Heti Szemle, 1903. (12. évfolyam, 1-51. szám)

1903-05-27 / 22. szám

2

HETI SZEMLE (22-ik szám.)

Nehéz viszonyok.

Nemhogy tisztulna a politikai láthatár képe, de napról-napra aggasztóbb jelenségek mutatkoznak, melyek maholnap kritikussá teszik a nemzet sorsát. A 48-as idők saele fujdogál az ország határai közt. Bent a magyarság pártokra tagolva tehetetlenül áll a folyton növekvő bonyodalmakkal szemben, az uralkodó és a nemzet közt áthidalhatatlannak látszó ür van, melyet csak a nemzeti követelések feladása árán lehet kitölteni. Ausztria folyton hadilábon áll a magyar érdekek ellen, ha ideig óráig fegyvernyugvás is van, tartós békesség zálogául nem tekintheti senki. Az osztrák mindig készen volt az erőszakra, hogy megtörje a magyar nemzet alkotmányát és államiságát.

A nemzetiségek forrongásban vannak, a szerbek és szvolének mozognak, Horvátországban pedig nyitan dúl a pártütés. Engesztelhetetlen gyűlölettel tör e faj minden ellen, ami magyar. Fegyverrel támadnak az oltani magyarokra, tépik a magyar zászlót, megcsufolják a magyar czimert, rombolják a magyar vasutakat. A kormány kénytelen volt már erősebb rendszabályokhoz nyúlni s Horvátország több vármegyéjében statáriális biróság végzi szomorú munkáját.

Ki ne látná ezekben a zilált viszonyokban az alattomos osztrák kezek működését?

. . Fácsimiléje annak az aknamunkának, mely 48-ban bevezette a nemzet dicső sza- badságharczát. így van ez évszázbdok óta mióta sorsunk Ausztriával összekötött, s igy lesz az idők végtelenéig. Valahányszor a nemzet hangot mert adni, hogy államisága, nemzeti jogai kellő respektusban részesüljenek, mindjárt megmozdult az a titkos kéz, mely nyakunkra uszította a nemzetiségeket s vérfürdőben temette el a haza fiainak jogos aspiráczióit.

Nyilt kányával játszanak itt, könnyű belátni a törekvéseket. A király elment Budapestről anélkül, hogy sanáiva lenne a súlyos politikai válság. A katonai javaslatok, s az osztrák követeléseknek egész légiója ott fekszik a ház asztalán, most már minden reménye nélkül annak, hogy békés megoldás által jogainak birtokába léphessen a nemzet. A harczi riadót fújják a Lajthán és Dráván túl, embervér folyik az utczákon.

A magyar kormány tehetetlenül áll a fejleményekkel szemben, az osztrák ellenállás kényszeríti, hogy folytassa a nemzet ellen oly dicstelenül megkezdett harczot. Lázban ég magának az országnak a közvéleménye, csak a hivatalos kötelesség kényszerít egy-két vármegyét, hogy kétes értékű bizalmi nyilatkozatával odajáruljon a kormány lábai elé.

Inogni kezd szent István koronája, a ráuszitotl, nemzetiségek őrült tombolással rontanak ellene. Valóban Magyarország helyzete olyan, hogy ágyudörgés nélkül aligha képes kibontakozni egyrészről a kormány gyengesége, másrészt az erőszak által teremtett hínárból. Puskaporszaggal van telve a levegő, csak idő kérdése, hogy melyik pillanatban fog felrobbanni.

A hazaárulók.

Mit szólanak ehhez a szatmári szocziális- ták ? . . . Egyébiránt Szatmáron szocziális- tákról aligha lehet beszélni, egy-két neki- bodorodott atyafi feláll az István-téren és elkezd kiabálni, persze van mindjárt csődület, s büszke lehet a „pártvezér“ az elért hatalmas rekordra akárcsak Honfi Keresztesi Pál, akit megrovási kalandjai közben a csőcseléknek minálunk is akkora gárdája vett körül, hogy méltó önérzettel tekinthette magát a magyar nemzet első nópszónokának. De másrészt a szatmári szocziáhsiák, már akik annak nevezik magokat, még csak homályos sejtelemmel sem bírnak arról, mi tulajdonképen a szocziálismus és hogy mit akarnak ezek a csodabogarak.

Feltéve tehát, de meg nem engedve, hogy vannak Szatmáron szocziálisták, mit szólanak ahhoz, ami csütörtökön Budapesten történt ? . . . . Izráel Jakab, b budapesti szo- cziálista „uépveze'r“ kiáll a pódiumra, s el- deklamálja, hogy a magyarok Horvátországban kegyetlenkednek, s ezzel az eljárással szemben felháborodásának adván kifejezést, nyíltan kimondja, hogy a szocziáldemokrata párt a lázadó horvátokkal egyetért. íme a lóláb! . . . S ime a „népvezér“, Izráel Jakab ! . . . Van-e hát Szatmáron olyan magyar ember, aki ezzel a zsidó legéuynyel elvállalja arczpirulás nélkül a szolidaritást?. . .Van-e közöttünk olyan magyar ember, aki magára venné azt a szégyent, hogy Jakabot pártve zérének vallja. Van-e közöttünk hazaáruló ? . .. Azt hiszszük, nincs!.. Kiéghetne a szeme a gyalázattól, aki felkötné a kolompot, hogy az ilyen nyomorult firmáknak eszköze legyen.

Az Izrael Jakabok mindenre készek. Ingó vangyon mind, akinek se hite, se hazája nincs. Ma itt, holnap ott üti fel a sátorfáját, ha Pesten roszul üt ki a kuntsaft, összeszedi magát, s pár nap múlva már a cseheknek vagy a morváknak ad leczkét a hazafiságból. Valóban sajnálatra méltó dolog, hogy a magyarok közt mindig akadnak balekek, akik készek felülni minden sehonnai jött-ment krakéler bolondgombáinak. Dehát a magyar ember csak magyar ember, senkit sem lehet olyan könnyen becsapni mint azt. Mikor aztán belátja, már sokszor késő a bánat.

i gyébiránt a komoly, megállapodott gondolkozásu, munkaszerető emberek közt sehol sem tudnak tért hódítani. Az ő birodalmuk a lézengők tömege, akik szeretnének dolog nélkül mégis úri módon élni a világon. Akik azt akarnák, hogy mások izzadjanak a nap heve alatt, mégis ők vegyék el a munkájok gyümölcsét. A proletárok mindenre kaphatók. Sajnos, vannak meglehetős számmal. Nem Szatmárról mondjuk, de általában bizony szomorú jelenség, hogy mindegyre növekszik a dologkerülők és ingyen- élők száma.

Legyen munkás, szorgalmas a nép, nem kell akkor a más szerzeményére kacsingatni, hanem megél a maga emberségéből. Hát az a vagyon, amivel egyesek rendelkeznek, talán az égből pottyant? . . . Keservesen izzadtak azért az ősök és rakták össze a garast, hogy ne hagyják meztelenül utódaikat a szabad ég alatt. Nem lehet azt a naplopók- nak csak igy-amugy elharácsoini, mert, nekik nincs, mert nekik nem tetszik a dolog, mert Ők is, meg a nagyapjok is szívesebben vitte a korcsmára azt a pár garast, amit napi munkájával szerzett, minthogy megtakari- totta volna a családja számára.

Legyünk tehát szocziálisták, azaz társak, mert ez a szónak egyenes jelentménye, — abban az értelemben, hogy segítsünk egymás baján, amennyire módunkban van, igyekezzünk elviselhetővé tenni egymásnak az életet, az Izrael Jakabokat pedig űzzük el a nyakunkról, akik holmi bolondériával összecsalják a szegény nép filléreit, melyekből láblógatva, urason élnek, de mikor eldekla- máiták a népszónoklatot, s a felültetett csőcselék rákiáltotta a riadó éljent, a markokba nevetnek, hogy ime milyen jó, hogy akadnak mindig bolondok.

____________________________________

bö

lcsőjét ringatta és színhelye volt az emberi nem tragédiájának, nagyszerű romok látták meg ismét a napvilágot és az ember ezeket a romokat elnevezte kulturromoknak. A kövek pedig elkezdtek beszélni és ugyanazt beszélték, amit Mózes az ő Genasisében.

A népek, melyek a szent hajdanban e romok helyén laktak, nem Mózestől tanulták az Istent ismerni, de hogy ugyanolyan ismeretük volt egyről-másról, mint a Genesis- nek, világos, hogy az emberi nem egysége többé nem valószínűtlen. Megőrizték a hagyományokat még azután is, hogy a bibliai toronyépitők forradalma a népeket szétszórta az egész világon. A népek pedig magukkal vitték azt, amit megtalálunk minden őskori kulturnép történetében : az egy Istenben való hitet, és azt, hogy az ember bukott és elfajult. Ez az őshagyomány a maga eredetiségében és tisztaságában.

Ma már alig kétséges, hogy Asszur- banipal cserépkönyvtára, mely az akkadok vagy szumirok kultúráját tárja a tudósok elé, az őshagyományokra vonatkozólag sokkal korábbi feljegyzéseket tartalmaz a Mózeséinél és mégis a Genesissel egyértelmü- leg Írja le ősszüleink állapotát (a férfi : Adatni), boldogságukat az Isten ligetében és azt, hogy a bűnbeesés után kard zárta el útjukat e paradicsomtól. Az asszír és babiloni paloták romjai között táblákra akadtak, melyeken a tudás fája látszott férfivel és nővel, ki a mellette levő kígyó csábítására kinyújtja kezét a tiltott gyümölcs után. Ugyanezen kép volt az ékszereken.

A görög mitológia sokat vitatott eredetisége is oly valami, ami többó alig tarthatja magát. Prometheus is isteni titok után nyújtja ki a kezét. A tudnivágyás gonosz szelleme követted el vele a bűnt és a bűnbeesés után tűrnie kell a kint, melyet a félig kigyó, félig asszony Ehidna okoz neki.

A lélek halhatatlansága, a menny, a középhely, a pokol, a feltámadás, a Megváltó eljövetelében való hit megvan az akkadok, a kínaiak, a perzsák és indusok ősvallásában, nagyon is kivehető tisziaságban, itt-ott a részletek oly átlátszóságával, hogy az őshagyományok közössége önkényt mutatkozik.

Egyiptom ősvallásában, melyet a turini

nagy papirusz őrzőit meg, szó van az angyalokról, a teremtés hét, napjáról, a hetedik nap megszenteléseről ; Kína ősvallása, ha nein is fogadjuk el oly réginek, mint ahogy nemzeti hiúságból a kínaiak szeretik feltüntetni, a b blia chronologiájával egyezőleg tud a vizözónről és a Megváltót, mint Amerika őslakosai, nyugotról várja, az ember bukását pedig annak tulajdonítja, hogy a földből előjövő sárkány megtanította az első embert a férfi és a nő különbségének ismeretére. A japániak a teremtést gyümölcsfával szemléltetik, melyet rettenetes kigyó fon körül.

A Veda Varunnája, az Aveszta Ahura- Mazdája, a cserepek Anuja eredetileg az istenség tiszta fogalmát, jelölték, mely az idők haladásával mind jobban halványult, mig végre puszta sejtelem lett, melyet kerestek folytonosan a vízben, a tűzben, az égi testekben éppen úgy, mint a bikában, a lúdban vagy a macskában. Mikor az egyiptomi latia, hogy élete a Nílus áradásától függ, magára hagyott lelke benne kereste az Istent, tőle várta mind ízt, ami itt a földön szükséges, tőle kérte a mindennapi ke-