Heti Szemle, 1903. (12. évfolyam, 1-51. szám)

1903-06-03 / 23. szám

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ARAK : Egy évre — — — — — — 6 korona — fillér Félévre — — — — — — — 3 m __ Ne gyedévre — — — — — 1 „ 50 „ Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 4 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő BÁTHORY ENDRE. A lap kiadója: A „PÁZMÁNY-SAJTÓ“ A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. a „Pázmány- 8ajtó“ ozimére küldendők, (Rákóczy-utcza 25. sz.) Hirdetések jutányos árkan vételnek fel. Nyilttér sora 40 fillér. A lai> megjelenik minden szerdán. Botránykeresők. Egy zsidó gyerek, hogy befu­rakodhasson a nagyváradi kir. kaíh. jogakadémia tanszékére, kivetkőzött ősei hitéből és áttért a katholikus vallásra. Számitása pompásan ütött be, négy hónapja immár, hogy a „fiatal tudós“ ott pózol az említett jogakadémiai katedrán. Somlyó Bo­dor dr. a neve annak a kis óriás­nak, ki e rövidke idő alatt oly so­kat cselekedett, hogy tanártársai ki akarják tenni a szűrét az akadé­miáról. Értsük meg jól. Társai, a tudós akadémiai professorok fordulnak el­lene, mert kath. intézetben, jobbára kath. ifjúság között olyan tanokat hirdet, melyek kvintessencziái a szabadkőműves világnak. Sőt ezzel sem elégszik meg, hanem nekivág az állami és társadalmi rendnek, melyeknek felforgatását a jog szemű- végén mutatja be az akadémiai ka­tedráról. No hát ez plusquám .... szerénység. Tanártársai gyűlést tar­tottak és memorándumban hívták fel a vall. és közokt. miniszter figyelmét egy kath. jogakadémiai katedrán berzenkedő eme fiatal tu­dós kóklerségeire. Lett erre nagy müfelháborodás a szabadkőműves táborban. A ma­radi, obskúrus, butitó, bestia, reak­tiós és a többi tiszteletreméltó jelzők kőzápor gyanánt repültek ama düTék professorok fejéhez, akik ki merték mondani, hogy az ilyen firmának nincsen helye egy kath. jellegű iskola tanszékén. Somlyó Bódog pedig egyszerre a legkiválóbb ma­gyar tudóssá, kivételes nagy talen­tummá, sokat olvasott és rendkívül fegyelmezett elmévé nőtte ki magát, mártírja lett a tudománynak és a szabad gondolkozásnak, melyet en­nek a hátramaradtfvilágnak vaska­lapos tudósai agyofi akarnak ütni. Egyik szatmári lap is kedves cse­megének látta e tfiémát, sietett is belekóstolni szabaájkőmüves társai­nak konczertjébe, njjprt ime kinpadra hurezolják az ébrtjjező magyar tu­dománynak egy ű ígközelithetetlen magasságban álló) úttörőjét. Pedig lám csa^ jpilyen egyszerű a dolog. Csak tesseifek egy kissé hig­gadtan ésigazságérzettelgondolkozni. Tegyük fel például, hogy egyik pro­fessor hozzáfogna a debreczeni re­formátus kollégium tanári tanszékén az átlényegülés tana mellett érvelni, vájjon mit szólanának hozzá a re­formátusok? . . . Legalább is azt mondanák, hogy megbolondult a jámbor, és sietnének az iskola nö­vendékeire ártalmatlanná tenni. Ha egy rabbit véletlenül megszállana a Szentlélek és kezdené a zsinagógá­ban Jézus istenségét hirdetni, stante- pede úgy kilóditanák onnan, hogy a lába se érné a földet. No hát ak­kor tessék egyenlő mértékkel mérni! .... Hol itt a fennen hangoztatott liberális elv, szabadkőműves és li­berális urak!!.... Ha Somlyó Bódog urnák olyan elvei vannak, melyek ellenkeznek a katholikus egyház szellemével, akkor menjen oda, ahol szívesen látják és ne üljön egy kath. jellegű főiskola tanári székében. Menjen az önök táborába, ott aztán gondolkozhatik egész sza­badon a Spencer evolutió törvé­nyéről. Tiszta dolog ez, nem kell ehhez semmi mártiromság. Olyan termé­szetes valami, hogy az ellenkezőjét gondolni is alig lehetséges. Es ime az a „szabadelvű“ zsurnalisztika mégis olyan országrengető lármát csinál, mintha csakugyan valami jogtalanság esett volna, hogy a nagy­váradi kir. kath. jogakadémia tanári kara pálczát mert törni egy eltévedt zseni arczpiritó toleráncziája felett, aki olyan helyre tolakodott, amely őt nem illeti meg. Nem az a botrány, tisztelt urak, amit a tanári kar tett, hanem az a botrány, hogy az önök fiatal zsidó óriása egy kath. főiskola tanári szé­kéről nem szégyelte megmarni a kath. tanférfiakat, s volt benne a ü TÁBCZA. Ü Isten ujja. Ideges nyugtalansággal sétált Borzsay Dénes fényesen kivilágított kastélyában. Már itt-ott egy hete, hogy a nagy ebédlőben minden áldott este meggyujtották a fényes csillárokat, fehérítették díszesen az asztalt s ünnepi pózba csapta magát az egész cselédség. Borzsay Dénes őszbeborult, patriarkális, délczeg alakja néha-néha összerezzent a a legkisebb kocsi zörejre is és remegve lépett az ablakhoz, hogy aztán mindannyiszor an­nál csalódottabban távozzék ismét onnan. Meg-megszakitotta sétáját a teremben, arcza elborult és gondolatába mélyedve nézett maga elé. — Három éve, hogy elment, három éve, hogy nem látta egyetlen fiát; életének egye­düli czólját és szomorú aggságának minden reményét. Három éve, hogy apa és fia közt kenyértörésre került a dolog. Borzsay Benő nőül vett egy finom lelkű, tiszta szivű, egy­szerü polgárleányt s ezért atyja, a nemessé­gére féltékeny, gőgös büszke főur elűzte, kiátkozta egyetlen fiát. Három éve, hogy hetenkint hozza a posta a fiú leveleit s ő meg­vető, gúnyos mozdulattal dobja félre mind­annyiszor; anélkül, hogy valaha csak egy betűvel is válaszolt volna reá. A múlt héten is irt fia s egyebek között azt is meg meré­szelte Írni még mindég haragvó atyjának, hogy párnap múlva el fog jönni az ő kedves Mártájával s egyetlen kincsükkel, a két éves kis Dénessel; hadd lássa meg a nagyapa az ő fürge kis unokáját s egyúttal eugesztelőd- jék meg az ő rósz fiára is ezért a kis ár­tatlan agyalkáért s adja meg az Ő boldog családjára azt az áldást, mit megtagadott tőle az esküvő napján. Ügy hete, hogy e levél érkezett a kas­télyba s azóta Borzsay Dénes szivében meg­mozdult valami és felkorbácsolt, dühös vérét pár pillanat alatt, szelíd, enyhe melegség árasztotta el s megszólalt komor haragos lelkében egy lágyan, misztikusan zengő édes hang: fiam! — Nem birt, többé szabadulni lelke a kellemes, szelíd zsongástól, mely megifjította öreg vérét; nem, szivének enyhe lüktetésétől, mely egyre csak a szeretet rit­mikus zengését hallatta hullámzó keblében. Megifjodott az ősi kastély minden zege- zuga, hogy méltó diszszel fogadja ifjú urát. Egy hete, hogy reggeltől, késő estig, min­den cseléd hadilábon állott egymással, min- denik első akarván lenni urának az örömhír megvitelében, hogy a fiatal uraság megér­kezett. — De hiába vártak! — Elérkezett a hét utolsó napja is; már az este lomha szárnya is leszállt; az öreg Borzsay Dénes nem ok nélkül járt-kelt tehát oly izgatottan csillogó termeiben, hisz a várakozás bizony­talanságában lelke elé tárult a múlt minden egyes episódja: fiának szerelme, házassága s az ő komor özvegyi élete. Még élte delén kidült mellőle a szerető hitves s ő azóta egyedül fiáért küzdött, élt­halt s most az sincs, azt is elűzte szivéből,, el gazdag portájáról. Megvetette, megátkozta, s az őt egy pillanatra sem szűnt meg jó atyjának nevezni s három év óta minden FERENCZ JÓZSEF KESERDVIZ az egyedül elismert kellemes izü ^5 természetes hashajtószer. SS T

Next

/
Oldalképek
Tartalom