Heti Szemle, 1903. (12. évfolyam, 1-51. szám)

1903-10-28 / 44. szám

.HETI SZEMLE“ (44 ik szám.)

Vajha eljutnának ezek az intelmek oda is, ahol még mindig felszínen vannak a múlt század utolsó negyedének, a liberalizmus aranynapjainak hazug elvei, melyek szerint a vallás csak a templomba való. Ennek a farizeus tannak egyik-másik nyűge még ma is megvan.

A hivatalnokokat még ma sem engedik vasár- és ünnepnapon a templomba. Még ma is tetszetős az az elv, hogy az intelligens embernek még a vasárnapi vallásosság sem kell. Politikustól, a közélet férfiétól pedig, akire naponkint ezrek szeme tekint, épen zokon veszik, ha egy- egy kis misére néha-néha benéz a templomba.

Nehéz ezt a szégyenletes farizeusi felfogást megtörni, mert hosszú évtizedeken keresztül lidércznyo- máskén't ült a lelkeken. De mégis — hála a jó Istennek — nagyot haladtunk! A világi katholikusok ezrei vettek részt és tették magukévá a katholikus mozgalom irányelveit.

De más tekintetben is — örömmel regisztráljuk — sokat haladt rövid idő alatt a kath. nagygyűlések ügye. A magyar sajtóban is élénken nyilvánul már a kath. nagygyűlések hatása. Évekkel ezelőtt alig lehetett liberális lapjainkban valami eldugott helyen néhány sornyi tudósítást találni a mi nagygyűléseinkről. Ma már élénken foglalkozik vele a liberális sajtó is és a nagygyűlésen elhangzott beszédek viszhangot keltettek, sőt a legultrább liberális lapok vezérczikkel adóztak Zichy János vagy Prohászka beszédeinek.

Még egyet. Eleinte a mi nagygyűléseink csak olyan tüntetésszámba mentek. Ha sikerült is, csak olyan volt, mint egy-egy felröppent rakéta. Elpukkant s vége volt. Lelkesedve összejöttünk, tanácskoztunk, határoztunk ... de nem volt, aki érvényesítse azokat, aki a határozatokát végre is hajtsa. Ma már ott van a kath. egyesületek országos szövetségének tanácsa, ez a testület már több életbevágó határozatot meg is valósított.

Jó utón haladunk, közeledünk a czél felé.

Értsék meg ezt s vegyék szivükre azok, akikhez a most lefolyt nagygyűlés szónoklatainak javarésze intéztetett: a katholikus világiak! Apostol kódjának ők is.

Körülbelül tízezer ember tombolt és ujjongott Prohászka lángoló szavain, aki pedig a világiak apostolkodásának elengedhetlenül szükséges voltát hangoztatta.

Bárcsak megértenék e nagyjelentőségű szavakat és megvalósítanák az életben. Akkor uj szellő lengedezne hazánkban. A hitért, Istenért és a hazáért munkálkodva megmutatnék, hogy ami szent hitünk nemcsak egy ezer évig volt képes fentartani a hazát, hanem egyedüli biztos alapja marad időtlen időkig.

Fel tehát! Fokozottabb erővel dolgozzunk hitünkért és hazánkért, mert a jövő kezeinkbe van letéve.

Jó utón vagyunk immár, tartsunk ki rajta munkás lelkesedéssel, mig czélt nem érünk.

— Jack, Jack, hadd mondjam meg, — dadogott a leány alig hallhatóan.

— Majd ha biztonságban leszünk, — felelte a férfi s tovább vonszolta magával.

Mikor elérték a kis fedett szekeret a kert alatt, Jack csaknem durván emelte belé a leányt.

— Jack, Jack, — ismételte ő, de olyan halkan beszélt, hogy alig leheteti érteni, — én nem mehetek magával, maga téved, én . .

De a fiatal ember nem hallott, nem látott semmit. Vak sötét volt, s a gyeplőt is csak tapogatózva lelte meg. Kipróbált két ló volt befogva a kis szekérbe s Jack a gyeplőszá- rakat az ülés karjához erősitette, azután ráütött a lovakra s rájuk bizta az utat. Tudta, hogy az állatok ösztöne erősebb az ő szemeinél.

Odafontről újra lehangzott a haragos hang :

— Ki járt itt ? Feleljen, vagy lövök.

Jack felállt a szekérben a újra ráütött a

lovakra. Penelope már azt hitte, nyomukban a veszedelem, szintén felugrott helyéről s átkarolta Jackot, hogy megvédje a testével a gyilkos golyó ellen.

Egy lövés hallatszott s a golyó a hátuk mögött csapódott le a földbe. Jack erővel leültette Pénelopét s most már óriási gyorsasággal gördült tova a kis alkotmány a mezei utón.

Egy villámfénynél Jack felismerte a leányt.

a porszemeket, aztán egy erősebb nyomásnak engedve elül, anélkül, hogy valami nyomot hagyna maga után a természetben.

így képzeli Tisza ur ma is a nemzeti közvéleményt, melyről dicső atyja minden- hatóságának idejéből szerezte az impressió- kat. És valljuk meg, jogos impressiókat. Annak a nagyurnak díktátori parancsszava előtt térdre hullott minden mameluk. Ő a kisujján forgatta az egész országot. Ha nem volt elegendő terveinek kivitelére mindenható állásának tekintélye, melyből telema- rokkal szórta hívei közt a kegyeket, segítségére jött az erőszak, szükség esetén befejezte a korrupezió munkáját a pénz. Ő előtte nem volt kivihetetlen fogalom, csak akarnia kellett.

Ez a világ lebeg TDza István gróf szemei előtt. Ebben növekedett fel, ismeri a nagy atyamester fogásainak minden csínját. Nem retten vissza a közélet megmételyezó- sétől, ha czóljai igy követelik. A golyó és az akasztófa is ott settenkednek oldala mellett. Aki moczczanni mer, halál fia lesz.

Mind igaz, hiszen ezek rettentő eszközök, de épen olyan rettentően téved egy dologban Tisza István ur. Az a világ, melyben megdicsőült atyja hetvenkedett az ország nyakán, más világ volt ám. Akkor még az értelmesebb emberek se nagyon tudták, mi is hát az a politika, ma a nemzeti aspirácziók olyan hullámverést csináltak az egész országban, hogy az utolsó paraszt is izgalomba jön, ha az ország dolgait emlegetik előtte.

Nincs család az országban, amelynek gyermeke ne szolgált volna a katonaságnál. Ezek aztán hazavitték a családi otthonba, hogy mi minden történik ott a szegény fiukkal. A vérlázitó esetek mint futó tűz terjednek szót a nép közt. Nincs az a hatalom, mely itt engedékenységre bírja, mert hiszen a saját véreit, a saját fiait félti.

Próbálja csak megszavaztatni Tisza Pista őket, hogy hajlandók-e pénzt és embert adni a katonaságnak, nem kap azok közt szavazót még kötéllel se. A mozgalom tehát nemcsak a felsőbb köröket, nemcsak az értelmiséget foglalkoztatja, hanem a nép legalsóbb rétegeiben is tért hódított magának.

Ott lebeg szemeik előtt az osztrák tisz- tek zsarnoksága, élénken ki van színezve az

Tisza a miniszterelnök.

Tisza István gróf hosszas vajúdás után tegnapelőtt reggel megbízatást kapott ő felségétől, hogy kormányt alakítson Magyar- országon.

Alig néhány héttel ezelőtt utasította vissza a nemzet, s most. ismét elég merész szembeszállani azzal á közvóleménynyel, mely már egyszer nagybecsű politikai egyéniségét meglehetős csúfos módon elraktározta. Az ősi családi szellem azonban, amint látszik, István grófban rendkivüli módon van kialakulva. Ő azt az áramlatot, amely immár felkorbácsolta az egész nemzet érzékenységét, holmi forgószél félének tekinti, mely rövid ideig kavarog a légben, felragadjá magával

Penelope úgy állott előtte, mintha kővé vált volna.

— Azt jelenti ez, hogy nem akarsz Jack- kal menni? — kérdezte aztán folytott hangon.

— Azt.

— És aztán ?

— Nem bánom, akármi lesz! Elég volt már ebből a folytonos izgatottságból Penelope, kedvesem te bátrabb vagy nálam, menj le és mond meg neki, hogy gondoljon ki valami egyebet, vagy hagyjunk fel az egész dologgal. Én ... ón nem születtem regényhősnőnek s úgy érzem, hogy ez a sok zaklatottság már félig megölte a szerelmemet!

A vihar ujult erővel tört ki. Az eső nagy cseppekben hullott. Penelope szó nélkül vette le az esőköpenyt testvére válláról s tette azt a magáéra, aztán az ablakpárkányra lépett. Néhány perez múlva leért a kertbe.

Amint lába a földet érintette, valaki szenvedélyesen megragadta a karját.

— Édes, — suttogta egy fórfihang.

— Csitt 1 —• súgta a leány, — odafenni ablaknyitást hallottam. Azután majd megmagyarázom.

E perezben egy haragos fórfihang hallatszott;

— Ki jár ott ?

A Penelope szive őrülten dobogott. Megismerte atyja hangját. Jack pedig magához ölelte s gyors lépésben kényszeritette magával a síkos, esőáztatta utón.

— Penelope! — kiáltott fel meglepetve.

— Igen, csak én vagyok — szólt amaz nyugodtan.

— Alice hol van ?

— O nem jöhetett.

— Miért ?

— Félt lejönni a létrán.

— És maga! — Maga nem félt?

— Én azért jöltem, hogy megmondjam magának, de nem hallgatott teám.

Elhallgatott. Néhány pillanatig szótlanul ültek egymás mellett.

— Félt lejönni a létrán — ismételte Jack keserűen, mikor arról volt szó, hogy feleségem legyen! — Maga pedig nem félt lejönni azért, hogy megmondja, miszerint nővére már ismét csak játszott a szavával. Az előbb pedig a testével akart megvédelmezni. Mondja, miért teile azt?

A leány szive őrülten dobogott, de nem válaszolt.

— Nos, — szólt a férfi — most már vége van mindennek. Velem nem fog több játékot űzni az a leány, arra esküszöm !

— Ezt ne mondja, Jack ! — kérlelte Penelope.

— De mondom. Mo9t harmadszor tartott bolonddá. Nincs oly szerelem a világon, amely ezt a csalódást is túlélné.

— Legyen türelemmel iránta. 0 olyan félénk. Nézze, mily borzasztó idő van.

— Magának mindegy volt az a borzasztó idő. Maga olyan leány, hogy kevés