Heti Szemle, 1903. (12. évfolyam, 1-51. szám)
1903-03-18 / 12. szám
HETI SZEMLE (12-ik szám.) 3 Hugonnai Béla gróf főispánunk már szeretetreméltó egyénisége, megnyerő, nyájas modora által is minden tekintetben predesztinálva van arra, hogy mint a magyar kormány képviselője még sokáig megmaradjon kiváló fontosságú állásában, Szatmárvármegye élén. Huqonnai Béla gróf, főispán öt esztendei működése alatt a legkényesebb helyzetekben is, ritka tapintattal és kiváló érzékkel kormányozta vármegyénket ; s az idő orsóján lepergett hosszú évek alatt az egész vármegyében csak jóbarátokat szerzett magának, a mi olyan kényes állásban, mint a főispáni méltóság, igen nehéz dolog és nagy diplomácziára vall. Különösen itt, a mi vármegyénkben szolgálhat főispánunknak ez a körülmény dicséretére, a hol tudvalevőleg oly erős és jólszervezett megyei ellenzék áll mindenkor harczra és tettre készen. Ez az ellenzék — noha elég harczias — Hugonnai Béla gróf főispánban nem a politikai ellenfél, azátkos kormány politikai képviselőjét látja, hanem minden körülmények között tiszteletben tartja magas állásával járó meggyőződését és a sokszor szenvedélyes pártpolitika harczmezején is készséggel hajtja meg lobogóját előtte, mert főispán - sága alatt soha sem nyúlt a durva erőszak eszközeihez, minden — a legkényesebb helyzetben is megtalálta a helyes utat, a mivel politikai ellenfeleit is mindenkor ügyesen le tudta fegyverezni. Hugonnai Béla gróf főispánt a komoly, munkás emberek azon sorába kell osztanunk, a kik hivatalos teendőiknek nem akarnak, nem szeretnek feltűnést, vagy hangot adni, a kik, mint mondani szokás : nem fianczolnak, de csendben, czélirányra törve dolgoznak, mindent beosztanak és így minden hivatalos ügyet ismernek, elvégeznek és másokkal is elvégeztetnek. Hisz szűk, hogy a jelen évforduló alkalmából vármegyénk közönsége, pártkülönbség nélkül üdvözli Hugonnai Béla gróf főispánt, s engedje meg ö méltósága, hogy a sok oldalról jövő őszinte üdvözléshez e helyütt mi is kozzáfüzzük a magunk meleg gratuláczióját. Ebből a tenorból dolgozott a Szatmári Hírlap a szubvenczió reményteljes idején. Mikor az „Ellenzéki kör" nagytermében, mely nemzeti zászlókkal volt díszítve. Századok óta ez volt az első nyilvános nópgyülós, a széttagolt magyar társadalom legelső összefogása, szabad polgárok szabad gyülekezete. A népgyülés tomboló lelkesedéssel tette magáévá a tizenkét pontot, mert hisz ezek elodázhatatlan kivánságaikat tartalmazták. Az ifjúság innen rendes gyülekező helyére, a Pilvax kávéházba vonult, hogy megvitassa a további teendőket. A mint ott beszélgetnek, tanakodnak, egyszerre csak egy 17—18 éves fiatal ember rohan a kávéházba, s minden köszönés nélkül felugrott a billiard asztalra és harsány hangon kiállá. — Uraim! Most jöttem a hajóval Pozsonyból. A pozsonyi ifjúság küldöttje vagyok. Nagy hirt hozok. Bécsben tegnap kiütött a forradalom. Metternich megbukott. A nép barrikádokat, emel és fegyverkezik 1“ . .. Villámcsapásként hat ez a riasztó hir a jelenlevőkre. Egy pillanatra mély csend áll be, hogy annál nagyobb erővel törjön ki a lelkesedés. Mindenre készen voltak, csak arra nem, hogy Bécs megelőzze őket. A pillanatnyi csendet végre érczes hang tőré meg. — „íme a forradalom förgetege már itt zug a közeli szomszédban. És mi tétovázunk ?! . . . Nemi Cselekedni fogunk!“ — Ezen szavak Petőfitől jöttek, beesett halvány arczát pirosra feste az izgalom, mély tüzü, aztán bekövetkeztek a szomorú napok, elesett a csengő koronáktól, nekimegy annak a diadalkoszorunak, melyet saját kezeivel font a főispán homloka körül, s a szekérszámra termelt lombkoszoruból most már csak egy gyenge fidibus maradt a kezében. Az idők orsóján lepergettek a vérmes remények, a főispán még egy fidibust sem tudott kieszközölni a Szatmári Hírlapnak. Mi azt mondjuk, hogy nagyon jól tette. Mert ha a Szatmári Hírlap előtt csak annyi az irodalmi karakter, nemhogy megérdemelné még a fidibust is, ha nem valami olyasféle dukál, amit katonaporcziónak neveznek. Egyszóval nagyot fordult az idők orsója, s a Szatmári Hírlapnak folyó évi márczius 12-iki számában ezt a fejetetejére fordult közleményt olvassuk : Fáklyásmenet a főispánnak (!). Egyik helyi laptársunkban, a „Heti Szemle“ legújabb számában nem minden komikumot nélkülöző hirt olvasunk. Tankóczi Gyula fők api lány nyá történt kinevezését regisztrálva, azt is hirül adja, hogy háromszáz (?) szatmári polgár nagy szivszorongva várja, hogy Hugonnai Béla gróf főispán kegyeskedjék mielőbb Nagykárolyba jönni, mert holmi fáklyásmenettel egybekötött czéczót szándékoznak ő méltósága tiszteletére rendezni, azért, mert Tankóczyt főkapitánynyá nevezte ki. Affeletti őszinte örömünknek, hogy Tankóczy lett a főkapitány, mi is több Ízben adtunk kifejezést e lap hasábjain, de hogy mi különös érdeme van ebben Hugonnai gróf főispánnak, nem tudjuk elképzelni. Plane olyan nagy érdem, a mely rendkívüli ováczióra adna alkalmat. A főispán egyszerűen teljesítette e város polgárainak egyöntetű akaratát, a mit a belügyminiszternek is figyelembe kellett venni. Ez volna ő méltóságának minden érdeme a kinevezésben, a mi — t! laptársunk szerint — fáklyásmenetes ováczióra alkalmas. Egyébiránt ugyan, ha komikus oldaláról akarnék mérlegelni az ügyet, hát csakugyan van is valami a dologban. Hugonnai Béla gróf főispántól, aki e minőségben valami nagy eredményeket produkálni nem képes, már az is vafekete szemeiben szokatlan láng gyűlt ki. Egész valóján, — mint egy szemtanú beszóló — csodálatos, megdöbbentő varázs ömlött el. Olyan volt e perczben, mint a közeledő forradalom démona. — Igaz! Úgy van! Cselekedni fogunk! zúgtak Petőfi után az ifjak. És cselekedtek is a következő napon, a mely mig ól magyar e földön, szent kegyelettel lesz megünnepelve. Szerdai nap volt, még alig pitymallott, az ifjúság már is gyülekezni kezdett a Pilvaxba. Komor, nyirkos, hideg volt az idő. A látóhatárt szürke fellegek borították, a lombfakasztó tavasznak még semmi nyoma. Havas eső esett, mely nyomban locs-pocscsá olvadt össze. Az úri és kigyó utcza sarkán megjelent a forradalom első írott plakátja. Az utcza lassankint megnópesülvén, a járókelők kíváncsian álltak meg a plakát e őtt s azt olvasgatni kezdték; az egyes pontokat pedig Sükei Károly magyarázgatta. Majd Jókai beszélt a lelkes néphez s beszédében felhívta hallgatóit, hogy ezen pillanat, a melyet élünk, komolyabb teendőkre szólít, föl bennünket. Európa minden népe halad és boldogul, haladnunk és boldogulnunk kell nekünk is. Legyen béke szabadság és egyetértés I Követeljük — úgymond — jogainkat, melyeket tőlünk eddig elvontak s kivánjuk, hogy legyenek azok közösek mindenkivel. Ezután lami, ha egy, a szánkize szerinti főkapitányi kinevezéssel gyarapítja, ez ideig nem valami bokros érdemeit. Csakis, ha igy fogjuk fel a dolgot, van valami értelme a fáklyásmenetes nagy lelkesedésnek és ilyen körülmények közön mi is szívesen hozzájárulunk a lobogó fáklyafény emeléséhez —egy szál fidibuszszal. Melyik hát az igaz 1.. Ez e, vagyamaz? ... Mi az igazságot megtaláljuk egy harmadik helyeQ. Pénz beszél, kutya ugat! 1 . . . Ugyebár, hogy ez az igazság ! 1 . . . Notabene, mi abban nem látunk semmi komikumot, ha egy nagy társaság kimond valamit, és azt egy helyi lap leközü. Ez egyszerűen csak természetes. Másrészt fel kellett tételeznünk annyi férfiasságot a Pannóniában jelenvolt közönségről, mely Tankóczyt az első hir vétele után ünnepelte, hogy szavának, ha törik-Bzakad is, de embere lesz. Akármennyibe kerül és akár tetszik a főispánnak, akár nem. Szóval a dolog megtörtént és ha nem megy teljesedésbe, az semmi szin alatt sem a mi hibánk. Ha van ebben valami komikum, az nem minket illet, hanem azokat, akik olyan hangokat hallattak, melyeknek nem tudnak urai lenni. Ezzel be is fejezhetnők a Szatmári Hírlap tragédiáját, ha egy másik komédia is nem ötlött volna a szemünkbe. Párját ritkító eset az a zsurnalistikában, hogy egy hírlapnak hótről-hótre változzék a politikai meggyőződése. Ma az ellenzéket szidja az obstruktió miatt, holnap már ő is a kormány ellen obstruál. Az egyik héten Széli Kálmánt Magyarország lánglelkü miniszterelnökének látja, a másik héten már a törpék közzé sorozza. Ma még a Deák Ferencz nagysága ki ért benne az ország határai közt, holnap már csak olyan tákolmányféle a haza bölcsének a csizmája talpán. No hát akkor alásszolgája! . . HÍREK. Személyi hir. Ő nagyméltósága a püspök ur szombaton délután a gyorsvonattal érkezett vissza székhelyére. Másnap fogadta a szókeskáptalan tisztelgését. pedig felolvasó a tizenkét pontot s e szavakkal végzi beszédét: — „És ezen jogokat követelni tartozik a nemzet, bizva önerejében és az igaz ügy Istenében!“ Viharos éljenzés fogadta Jókai szavait. Ezután a nemzet lánglelkü dalnoka, Petőfi Sándor elszavalá „Nemzeti dal“-át, mely óriási lelkesedést keltett s valóságos önkívületbe hozta az amúgy is lázas kedélyeket. A zugó népáradat, lelkesedésének mámorában sem feledkezett meg barátairól, testvéreiről, az ifjúságról, az egyetem hallgatóiról, azokat is csatlakozásra hívta fel. A „Talpra magyarénak és a tizenkét pontnak itt is nagyhatása volt. A tüntetők száma hatalmas tömeggé sokasodott. „Éljen a szabadsági Éljen az egyenlőség!“ zug fel minduntalan. Az orvosnövendékek csatlakozásakor már az egész város talpon volt. A tüntetés hire gyorsan eljutott mindenfelé. A tömeg, mint hógörgeteg rohamosan nőtt. Nem telt bele egy óra és a szakadó havas eső daczára az egész Egyetemtér, Egyetem-utcza, Papnövelde-utcza és Kecske- móti-utcza zsúfolásig megtelt éljenző, rivalgó, lelkes közönséggel. A helytartótanács ideiglenes elnöke: Zichy Ferencz gróf, hírét vevón a tüntetésnek, tanácstalanul állott e nagyarányú, mozgalommal szemben. Nem mert tettlegesen beleavatkozni, mert attól félt, hogy a megbántott nép haragja, miként Parisban éa
