Heti Szemle, 1902. (11. évfolyam, 1-52. szám)
1902-09-24 / 39. szám
„H E T í SZEMLE“ (39-ik szám.) 3 küldcuseg nyújtott át márcz. 16-án. Kossuthot. Bécsbeu, hol németül beszólt az öröm- ittas néphez, tüntetőleg ünnepeltek s ő nem tövedet mikor később azt mondta, hogy a dynastia sorsa ekkor tenyerébe volt letéve. Márczius 17 én végre gróf Batthyányi Lajos, az első felelős miniszterelnök ki volt nevezve s Kossuth emberfeletti erőfeszitós- sei, törhetlen buzgólkodása, lázas tevékenysége, paratlan küzdelmei, melyekben szive sok sebet kapott, czéll értek. A feudális Magyar- ország sírba szállt, a régi kerékkötő államszervezel szertehullott s helyére lépett az ifjú pezsgő óleterejü, nagy reményekre jogosító democraticus Magyarország, hol minden ember szabad polgár, szabadon dolgozhatik a hazáért, (s a palya szabad előtte a legma- gassabb polcztg) a hol minden ember egyenlő a törvény előtt s jogban kötelességben egyaránt osztozik. E korszakalkotó nagyszerű eredmények az ő hervadhatatlan érdeme, bár ez érdemet szerényen nem vállalja, midőn 1882-ben, a mikor születésnapját az egész ország országos ünneppel ünnepelte, Kolozsvár üdvözlő levelére igy válaszol: Az igazság érzete nem engedi elfogadnom a v. bizottság azon szavait, hogy „ón gyújtottam meg a szövetne- két, mely honunk újjászületése korszakát bevilágító ...“ A mi meggyujtá az a nagyhatalom, melyet korszellemnek neveznek, nagy hatalom, mert nem véletlenül születik, hanem nemzedékről nemzedékre torlódó szükségeknek, századokon át halomra gyűlő tényeknek eredménye“. Mégis övé a diadal, övé a dicsőség örök zöld babéra. Ezt hangoztatja Deák Ferencz is, ki 1867-ben az országházban igy emlékezik meg Kossuthról : Magyar- ország közjogának történetében legfontosabb korszakot, képezi azon átalakulás, mely 1847 — 1848 ban történt, mert e nélkül a korszak igenyel s a fejlődő eszmék hatalma rég elsöpörte volna alkotmányunkat. Ezen átalakulást össze fogta kötni a történelem azon férfiúnak (Kossuth Lajosnak) nevével, ki azt 1848-ban megindította s ernyedetlen eróly- lyei keresztül vitte. Daczára a bekövetkezett szerencsétlen eseményeknek, művének ezen része fenmaradt és fenn fog maradni, mig nemzetünk ól, mig országunk áll s ahhoz a nemzet emléke és hálaja leszmindig csatolva... Kossuth alkotni akart, építeni és nem rombolni. A békét akarta és a nyugodt fejlődést e hazában, hogy mégis 1848. ápr. 11-e után vérbe borult e hon s ágyudürgés riasztotta fel az örömmámorból a boldog nemzetet, nein az ő hibaja 0 polgárháborút sosem akart. „Ha polgárháború üszkét vetem ... a nemzet közepébe, — így szól egy beszédében — oly felelősséget vállaltam volna magamra, melyet a pokol minden kinja sem büntetne eléggé, mert nem képzelhetni undokabb bűnt, mim játszani a polgárok vérével s egy nemzet nyugalmával.“ Ha mégis fegyverre szólluotta a magyar népet, azért teve mert a nemzet függetlenségét és ősi szabadságait védeni akarta egy szószegő, a honra nehezedő, jogtipró kormány ellen. Önző czól nem vezérelte soha csak nemzete boldogsága. S mikor a világon páratlanul álló szabadságharcz után a szent ügy elbukott, s ő a bitót kerülve az idegenbe kibujdosott, szegényen, koldusbottal kezében hagyta el ezer sebből vérző hazáját. Odakünn pedig szive utolsó dobbbanásáig forró, oltha- tatlan szeretettel csüggöit e drága hazán. A Gondviselés ritka magas, bibliai korral áldotta meg a nagy hazafit, a bölcs száműzettél s 92 éves korában kopogtatott csak ajtajan az élet dija —■ a halál. A magyar nemzet pedig, mely ma is meggyujtá országszerte a lelkesedés, hálás emlékezés lobogó oltári tüzét, — jóltevőjónek nagy fianak emlékét soha el nem feledi. El se ts feledje soha, — úgy éljen ez a nemzet, úgy éljen ez a haza! Viharos ójenzés és taps zúgott fel a teremben, melyet a szónok többszörös meghajlással köszönt meg. A perczekig tartó tüntetés csillapultával Kovács Leó nyug. ezredes és törvényhatósági bizottsági tag azon indítványt terjesztette elő, hogy dr. Fechtel beszéde egész terjedelmében vétessék jegyzőkönyvbe és hogy a közgyűlési terem számára festesse meg a város Kossuth Lajosnak 1848—49 iki arczképót. A bizottsági tagok egész lelkesedéssel fogadták el mindakót indítványt. Délután egy órakor a Pannónia-szálló- ban diszebód volt, melyen mintegy 150 résztvevő volt együtt. Az első felköszöntőt a város nevében Vajay Károly tiszti főügyész mondotta, mire a nagy közönség nevében dr. Fekésházy Gyula kir. törvényszéki biró válaszolt. Délután 4 órakor a városház előtti téren népgyülés volt, hol több ezerre menő közönség tolongott. Osváth Elemér főgymn. tanár Uray Géza a Kossuth-párt elnökének jobbján jelent meg az erkélyen, s szép csengő hangon, szónoki hévvel a következő beszédet mondotta : A nemzetek életében az egyes korok fontosabb eseményei nagy embereknek nevéhez vannak fűzve, kiket a Gondviselés miutegy odaállított a végtelenség ama pontjára, a melyen korukat átalakíthatják s a jövendőt irányíthatják. E nagy emberek között is külön hely jutott nemcsak ezeréves történelmünknek, de a világ összes czivili- zált nemzetében Kossuth Lajosnak, kinek születése százesztendős^ fordulóját ünnepli a magyar nemzet. — És fölhangzik országszerte ünneplő sokaságok ajkáról a zengő ének, a magyar nép imádsága : „Valahány csepp esik rája, Annyi áldás szálljon rája!" Az a nemzeti szellem, mely öt szülte, ihlette s vezette egész életén át. ünnepli most az ő emlékét, az ő szellemét. Örök dicsőségének fénye rásugárzik ez ünneplés rendjén az egész hazára, a magyar nemzetre, s egy fenséges gondolatban és egy szent törekvésben egyesíti a magyar társadalmat, hogy ma gondolatainak és érzelmeinek teljes em- legsógót reáárassza Kossuth Lajos emlékezetére. Szent tisztelettel, csodás áhítattal mondom ki nevét, azt a nevet, mely nemzetünk történelmében talán a legnagyobb, mert a közszellem — még életében — a nép, — mindnyájunk „édes apjává“ magasztositotta. Nincs erőm versenyre szállni a nemzeti közérzület csodás ihletével, a költészet erejével, az ókesszólás hatalmával s a történelemmel, — mint az örök igazságok hirdetőjével, — hogy nehány perez alatt itt föltárjam teljes nagyságát és dicsőségét egy egész századnak, mely vele egy, mely örök emlékében az ő nevét hirdeti, az ő dicsőségét magasztalja, az ő Apotheozisának legigazabb őre. — Csak azt mondom, a mit mindenki tud, csak azt említem fel, a mit mindenki érez, nevét és i z e n e t ó t. * * * A mit mindenki tud. — Egy egész század fényes glóriájában látom őt e perezben, mint elvenitő lelket, mint vezérlő szellemet; neve tüzbetükkel világit be a múltba s lángol a jövőbe, mert ez az elevenítő lélek egy óriás szellem erőben, erkölcsi tisztaságban, önfeláldozó honszeretetben, maga a tökéletes ember, kiben az eszmény és valóság egyesülve voltak, éltek és hatottak, neve pedig egy egész törvénykönyv, melybe a magyar nemzeti állam legszentebb jogai, legsarkalatosabb alapföltótelei vannak beírva. A polgári és vallási jogegyenlőség, a közös teherviselés, szabadsajté, a földbirtok felszabadítása, az emberi és polgári jogok egyenlő kiterjesztése, a jobbágyság megszüntetése e könyv felséges tartalma, nélkülük elveszünk gyáván, örökre, velők a magyar nép millióiból magyar nemzet lett, mely vérrel irta be jussát a világtörténetbe. Éz a név egykor egymagában fel tudta, fel merte szabadítani mind ama szunnyadó erőket, melyeknek diadalmas előretörése nélkül nincs, nem lehet újjászületés egy nemzet életében sem. Mint a villám, mint az ég dübörgő robaja, úgy tört ki szavára a nemzetben rejlő minden hatalom, megmutatni a világnak, hogy a nemzeti öntudat, a nemzeti szellem csodákat mivelhet maroknyi néppel is, hogy a megsértett nemzeti jog boszuorkánja poly vakónt szórja szót a zsarnokság fizetett zsoldosait s a szabadság pallosával veri ki a sátánokat a népszabadság paradicsomából. És megszületik az önfeláldozó honszeretetnek az a fenséges költeménye, a hősiességnek és martyrságnak az a hosszú sorozata, mely győzőt akkor is, mikor kiütök a kardott kezéből, mikor rothasztó börtön fenekén szen- vedt s mikor hóhérok keze szoritá össze testónek-lelkónek miuden ütőerét. Ez a név egy uj korszak ezeréves történelmünkben. Élőtte szétnyílik a történelem minden lapja s szent ihlettel hirdeti a második honfoglalásnak eposi korszakát, előtte kitárul az érezni és lelkesedni tudó szív , s mesés legendákban, daibaa s ókes- szólá'sbaD hirdeti a szabaditó nagyságái, dicsőségét s megváltó munkáját, miként a költő mondatja vele : „Ébresztő szómtól most is zug a lég, Hiába láncz, s bitók ijesztÓ fája ! Belém lehel az Isten ! Én valék Az Úristen választott harsonája !* Ez a név egymagában egy fenséges tragédia. Ifjan merész férfiként hős, ki egymaga szembeszáll százados átkos rendszerével s bukása a tragédia fenség örök példány képe, az eszme megdicsőülése. Aggkora, a számkivetós minden keservének néma tűrése, a költőnek az a magányos fenyője, mely a hófedte — hideg — magasban sóvárogva álmodozik a pálmáról : imádott hazájáról . . . „Van valami az emberben“ — mondja egy hires tudós — „a mi magasabb és becsesebb az életnél: a lélek igazsága és becsülete s ha a kettő összeütközésbe jő, az igaz ember habozás nélkül az elsőt áldozza fel.“ — így történt vele is. Többször megkísérteni az eget embernek — ha még oly tökéletes is — nem lehet. Neki pedig az elsőből egy betűt sem volt szabad engednie, egy lehelletet sem visszavonnia. Annak állania kellett, mert az nem egy szándék, nem is egy tett, hanem egy nagy élet tartalma, melyet megcsonkítani, vagy épen meghazudtolni nem szabad. Csakis igy adhatott nemzetének ólet- czólt, a függetlenség és szabadság utáni vágyakozást és törekvést s csakis igy tehette e vágyakozást és törekvést valóságos nemzeti szenvedólylyé. — És csak igy lehetett neve még életében egy fogalommá, egy eszmévé, örök gondolatává nemzetének, melyen jövő nagysága s világtörténelmi szereplése alapul. „A lángósz harezra kelt a századdal, — a század győzött“, de ő, ki erkölcsi tisztasággal, lángoló honszeretettel, jövőre építő tiszta hittel s az igazság győzelmébe vetett törhetlen reménynyel vitte nemzetét az isteni próbára, túlélte a kor hitvány győzelmét s utalma lön akkora szeretet, olyan hála és tisztelet, a minővel ember sehol a világon nem dicsekedhetett soha. Egykor ő borult le a nemzet nagysága előtt, ma ez a nemzet borul le előtte s emlékét áldólag ünnepli. — Egykor czipruságat küldött a távol idegenből egyik nagy halottunk koporsójára ; ma ez a czipruság kizöldült s a népszabadság terebélyes ólőfájává lön. Magamondá: „Ha majd eltemetnek, akkor föltámadok síromból s a Kossuth név nagyobb hatalom lesz, mint valaha!“ És ime, jóslata bevált. Eltemettük, — feltámadott s ha majd nemzete sorsa dűlőre jut, dicső nevével újra sikra száll a szabadság, testvériség és egyenlőség nevében a haza függetlenségéért! — És akkor megmozdul minden hant, föltámad mind — minden s a szivekben újra lelkes visszhangra talál az „édes apa“ izenete : „Mindnyájunknak el kell menni!“ Addig pedig élj és munkálj „édes apánk''1, gyermekeid hű magyar néped szivében! Izend meg neki, hogy ott a túlvilágban, az örökkévalóságban is híven örködül nemzeti erényeink és erkölcseink fölött, izend meg, hogy boldogságunk, jövő életünk alapja s legfőbb feltétele az leend, hogy adjunk mindnyájan a haza oltárára becsületes munkát, nemzeti lelkesedést; önzetlen faj-és honszeretetet s dobjunk félre onnan minden pártviszályt, felekezeti és nemzeti gyülölsóget, mert ez fáj neked, mert ez sírodban sem hagyna csendesen pihenni. Izend meg, hogy a magyar nemzetet csak az egységes, tiszta
