünk egy kicsit férfiak is és mondjuk meg, bizony igy van ez. Sine ira et odio mondtuk el ezeket, részben azért, mert valamint önöknek és minden társunknak nemcsak joga, de kötelessége is megfigyelni a másik működését, megkorrigálni az esetleges tévedéseket, s a közügy érdekéből még a küzdelemtől sem zárkózni el, másrészt a sajtó reputatiójának érdekéből felette kívánatos, hogy hasonló komédiákkal ne tegyük próbára az olvasó- közönség türelmét. A székelyekért. Bizony elzárt világ ez a Székelyföld. Alig téved arra néha egy-egy társaság, sziveszerinti érdeklődéssel. Annyi ember is rég járt ott egyszerre, mint a múlt nyáron a tusnádi székely congressus alkalmából, mikor a székelység országraszóló bajait firtatta politikusok, közgazdák, kulturaposto- loknak nagy gyülekezete. Ám ők mindannyian felhevültek az ügy mellett; szivüket a hazafiság szent lelkesedése dobogtotta. S amint közbeeső időben csak úgy futva áttekintettek a Székelyföld regényes vidékein, elragadtatással szóltak az eddig nem is látott szépségekről, kincsekről. S mégis eddig idegenektől látatlan, árva a Székelyföld kincseket rejtő minden hegye ... völgye. Némelyik fürdőző, üdülő, átutazó ugyan — talán — szájára vette ismerősei előtt, de mindez semmi ahhoz a várakozáshoz képest, mit az idegen forgalommal szemben fiai táplálnak, ahhoz a viszontszolgáltatáshoz képest, mit a külföldön gondtalanul elszórt pénz csekély részéért itt nyújthatna — a vendégeknek. Kimondták tehát azok, akik eddig törődtek a székelyság búja-bajával, hogy a székelyföldi idegen forgalmat emelni kell. Ez az országrész méltán tarthat igényt a látogatásra érdekes fekvésénél fogva, szépségének, népe küzdelmének miatta. Ezeket az előnyöket ismerteti meg s teszi a kiváncsiak előtt érdeklődés tárgyává most a Székely-egyesület és Székelytársaság- marosvásárhelyi irodája, midőn az ősztöltötte ifjúságának legszebb napjait. Nemsokára megjöttek a jó barátai, kikkel együtt a reggel a kártya-asztal mellett találja. Ha haza vetődik díványára veti magát, hol tétlenül tölti el idejét. Egy nap délutánján otthon volt. Ablakához állt s szemlélte a lehanyatló napot. A ház előtti kertben egy törpe fácska- hullatja megsárgult leveleit. Merően néz egy pontra s gondolatai a messze végtelenben kalandoznak. A léha, nemtörődöm embereknek nem juttatja eszébe a nyugalombamenő természet a múlandóságot. A fáról lepergő sárga levelek mintegy figyelmeztetik : ember, te is igy jársz egykor. Lehullasz az élet fájáról. De ő nem akarja észrevenni. Csak mikor végórája közeledik, akkor tér meg a bűnös, mert nincs más menekvése. Nincs már, ki útjában álljon. Most már elveheti. Margit feledte az árvaságot. Anyját is sokszor vigasztalta, hogy nyugodjék meg az Isten akaratján. Idő múltával fájdalmuk is enyhült. Közeledett immár azon idő, mikor teljesülni fog egyedüli óhaja. Ifjú észszel nem hallgat az intő szavakra. Az első szerelem, mely szivében ébredezett, a legódesebb. Pista egyedül mindene. Érte élni, szenvedni avagy meghalni is kész. Gondolatai az elmúlt gyermekkort keresi fel. A hegyoldal, a patak partja, a pá- zsitos kert, mindhez oly kedves emlékek fűződnek. Hisz ittólték át gyermekségüknek aranykorát az ő Pistájával és a szomszéd-néni Őrz9ikéjóvel. A hosszú várakozás után végre elérkezett a várva-várt nap. Ajkukról elhangzott az eskü : egymást szeretik és örökké egymásé lesznek. Pista keblére ölelte Margitot ß egy csókot adott szeretető zálogául. Most jutottak eszébe boldogult atyjának szavai: Szerencsétlen leány! Oh, de hogy is szerencsétlen! Sohasem volt boldogabb az életben, mint éppen most. * Az évek elrepültek. Az élet szekere tova haladt. Margit arcza hervadt, mint a letört liliom. Nem igy képzelte az életet. Romba dőlt a képzelt doldogság. Most tudja már, mi az élet: szenvedni és küzdeni. Anyja már a boldogok hazájában lakik. A gyenge nőt kiragadta a halál az élők sorából. — Oh, ón boldogtalan I - sóhajt fel fájdalomtól megtörve. Hát igy van-e ez? Mivé leszünk ? . . . Ha ez igy tart, koldusbotra jutunk 1 — Istenem, ne hagyj el ! . . . Hova legyek ! . . Lehajol pamlagjára. Sir . . . zokogva sir . . . Nincs kinek elpanaszolja búját. Imádkozni nem tud. A barátnők, kik eleinte oly szívesen fogadták, most elfordulnak tőle. Egyedül van, mindenkitől elhagyatva. — Mit tegyek ? — hangzik el a csendes szobában. Ki az oka boldogtalanságomnak ? . . — Senki más, mint önmagam 1 Nem hallgattam atyámra. Oh, ón szerencsétlen !.. A sok szenvedés megviselte. Arczárói eltűnt az élet virága. Életének tavaszán olyan volt, mint a fakadó bimbó s most pedig, mint hervadó virágszál. Ősz után tél s végre eljött a vidám tavasz. A nap melegítő erejével felkölti a szunnyadó természetet. Uj életre kel minden. Örül is most mindenki, csak Margit, szomor- kodik. Neki nincs öröme. Egy boldogtalan életnek osztályrószese. Nincs ember, ki együtt órezzen vele.
