Heti Szemle, 1903. (12. évfolyam, 1-51. szám)
1903-02-25 / 9. szám
3 S Z E M L El 19 ik szám.) a nemzet meghajolt a tények előtt és a közös hadsereg törvénybe iktattatott. Nem akarom most azt a közös hadsereget jellemezni, mert hiszen azt már elvtársaim közül többen előttem megtették, én csak annak kijelentésére szorítkozom, hogy jaj és százszor jaj annak az országnak, melynek jogait, melynek törekvéseit olyan hadsereg van hivatva megvédeni, illetve előmozdítani, mint a közös hadsereg. Ez ahadsereg nyelvében, szellemében, jelvényében tagadása mindennek, a mi magyar. A másik hadsereg a honvédség, a nemzeti hiúságon épült fel és azon tartjuk fenn. Emlékezzünk vissza, a nemzet mily rajongással fogadta a honvédség felállítását, rajongással fogadta, meri hitte, hogy a törvényben gyökerező jogos igényeinek kieló gitése. Hogy a nemzetet a honvédség fentar- tásával járó s óvröl-óvre szaporodó kiadások elviselésére reábirhassák, eleinte úgy tüntették fel a honvédséget, mint önálló működésre hivatott védelmi tényezőt, utóbb azonban kimondották, hogy az voltaképen nem egyébb, mint a közös hadseregnek egyik kiegészítő része. Jól számítottak azok, kik a nemzeti hiúságot vették igénybe czéljaik elérésére, mert tényleg a nemzet nem riadt vissza semmi nagy áldozattól, csakhogy a honvédséget, melyet nemzeti hadseregnek nézett és tartott, fejleszthesse és megerősíthesse. Odafent, ahol a nemzet sorsát intézik, örültek ennek a fejlesztésnek, sőt azt előmozdítani is igyekeztek, mert tudták, hogy ezzel kettős czélt érnek el. Elérik a czélt, hogy a közös hadsereg kiegészítő része megerősödjék 1 elérik azt a másik czélt, hogy az azzal járó költségeket kizárólag a magyar nemzet viselje. Szaporítani kellett a lovasságot, mert a közös hadsereg vezetői azt szükségesnek tartották, beleegj'eztek, megengedték, hogy az a honvédségnél történjék meg, mert igy bár a honvédség csak kiegészítő része a .közös hadseregnek, a költségek mégis egészükben és nem a kvóta arányában Magyarországra nehezednek. Érdekes az t. ház, hogy mennyivel több áldozatot hozott a honvédségre egész a legutóbbi időkig Magyarország, mint Ausztria. Mennyivel több terhet vállalt magára a nemzeti hiúságból Magyarország azért, hogy a közös hadsereg egyik része megerősödjék, 1870-től 1896-ig Magyarország 272 millió 643 ezer forintot költött a honvédségre, ugyanezen idő alatt Ausztria csak 196 millió 166 ezer forintot, mint ezt már Barta Ödön tisztelt barátom szép, érdekes beszédében is felhozta. Ha a közös hadsereg kiegészítő részét képező, önmagában akczióképtelennó tett honvédség és az osztrák Landwehr költségeit a quóta arányában fedezte volna Magyarország és Ausztria, akkor Magyarországra ez idő alatt azaz 1870—1896-ig összesen 147 millió 208 ezer forint teher hárult volna. . A magyar nemzet pedig tényleg, mint már mondottam, 272 millió 643 ezer forintot fordított a honvédség fenntartására, tehát a nemzeti hiúság révén többet 125 millió 435 ezer forinttal, a mi évenkint 4 millió 653 ezer forintot tesz ki. Nem hoztam volna fel mindezt, ha a magyar honvédség önálló működésre hivatott és képes hadsereg volna, de mert tüzérség és műszaki csapatokkal nem bir, mert az csak olyan kiegészítő része a közös hadseregnek, HETI mint a többi csapatok, mert a szellemét terv- szerüleg megrontották, tiszti karába az osztrák hagyományokban nevelkedett osztrák tiszteket beosztották, nem tekinthetem a honvédséget másnak, minta közös hadsereg integráns részének, mi csak abban különbözik a többi részektől, hogy vezénylete magyar. Fájdalom, nagyon igazam volt, midőn azzal kezdtem beszédemet, hogy ez a szegény nemzet két hadseregre hoz áldozatot és egyiket sem mondhatja magáénak. És semmi áldozattól sem riadnék vissza egy önálló magyar hadsereg számára, de a közös hadseregre és honvédségre áldozatot hozni hajlandó nem vagyok, s még az esetben is, ha más elvek vezetnének, még akkor sem tudnám a hadsereg vezetőségének tárgyalás alatt levő kívánságait teljesíteni, az oly nagy vér- és anyagi áldozatot követel a nemzettől, mit önromlása nélkül elviselni képtelen. Röviden, tisztelt ház, ezen álláspontomat is indokolni kivánom. Midőn legutoljára 1889-ben Magyarország és Ausztria a hadsereg vezetőségének kívánsága előtt meghajolt s az ujonczjutaló- kot felemelte, már akkor is tulment a határon, melyet szem előtt kellett volna tartania. Már akkor is a politikai élet tekintélyes fórfiai és pedig azok közül is sokan, a kik a közös hadsereg intézményeiért lelkesülni tudnak, felemelték szavukat az ujonczjutalék felemelése ellen. A sok ellenvetés között az ellenzők mind megegyeztek különösen abban, hogy az ujonczjutalék emelése csaknem elviselhetetlen terheket fog róni a nemzetre; mindenki hangsúlyozta, hogy nem lehet alaposnak elfogadni a kormány azon nyilatkozatát, hogy a javaslat összes pénzügyi következményei egy millió koronánál több kiadásban nem fognak nyilvánulni. Az azóta bekövetkezet t tények megmutatják, hogy az 1889-iki kormány vagy maga sem tudta, mi lesz javaslatának pénzügyi következménye, vagy tudta, de gondosan elrejtette a nemzet képviselői előtt, hogy a javaslatot elfogadtathassa. Bármelyik feltevés az igaz, mindkét esetben az akkori kormányzat eljárását nem lehet eléggé szigorúan megróni. A nemzetnek ép úgy, mint egyeseknek a múltból merített tanúságot nem szabad figyelmen kívül hagyni, midőn újabb alkotásba fog. Nekünk is tehát, midőn a tárgyalás alatt levő javaslatot biráljuk, a múlt tanúságát szem előtt kell tartanunk. Nem akarom számszerűleg kimutatni azt, hogy mily horribilis összeggé nőtte ki magát az egy millió koronára becsült hadügyi kiadás, mit 1889 ben a kormány maximális összegnek jelzett, csak a tényt említem, hogy a katonai létszám-emelés a hadsereg minden egyes alkotó elemeinél nagy költség- többletet idézett elő. Egy igen erős, de minden izében igaz kritika volt az, mit az 1889-iki javaslatra, egyik igen tekintélyes államférfim mondott: „hogyha ezen javaslat törvénynyé válik, nemzeti életünk csaknem minden ágára károsan fog hatni.“ Most csak a pénzügyi terhek nagy emelkedésénél merített tanúságot akarom felidézni, hogy még azok is, kik a 67-es alapon állanak, meggondolhassák, nem tennónek-e rósz szolgálatot a hazának, ha a kormány iránti ragaszkodásból a javaslatot megszavazzák. 'x~ MÍ&Mint"már pártunk egyik tagja, múltkori beszédében^kimutatta, ^hogy 1888-tólJ 1902. évig a közös hadsereg a rendes szükséglete a 7-ik czim alatt, hol a hadsereg általános kiadásai vannak elszámolva, 48 millió 278 ezer koronával emelkedett. Tudom én azt, hogy ezen emelkedés egy része a katonaság tisztjeinek és havidíjasainak fizetésjavitására esik, sőt azt is tudom, hogy a legénységi közétkezés költségének részben való emelkedése azért állott elő, mert a közétkezés javíttatott. De viszont állítom, hogy a természetbeni illeték, továbbá az ágyuk és ruházat czimó- nól tapasztalt 13 millió 300 ezer korona emelkedés, valamint a pótlovazás költségeinek 2 millió 500 ezer koronával való emelkedése kizáró ag a létszámszaporitás'következraénye. Az 1880-ik óv vódtörvény pénzügyi terhét, az is nagyban emelte, hogy a póttartalékosok tekintetében uj intézkedés történt. Az 1889. évi Yl. törvényczikk megállapításáig a közös hadsereg póttartalékosainak jutaléka is meg volt állapítva számszerűleg akként, hogy a tiz évre számított ujoncz- jutalók s a póttartalékosok jutaléka megadja a hadi létszámot. Az országyülós évről-évre nemcsak a kiállítandó ujonczok számát, hanem a póttartalékosok számát is megszavazta. Az 1889-iki vódtörvény már csak az évi ujonczjutalékot állapítja meg, a póttar- talóknak nincs többé jutaléka. A közös hadsereg és honvédség jutalékának fedezése után fenmaradandó összes vódképes, mint feles számmal besorozottak, a póttartalókba osztatnak be. A vódtörvény ezen intézkedése, a kiképzendő ujonczok száma tekintetében lényeges változást idézett elő, a mi természetszerűleg a költségekben is kifejezésre jutott. Ezt tudta, tudnia kellett úgy a közöshad- ügyminiszteruek, mint a delegácziónak, mégis midőn az 1889 iki vódtörvény végrehajtásának pénzügyi kihatásáról szólották, azt mondották, hogy az összes rendelkezés végrehajtása leg- fölebb 960.000 koronába fog kerülni. S mi történt ? Az, hogy a póttartalékosok kiképzése óriásilag megterhelte költségvetésünket, mig azelőtt tizezeregyszázöt- venkét póttartalékost kellett kiképezni, azután a póttartalékosok száma hatvanegyezer- nógyszázra emelkedett. Ezen tényekből kell, t. ház, a tanulságot levonni, mert előreláthatólag, ha a tárgyalás alatt levő javaslat elfogadtatnék, a kiadások milliók és milliókkal fognak szaporodni. Az ország nyomasztó helyzetét mindnyájan ismerjük, az országot még nyomasztóbb helyzetbe hozni nem szabad. Hazám iránti szeretetem, nemzetem jóléte iránt való gondolkozásom, és az az élő lelkiismeretem, mely engem minden cselekedetemben vezet és irányit, azt parancsolják nekem, hogy a tárgyalás alatt levő törvényjavaslatot el ne fogadjam. Ez hazafiui kötelességem, ezt teljesítem. Betiltott naptár. A Heti Szemle f. évi 5-ik számában fenti czim alatt megjelent közlemónynyel foglalkozott legközelebb a Gör. Kath. Szemle czimü ungvári hírlap. Volt Ungváron ezelőtt egy irodalmi társulat, mely magát sz. n. Vazul czezareai püspökről sz. Bazil-Társulatnak nevezte. E társulat körülbelül egy éve önmagától feloszlott, vagyonát pedig egy az addigi vezető egyéniségekből alakult rószvénytársulat vette át, melynek neve „Unió.“ A fentebb megnevezett hírlapot ez a rószvénytársulat adja
