Heti Szemle, 1903. (12. évfolyam, 1-51. szám)

1903-02-25 / 9. szám

2

HETI

^ Z E M L E (8-ik szám.)

magát, melyek az államnak sokszor tetemes kárt okoznak, őt pedig a börtönbe, vagy Amerikába vezetik.

Hiszen az volt az ország közóhaja, s ez az óhaj hozta felszínre a most benyújtott törvényjavaslatot is, hogy a tisztviselők anyagi függetlensége biztosittassék, már pedig első tekintetre könnyű belátni, hogy ez a700 forintos, általában a XI. rangosztály donátiójával nincsen elérve.

Ha csakugyan segileni akarnak odafent és megszüntetni azt a veszélyt, mely a kistisztviselőket könnyen a bűn útjára terelheti, ha csakugyan azt akarják, hogy legyen kenyere annak a szegény állami alkalmazottnak és családjának, a XI. rangosztály feltétlenül el volna törlendő. Ne legyen állami tisztviselő, akinek kevesebb fizetése van 1000 forintnál. Így a nyomorúsággal küzködő szegény családok ügyén is lenditve lenne, másrészt eléretnék az a czél, mely a tisztviselők anyagi függetlenségének érdekéből a közczélokra szerfelett kivánatos.

A másik, szembeszökően visz- szás körülmény, mely az idézett törvényjavaslatban megragadta figyelmünket, abban az abnormis eljárásban nyilvánul, hogy magasabb kvalifikátióhoz kötött állások olyanokkal vannak egy rangosztályba sorozva, melyekre a 4-ik gymnasium elvégzése is képesít. Jogvégzett, államvizsgával biró, vagy felsőbb akadémiai oklevelet nyert egyének igy jönnek egy kategóriába az Írnokokkal, a mázsatiszttel, a vámszedővel, a gépészszel, műszerészszel, a mértékhitelesítő-segéddel, a kovács és kefekötő-mes- terekkel.

Távolról sem azt mondjuk, hogy ezek nem tisztességes foglalkozások és hogy nem érdemelnék meg a kellő javadalmazást, de azt igenis állítjuk, hogy azok az állások, melyek magasabb készültséghez vannak kötve, melyek egyetemi, vagy

És a hosszú évek szerény munkálkodásában nem várt dicséretet, de működésének legszebb elismerése az a ragaszkodás, melylyel állandóan vonzódott hozza a közönség kicsinyje, nagyja. Az előkelő és egyszerű nép leányai, kik 29 éves szigeti működésé alatt tanítványai voltak, nem feledkeztek meg róla soha, felkeresték a távolból is, hogy kikérjék tanácsát.

Mert nemcsak tanítója, de tanácsadója, édes anyai jó barátnéja volt ő tanítványainak. Szerették az iskola falai között, mint szigorúan pontos, de szeretetteljes tanítónőt; szerették később, midőn az élet változó viszonyai között hallották ajkairól tanácsát, vigasztaló, bátorító szavait annyi melegséggel, oly nagy szeretettel, a mennyi az ő jó szivét eltöltötte.

Tetteiről beszélnek azok a fájdalmas könyek, melyet az árvák hullattak koporsójára, kiket édes anyaként felnevelt; az általános részvét, mely súlyos betegsége alatt kisérte; az a fájdalmas megdöbbenés, mely az egész várost eltöltötte, midőn halálhíre elterjedt.

És mig életében rang- és valláskülönbség nélkül a legnagyobb tisztelettel közelített a szerény szerzetesnő felé mindenki ; halála után a részvét igaz érzetével, könybeborult szemekkel

akadémiai tanulmányt igényelnek, magasabb rangosztályba lennének sorozandók.

Főleg ez a két körülmény az, mely megbotránkoztatja az egész ország közönségét, mely folytonos szülőoka lesz az elégedetlenségnek és méltán.

Hassanak tehát oda országgyűlési képviselőink, hogy a XI. rang osztály végleg el legyen törölve és hogy az érettséget tett, jogvégzett, akadémiai oklevelet nyert egyének ne legyenek egy kategóriában a: kefe- kötővel.

A nemzeti küzdelem.

A képviselőház ellenzéke folytatja a nemes harczot a katonai javaslatok ellen. Rajtok függ az egész ország szeme, lesik minden kiejtett szavokat. A közvélemény teljes rokonszenvvel kiséri a nemzeti küzdelmet, hiszen az ország lakosságának közérdekét védelmezik ott. Városok és megyék tömegestől fordultak kérvényeikkel a képviselőházhoz, hogy hárítsa el ezt a csapást az ország feje felől. Úgy látszik nincs eredménye, — a kormánypárt képviselői megrögzöttek, se látni, se hallani nem akarnak semmit. Most már népgyüléseket kezdenek tartani, hogy nagyobb nyomatókot adjanak kívánságuknak az ország lakosai. Fólegyháza ment elől a jópéldával, mely egy másfélszáz tagból álló küldöttséget menesztett Budapestre, ez nyújtotta át a képviselőháznak tiltakozását a katonai javaslatok törvényerőre emelése ellen.

Most a szomszédból, Nagy-Károlyból veszszük a hirt, hogy márczius 1-én tiltakozó népgyulósre készülnek. Nagyon jól tennék városunk intéző körei, ha követnék az adott példát, hiszen e kérdésben kormánypártiak és ellenzékiek egy véleményen vagyunk, mint a már két alkalommal a képviselőházhoz menesztett kérvény is igazolja. Ha nem hallották meg kérő szavunkat, dörögjük oda a tiltakozást, had’ lássák odafent, hogy Szat- már közönsége is a nemzeti érdekek mellett kész küzdeni.

A múlt hét országgyűlési vitái közt vármegyénkre is esett egy fénysugár, midőn

állották körül koporsóját, hogy végbucsut, utolsó „Isten hozzád“-ot mondjanak.

Megszámlálhatlan népsokaság jelent meg a temetésen, melyet Müller Károly apát-plebános végzett fényes segédlettel és a város előkelő hölgyei, kik nagy részben tanítványai voltak, gondoskodtak róla, hogy temetése a legimpozánsabb legyen, hogy szeretetökkel mintegy tüntessenek emléke iránt.

Mi pedig mindnyájan, kik ismertük lelke nemes gondolkodását, szive őszinte egyenességét, azt a fáradhatatlan buzgalmat, melylyel működési körében mindenkinek javára iparkodott lenni; mi a kegyelet igaz érzetével helyezzük koporsójára a feledhetetlenség koszorúját, a részvét és szeretet őszinte könyeivel adózunk kedves emlékének.

Őrizzük emlékét, imádkozzunk érte, hogy édes Jézusunk, kit oly híven szolgált, adja meg neki a csendes nyugodalmat.

Károlyi.

a mátészalkai kerület agilis képviselője, Jékey Zsigmond emelte fel tiltakozó szavát és utasította vissza a szőnyegen levő javaslatokat. Közöljük a beszédet egész terjedelmében, hogy erőt és lelkesedést merítsünk belőle a további ellenállásra :

T. ház 1 A világon egy nemzet sincs oly sajátságos helyzetben, mint a magyar nemzet. Két hadsereget tart fenn vér és nagy pónzáldozatokkal és egyiket sem mondhatja magáénak.

Az egyik a közös hadsereg, a másik a honvédség,

A közös hadsereget felépítették a nemzeti hiszékenységen, a honvédséget a nemzeti hiúságon.

Hogy a közös hadsereget megteremthessék, kiindulási pontul vették az 1723. évi 1. és 2. törvényczikkeket.

Úgy magyarázták ezen törvényczikkeket, mintha akkor Ausztria és Magyarország között a megváltozhatlan kapcsolat létre jővén, a védelem közös és kölcsönös voltát, sőt a védelem tényezőinek állandó közösségét már akkor megállapította és törvénybe foglalta a magyar nemzet. v

És azok vállalkoztak a törvény ilyen magyarázatára, kik előbbi politikai működésükkel a nemzetben azt a hiedelmet költötték fel, hogy ők az ország jogainak hü és megalkuvást nem ismerő őrei.

Azok, kik az 1867-iki közjogi alapot megalkották és ez által a közös hadsereg alapját megteremtették, megelőzőleg néhány évvel még maguk tiltakoztak az ellen az 1861-iki feliratban, hogy a védelem tényezőinek közössége és a hadsereg állandó közössége bármikor megállapittatott volna.

Azok, kik eddig hivatkoztak az 1741. 1802. és 1847. évi törvényekre, melyek mind bebizonyiiják, hogy a védelem tényezőinek közössége nem volt megállapítva, azok 1867- ben lemondtak az önnálló hadsereg jogáról. Nem mertek ugyan azonnal nyíltan lépni a nemzet elé, hanem igyekeztek a nemzetet elaltatni, a nemzettel elhitetni, hogy ők még mindig a nemzet jogainak hű őrei.

Midőn az 1867-ik évben a 9-ik törvény- czikkben 48 ezer njonczot megajánlottak, még ez ajánlatot a magyar ezredek számára tették és világosan kimondták, hogy a megajánlást minden ebből vonható következtetés nélkül teszik.

Még az 1867. évi 12-ik törvónyczikkben a magyar hadsereg fenn van tartva, holott már akkor tudták, hogy a magyar hadsereg elnevezésének felvétele a törvénybe csak a nemzet hiszékenységének megtartására irányul.

Jól számítottak, a magyar nemzet többsége hitt az akkori politikai vezetők hazafi- ságában, bízott bennünk, mert politikai múltjukban garancziát látott.

Hitte a magyar nemzet, hogy nem történt jogfeladás, pedig azok a vezető politikusok, kik akkor a nemzetet vezették, már akkor jól tudták, hogy az önálló hadsereg jogát elalkudták.

Az első véderőtörvényt 1868-ban alkották, de már abban a magyar hadsereg elnevezés nem fordul elő.

De hogy a nemzetet hiszékenységében még tovább megtarthassák és hogy maguk számára a nemzet bizalmát továbbra is biztosíthassák, úgy néha-néha tiltakoztak az ellen, ha a hadügyi vezetőségek és hadsereg egységéről nyilatkoztak.

így vezették^ nemzetet a lejtőn lejjebb- lejjebb, és igy nem volt meglepő, hogy később