Heti Szemle, 1903. (12. évfolyam, 1-51. szám)

1903-12-09 / 50. szám

2

„HETI S Z E M L E (50 ik szám.),

ki Tisza ellen küzd, a kálvinista uralom megdöntésére törekszik, s megerősíti a „klerikálisok“ hatalmát. Mikor nyilvánvalóvá lett, hogy a néppárt is a küzdők sorába lép és felveszi a harczot a Tisza kabinet ellen, no már akkor általános volt az összeröffenés. Az ügyek menetének eme kedvező stádiumában, Tiszának és fogdmegjeinek gondjuk volt reá, hogy minél jobban bevigyék a felekezeti jelleget a harczo- lók sorai közzé és felébreszszék a protestánsok féltékenységét. A siker most teljes, meghozta a Kossuthék leszerelését egy szerényke „elvi“ kijelentés fejében.

Tehát humbug volt, humbug az egész. Ott maradt a küzdő téren a néppárt, a Szederkényi vezetése alatt álló függetlenségiek és a Kossuth pártból egy néhány katholikus képviselő. Tiszának tehát sikerült a fele- kezetiség mesgyéjére terelni azt a küzdelmet, melyet nagy nemzeti czólokórt indítottak meg, mely folyama alatt tápot a nemzet közér- zóséből merited, amelyben soha som volt benne egy pillanatig sem és most sincs a felekezeti türelmetlenség ingere.

Ki ne ismerné fel, hogy ez boldogult öreg atyjának, Tisza Kálmánnak a politikája testestől-lelkestől. A jó öreg ur, mikor érezni kezdte, hogy mozgolódik alatta a bársonyszék, közzéjök dobott a zsörtölődők- nek egy felekezeti konczot, és mig ezen hajba kaptak, ő a kálvinista hiveket elvonva az ellenzéktől köriil- sánczolta magát és megerősitette poziczióját. Fákszimiléje ennek a taktikának a Tisza István első fellépése, melyben tehát jövendő uralkodása előre veti az árnyékát.

Nagy kérdés azonban, hogy daczára a Kossuthpárt kapitulácziójának, tud-e életerőre kapni a Tisza-kor- mány, mert a küzdők még most is jelentékeny számmal vannak, akik

járt, mert a házmester ránk szólt, itt a házalás és koldulás tilos ! Erre a főnököm legtöbbször azzal válaszolt, — a kapu alatti névsorról gyorsan leolvasva egy egy nevet, — hogy H vagy J ur által rendelt holmit hoztuk. Ekkor felmásztunk a legfelső emeletre és ott kezdtük el munkánkat. Mert, magyarázta főnököm, ha alant kezdjük, mire visszajönnénk a legtöbb otthagyott mü, mint el nem fogadott, visszaadatnék. De igy, ha ott marad náluk és lapozgatják egy-kettő mégis csak megrendeli. Csengetésünkre ha megjelent az ajtó ablakánál valaki, és kérdé mit akarunk, főnököm megnevezte az ajtón levő nevet, hogy őnagysága ezt vagy azt a müvet megrendelte, ha belülről az a válasz jött, hogy ón bizony nem rendeltem semmit 1 Ah pardon, eltévesztettük az ajtó számot. S mentünk tovább. Ha az ajtót kinyitották, főnököm első dolga volt lábát úgy tenni az ajtó közé, hogy azt orrunk előtt be ne csaphassák. Ha pedig észrevettük, hogy a folyosón már ott van valaki, ki vissza akarja adni az ott hagyott munkát, akkor inkább a hátulsó lépcsőt használtuk.

Az összegyűjtés. A kiosztás rendesen pénteken és szombaton történik, hogy vasárnap talán unalomból is átnézzék vagy olvasa nemzeti vivmányok fejében nem tartanak elegendőnek egy elvi kijelentést és egy kálvinista kormányt.

A zárda ünnepéhez.

Tegnap, a boldogságos Szűz Szeplőtelen Fogantatásának ünnepén nagy napja volt a szatmári irgalmas nőnék anyaházának: t. Amrein Curiegundis nővér újította meg szerzetesi hármas fogadalmát, melyet ötven esztendő előtt, 1853. december 8-án az. e. Hám János püspökünk kezébe tett le.

Avval a legteljesebb tudattal említjük meg ezt, hogy nem bántjuk meg annak az aranyfogadalmas szerzetesnőnek alázatosságát örömünnepónek feljegyzésével és jó ügyet szolgálunk, mikor ezt az ünnepet a nyilvánosságnak is hirdetjük.

Természetesen ez a nyilvánosság legelőször azt kérdezi tőlünk, ki ez a sr. Cune- gundis? Cunegundis (Kunigunda) nővér a a szatmári irgalmas nénék kongregációjának tagja, ma 77 éves (szül. Matreiban, Tirolban 1827. január 6-án), 53 éve, hogy szerzetesnő a szatmári zárdában, ahová a sz. e. Hám püspök vette fel 1850-ben. A jubiláns nővér akkor már képesített tanítónő volt, Insbruck- ban tette le a képesítő vizsgálatot. Szat- márra jővén, a noviciátusban töltött hat hónap után 1851-ben az akkori szokás szerint először, 1852. julius 19-én másodszor öltözött be és ekkor kapta Amrein Johanna a Cunegundis szerzetesi nevet. 1853. julius 19-ón kellettvolnasz. fogadalmait letennie, de súlyos beteg lett, elmaradt tehát a fogadalomtótel. Maga a kegyes Hám vigasztalgatta ezért a nagyon kedvelt, lelkes, munkás, kiváló jám- borságu ujoncnöt.

1853. december 8 án aztán letette fogadalmait és most, ötven esztendő után erőteljes szóval, a Krisztus testétől, vérétől edzett lelkek bátorságával és hűségével vallotta, hogy fogadalmát sohasem bánta meg, abban, mint eddig, hűséggel élni és meghalni akar.

És ez nagy szó. Ötven esztendő sok idő, kemény próba, súlyos teher a vállakon. Ötven óv alatt sok ellenkező gondolat, avval az egy, első, elhatározó gondolattal ellenkező gondolat bontogatja az elmét. Ötven esztendő alatt sok érzés szánt bele a szívbe: a jó önsák az első, már fel is vágott müvet. Az összegyűjtés ez nehezebb munka, mint a kiosztás. Itt még nagyobb gyakorlottság, még több raffinória kell. A szakácsnők és szobalányok nyelvelni kezdenek, no még C9ak ez kéne, hogy a nagysága ilyen ringy- rongy könyvet olvasson. „De lássa kedves szép kisasszony, ez nem is olyan ringy-rongy könyv, mint a hogy maga hiszi, különben van itt nálam még más is pld. „két hü szív harcza, vagy a gonosz barátnő“, nézze ennek a remek műnek a szerzőjét is bemutathatom“ s ezzel rám mutatott, hadd lássák megrendelőim, hogy ki irta azt a pompás müvet, melyben egy kedves fiatal leány hü vezetőjét hogyan csábítja el egy álnok rossz barátnő. Erre a szakácsnők és szobalányok puhulni kezdenek, tetőtől-talpig nézegetnek s végre kérdik: azután igaz az, amit az ur leirt? honnan tudja, melyik kerületben történt? Én, hogy hangosan fel ne kaczagjak, hallgattam. ;

Főnököm nem jött zavarba 1 „Ne is kérdezze, kedves kisasszony. Szegény báró — ez még jobban imponált — a búr háborúban megsüketült.“ Erről meg megírta Burger Róza vagy a hires burleány, vagy a harczoló amazon történetét. Most nézték,

tudat boldog békesógót nyugtalan sugalma- zások verik fel, a kegyelem kék egén néha nehéz fellegek viharzanak át. És ötven esztendő minden szárnynak, az akarat szárnyainak is meghozza a maga ólmosesőjét, amely a földre verheti, és nincs azaz erő bennünk, mely legalább egyszer-másszor ne nyögne a tehetetlenség vagy a természetes szükségesség vastalpai alatt.

De aki végigküzdötte ezt az ötven esztendőt, aki hű maradt az első gondolathoz és ezt az Istentől adott gondolatot be tudta vinni minden érzésébe és most azt mondja, hogy soha sem bánta meg azt az első gondolatot, az előtt hajtsuk meg fejünket! Kelj fel az ősz fő előtt és tiszteld az öreg személyét, az Isten Szentlelke mondja (III. Móz. 19. 32.) és az emberek kegyelete, okossága követeli.

Nekünk úgy tetszik, hogy ez a tisztelet- adás sokszorosan kötelesség, ha ötven éves szerzetesi pályáról van szó. A szerzetesi életben nincs meg az életnek az a színe, mely mindig épségben tarthatja a léleknek kedvét, derűjét; nincs az a változatosság, uj és uj terv, jobb reménység, büszke öntudat és sokszor vak önbizalom, mely a világi élet munkásainak leikébe és erejébe a feszültség törvényeit illeszti, az érzésekből szenvedelmeket kovácsol, az akarat szárnyait kilengeti. Itt az idő nem suhan, hanem botra támaszkodnék, ha ezt az unalom fájáról vágott botot kezébe adnák. De nem teszik. A zárdákban az Istennek élnek és ezt soha meg nem unják. Imádást adnak az Istennek, engesztelési hoznak az embereknek; önmegtagadó életet élnek az Istenért, munkálkodnak az emberekért. Ez a munka erős eszköz a szerzetesek kezében. Evvel űzik tova az unalmat, munkával teszik kellemessé és üd- vösségessé az időt, evvel gyógyítják a hanyagság tespedósét vagy a tétlenség veszedelmes ábrándozásait. Tanítanak és betegeket ápolnak, nevelnek, éhezőket táplálnak és mezíteleneket ruháznak, vigasztalnak és jó- példát adnak. Jutalmat pedig nem várnak csak az Istentől, az emberek elismerésére nem számítanak. Ha a világ erre azt mondja : ez szegényes üzlet, a zárdalakók áldozatok, — mi nem mondunk ellen : csakugyan, eleven áldozatok az emberiség engesztelő oltáválogatták a könyveket, s nem egyszer megvették mindakettőt. A Humbert Terézt visz- szaadták. Egy külvárosi fiatal asszonynál az udvarlás mesterségét próbálta meg. S már- már sikerült a könyv eladása, mikor egy stentori hang kiszól: „Nézze az ur, merre az ajtó, mert.“ Mi ekkor már jó messze jártunk, még a könyvet is ott hagytuk. Ha gorombáskodni kezdtek valahol, jó zaftos viczczekkel válaszolt. Ha ez se használt, adta a megkárositottat. Tolakodott, szemte- lenkedett, sőt még a bánatos, a szerencsétlen, a betevő falatért küzdő apát is eljátszotta. S mindezt oly természetességgel, hogy egyik bámulatból a másikba estem.

Mikor kőrútunkat befejeztük, megcsinálta üzleti számadásait. A nagyobb sikerű müvek czimót pontosan feljegyezte kerüle- tenkint, nehogy újból azokat ajánlja. A többivel szerencsét próbál a vidéken.

Kiváncsi voltam ennek az úri embernek privát viszonyaira. S mondhatom, nem rossz üzlet, ha az ember ügyes kolpolteur. De kellő kalifikáczió nélkül, mint a milyenek : jó rábeszélő tehetség, ígyors lábak, komikus, drámai, sőt itt-ott tragédiái, finom, érzékeny és goromba. Ha ezzel nem bir, akkor ne legyen colpolteur. Hogy az arczára