Heti Szemle, 1903. (12. évfolyam, 1-51. szám)
1903-06-03 / 23. szám
„HETI S Z E M L E" (23 ik szám.) szeméremnek akkora hiánya, hogy a kath. egyház tanai ellen támadó elveket kürtöljön világgá. Íme tehát helyes világításban az éremnek az az oldala, melyen mártírt csináltak Somlyó Bódogból, Ha a másik oldalt nézzük, ahol a fiatal kikeresztelkedett zsidó egyszerre Magyarország legkiválóbb tudósává avanzsirozott, szintén ráismerhetünk azonnal a szabadkőműves taktikára. Humbug, svindli jellemzi az egész manővert. Hol van abban a munkában, melyet az „ifjú tudós“ világgá bocsátott, egyetlen uj eszme, egy eredeti Somlyói gondolat? .... Marxnak, Spencernek, Lassalleénak elkoptatott banalitásai, azok melyeket már régen megőrült a tudomány kereke. Ezek után sántikál a szegény magyar „tudós“, ezeknek eszméi hatnak a szabadkőműves sajtó idegeire az újság ingerével. Képzelhetetlen, hogy soha se hallották volna azokat a világrengető tanításokat. Minden müveit embernek ismerni kell azokat, ismerik a szabadkőművesek is. Inkább úgy áll a dolog, hogy azt nem olvasták, mit irt Somlyó Bódog! . . . Hozzáfogott az egyik zsidó liberális újság csak úgy látatlanba csaholni, s a teljes harmánia kedvéért nosza utánna a többi. Mi amellett vagyunk, hogy ez lesz az igazság. Hiszen másként nem is lehet az. De ettől a konczertől nem ijjedt meg a nagyváradi jogakadémia „obskúrus“ tanári kara, hanem közrebocsátotta meghozott határozatát, s megküldötte a sajtónak is, had’ hokrosodjék tőle a szabadkőműves zsurnalisztika, ha neki úgy tetszik, íme itt van Ízelítőül, kóstoljon bele az igazságérzettől megvadult zsidó liberális tábor: Nagyméltóságu Miniszter Ur! Kegyelmes Urunk! Jogakadémián: tanári kara, melyre a hazai ifjúság egy számottevő részének oktatása, valamint nemzeti és vallás erkölcsös irányú vezetése bízva van, e megbízásnál fogva — habár szívesebben venné, ha e kö- telesséor teljesítése alól lelkiismerete fölmenthette volna — elhárithatlan kötelességének érzi, hogy 8 nagyméltóságu vallás és köz- oktatásügyi magyar királyi Miniszter urnák figyelmét kari üléséből fölhívja arra az é-te- kezósre, melyet dr. Somló Bódog ur, a helybeli jogakadémián a Magyar Közjog és a Politika tanszékeinek nyilvános rk. tanára a „Huszadik Század“ IV. évfolyamának 5-ik számában „A társadalmi fejlődés elméletéről s néhány gyakorlati alkalmazásról“ czim alatt közzé tett és mely értekezés a helybeli sajtóban is bő kivonatban ismertetve lett s igy a joghallgató ifjúság figyelmét is jobban magára irányította, a tanári kar figyelmét pedig fokozotabb mértékben magára vonta, nemcsak azért, mert a dicső Mária Terézia királynőnk által alapított, több mint egy óvszáz óta fennálló jogakadémiánknak még egy tanára sem szolgáltatott ily példát, hanem és főképpen azért, mert a tanári kar tudja, hogy egy főiskolán az előadó tanár elé nincsen, nem is lehet részleteiben is pontosan meghatározott tananyag szabva és ennélfogva az oktatás tekintetében, majdnem minden az előadó tanárnak irányán és szellemén fordul meg. E/, iránynak, e szellemnek pedig a jogi főiskolán a dolog természeténél fogva egyeznie kell ama haza jogrendjének alapeszméivel, szellemével és irányával, a mely hazát legvégső elemzésben — bárha meghatározott jellegű alapból tartatik is fönn és meghatározott jellegű is az intézet — az illető tanár szolgálja. A jogi oktatásik teljes sikerét pedig egyedül az előadó taí ároknak a jog- és államtudományok sarki atos igazságaiban és tételeiben való egye£ e biztosítja, mert elleneseiben félő, hcf a hallgatóság által szerzett és szerzendo' jog- és államtudományi ismeretek nem fognak egységes, tehát szilárd alapon nyugvó, kerekded, befejezett, egymással összhangban lévő teljes egészet képezni. Kegyelmes Urunk! Az j. alatt ide csatolt értekezés tiszteletteljes véleményünk szerint romboló irányánál és különösen ez irányból folyó destruktiv tételeinél fogva, azt a komoly aggodalmat támasztotta bennünk tanárokban, vájjon az oly „evoluczionista lélek“, mint a minő dr. Somló Bódog, nyilvános rendkívül tanár ur, ha nem is rombolhatja le — a mi merőben lehetetlenség — a jog- és államtudományi igaz Ságoknak és a magyar jogtörténelemnek gránitalapzatán szilárdan nyugvó .Magyar jog- és államtudományok hatalmas dómját, melynek összhangzatos építésén, föntartásán a mi Alma Materűnk részéről is tanártársai és tanárelődei a Hajnikokkal, a Kautzokkal, a Zsögö- dökke1, a Nagy Ferenczekkel, a Nagy Ernőkkel, a Földes Bélákkal élükön, lángoló hazaszeretettel, szellemi erejük szine-javával fáradoztak és fáradoznak, azaz kivették és kiveszik a rengeteg munkából szerény részecskéjüket, mégis fölmerül a gondolat, vájjon az oly „evoluczionálista lélek“, mint a minő dr. Somló tanár ur, a hallgatóság lelkében nem sarjaztat-e kínos, esetleg veszedelmes diszharmóniát? Oly diszharmóniát, mely az egységes egybevágó, a hazai jog talajában gyökerező jogi oktatás czéljával merőben ellenkezik. Mert helyezzük csak magunkat a joghallgató ifjúság lelki állapotába : I. Midőn egyrészről, kiváló példának okáért, a hallgatók többi tanáraiktól azt tanulják, hogy a monarchikus államforma a magyar nemzet jövő boldogulásának is szikla- szilárd fundamantuma, melyről csak egy vo- nalnyi letérés is az ezeréves magyar haza ellen való bűn volna, mert „e nemzet a koronát és az alkotmányosságot soha elválasztani nem tudta“ (Szilágyi Dezső milleneumi beszéde 1896. junius 8-án), másrészről dr. Somló Bódog tanár ur, a magyar közjognak előadó-tanára azt vallja : „A büntető-törvénykönyvnek tehát a cselekedetek értékét nem szabad pusztán a fenálló társadalomra való tekintettel megítélnie, hanem azt az értékéi kell alapul vennie, a mely azoknak a társadalom állandó czéljai szempontjából jut. Ez okból a büntető-törvénynek nem lehet feladata mindannak megtámadása, a mi a fenálló társadalomra nézve ellenséges, hanem csak az által érheti el a czélját, a társadalom megvédését, ha a társadalom fenálló formájának (tehát példánk szerint hazáukban a monarchikus államformának) megváltoztatására irányuló törekvéseket is respektálja (idézett értekezés 403. lapon alulról 6 utolsó sor és 104. lapon az első 3. sor) továbbá „Mihelyt azonban bármely ponton fölismertük a haladás lehetőségét, észrevettük a czélszerü változtatás módját, azonnal teljes erönkköl erre a változtatásra (tehát a monarchikus államformának is változtatására) kell törekednünk. Ilyenkor tehát a konzervativizmusra nemcsak szükség nincsen, hanem egyenesen káros, (409. lapon felülről 6—9. sor) és lejebb „A meglő vőhözftehátpéldánksjzerinthazánkban egyes levelében folytonosan bocsánatért es- deni. — Miért? Mert el merte venni az ő ellenére a leghívebb legtisztább, legnemesebb lelkű nőt, a kit szeretett; de akinek vélet- lenüljnem voltak ősei. Arcza egyre komorabb, sőt talán fájdalmasabb kifejezést öltött s azon a tipikusan szép öreg arczon, két legördülő könycsepp lágyította meg az erős, szilárd vonásokat. — Ahl most ötlött eszébe minden egyes szava, mit elvakulva a hiúságán esett sérelemért, áldásért könyörgő fiának az esküvő előtt mondott. — Menj, hitvány pária, takarodj portámról, nem vagy többé fiam ; meggyaláztad régi ősnemes családom holmi rongyos névtelen személyért, távozzál szemem elől te átkozottl — Ne lássalak többé az életben; csak nyomorultan, összetiporva a föld porából, — melybe sülyedté) — felszedve hozzanak elém, hogy akkor mint veszett ebet, korbácsoljalak el portámról örökre ! — Igen — ezeket mondta ő, az apa, egyetlen fiának ; lehet, hogy még talán iszonyúbb kifejezésekkel, elvakult dühében. Gyors léptekkel rohant alá s fel a tágas termen, mintegy szabadulni akarván gyötrő gondolataitól, mely most már világos sejtelemmé változott megrendült lelkében, hogy az Isten ujja reánehezedett és talán soha sem fogja viszont látni egyetlen gyermekét, szeretett kis unokáját; ki megtörte szivének jégpánczélját és melegséggel árasztotta el gőgös lelke minden gondolatát. Borzsay Benő szántszándékkal halasztotta atyjához való utazását a hét utolsó napjára. Úgy gondolta, hogy az öreg ur, ha levele vétele után közvetlen indulatba is jön, majd a várakozás bizonytalanságában elsimulnak haragjának vészes hullámai s hitte, mert ismerte atyját, hogy a kis unoka an- gyalarcza, majd biztosítja az ő számukra is a szives fogadtatást. Gyönyörű májusi reggelen ültek kocsira, hogy a több mértföldre fekvő Borzsa faluba, kora délután megérkezhessenek. Kétség és öröm, félelem és remény közt dobogott szivük. Márta, a kedves szelid asszonyka, már otthon elhatározta a férjével, hogy miként fog az öreg ur előtt bemutatkozni. —- Úgy gondoltam édes Bénikém, hogy mig te künn a kocsissal egy pár szót váltaszsz, ölembe veszem a kis Dénest s repülök vele a nagyapó karjaiba s tudod fiacskám, ha egyszer a Dinike csacska nyelvecskéje megoldódik a nagyapa ölében, nyert ügyünk van, ő, tudom, a legkeményebb apai szivet is megostromolja édes, okos beszédével. így határozta el a boldog házaspár a belépést az atyai házba, hogy igy történt e, — az későbben fog kitűnni csupán. Lenge tavaszi szellő fujdogált s a nap már magasan állott az égen, jelezve a delet. Már csak egy pár falut kellett utasainknak elhagyniok és czélhoz érnek. Megállották egy kis falu korcsmája előtt delelni. Egy óra múlva, ismét felültek a kényelmes, könnyű kocsiba, hogy most már megszakitás nélkül folytassák utjokat Borzsáig. A kocsis már tartotta a gyeplőt s alig bírta fékezni a két tüzes pejt, midőn Benő visszasietet a korcsmába; mert értékes zsebkését ott felejtette. Pár perez múlva a kocsi hágcsójára lépett