Heti Szemle, 1902. (11. évfolyam, 1-52. szám)

1902-01-22 / 4. szám

„HETI

SZEM L E" (4 ik szám.)

—-,2

resszus folyása alatt, s tiltakoznék azon merénylet ellen, melyet végre akarnak hajtani. De sajnos katholikus közvéleményünk nincs, mert nemcsak fent, hanem az alsóbb rétegekben is igen sokan a talpak nyalogatásával foglalkoznak közülünk. Épen ez a mi veszedelmünk/ így arra vagyunk utalva, hogy bízzunk a kongresszusi tagok férfiasságában, bölcseségében, katholicitá- sában.

Az előbb jelzett két vélemény áll egymással szemben. Némelyek azt a semmiséget is, amelyet nyújtani akar a kormány, valami nagy grátiának, s óriási vivmánynak tekintik, amelyet nemhogy visszautasítani lehetne, de sűrű kézcsókok és görnyedező hajlongások közt kell elfogadni, A semmit is valaminek tekintvén, igy gondolkoznak, jobb valami, mint semmi. A valamiből lehet építeni, idővel tágíthatjuk a jogokat. A másik vélemény azonban, melyhez mi is csatlakozunk az, hogy mi itt jogot nem kapunk, sőt ha elfogadjuk azt a valaminek képzelt semmit, lemondottunk jogainkról örök időkre. Többet még a szánkat sem szabad feltátani. Mert ha egyszer beismertük azt és belenyugodtunk, hogy alapjainkat akormány kezelheti, hogy a nevelés ügyébe semmi beleszólásunk ne legyen, képzelhető-e, hogy ezen az állapoton valaha változtatni lehet. Még eddig nem szentesítette kilencz millió megegyezése, sőt nap- ról-napra hangosabban követelte, bőgj jogaiba helyeztessék, még sem lehet semmit se elérni. Hátha még szentesíteni fogja!

Aztán meg kedvezőbb időpont a mostaninál, midőn a katholikus férfiak képezik a többséget a kormányon, aligha virrad valaha a katholikus magyarságra. Ha most sem érhetjük el, hogy jogainkat biztositsák, képzelhető-e, hogy az

utódok valaha ki fogják vivni, pláne mikor önkényt lemondunk rólok.

Szép és tartalmas beszédek hangzottak el a tárgyalások eddigi folyamán. A szónoki művészet mesterei úgy szólván versenyre keltek egymással. Apponyi Albert gróf, Ugrón Gábor Zichy Nándor gróf, ifj. Zichy János gróf, Rakovszky, Horto- ványi, Dudek, Horánszky, Csernoch és Erdély jeles püspöke, Majláth Gusztáv gróf, villogtatták mély belátásuk és az emberi szó hatalmának fenséges fegyvereit. Apponyi beszéde azon az ingoványos talajon, melyen mozognia kellett, bámulatot keltő. Ragyogó ideálokat festett a semmiből, úgy hogy művészetének varázsával képes lelánczolni az embereket. A beszéd tartalma azonban teljesen értéktelen. Ellenfeleinek hatalmas érvei alatt romba dőltek a fellegvárak, a nagy debatter eszméinek fenséges fényköréből kinpadra hurczoltatott, s mint szánalomra méltó parasita áll előttünk. Ugrón Gábor mint magasan repülő sas szárnyalt felette, bebizonyítván, hogy formában és kifejezésben ma az ország első szónoka. Majláth Gusztáv püspök felszólalásából megtudtuk, hogy a püspöki kar sem hajlandó a koldustarisznyát nyakunkba akasztani.

Nem is lehet itt egyéb választás. Méltán megvárhatja az a kilencz millió kath. magyar a kongresszus tagjaitól, hogy jogaiból egy jottát se adjon fel. Nem ki Anunk se többet, se kevesebbet, ideértve Ő felsége főkegyúri jogát, jnint amennyivel a többi vallásfelekezetek bírnak. Eddig vezettek bennünket, mint a vakokat, adják vissza a láthatárt, mert nekünk szemeink vannak. Ha pedig azt látja az ellenzék, hogy le fogják szavazni a kormány talpának nyalogatói, hagyja ott azt a gyűlés- termet, álljon a nép élére és küzdjön tovább, mig ki nem vivta a teljes győzedelmet.

Válasz „Y“ nrnak a Szatmár és Vidékében f. bó 14-én megjelent czikkére.

A Szatmár és Vidékében a legutóbbi párbajokra vonatkozó higgadt, tárgyilagos ozikk jelent meg. Érvelése egy gondolkozó főre s emberszerető szívre vall ■ bár álláspontunk homlokegyenest ellenkezik, szívesen látjuk az irót a küzdőtéren. Most, midőn a hirlapi vitáknál a szenvedólyessóg és személyeskedés van divatban, különösen kellemes jellenség az ellenkező eljárás. Ez a czikk azonban vádakat tartalmaz ellenünk, kötelességünk magunkat védeni. „Y“-lon megró bennünket, mert a párbaj ellen irtunk. Igen tisztelt czikkiró ur 1 ön bizonyára elösmeri, hogy a sajtónak kötelesség* a társadalmi helytelen szokások, fonákságok, bűnök, bajok visszaélések ellen küzdeni. Nos a párbaj egy helytelen, a középkori istenítéletekből hírmondónak itt maradt szokás, ne csodálkozzék tehát, ha mi ezzel szemben is teljesítjük kötelességünket s felemeljük ellene tiltakozó szavunkat.

De, folytatja, a ki a párbaj ellen ir, az nem veszi számba mai társadalmi viszonyainkat. Mert hiszen jól tudjuk, hogy társadalmunk, — casinóin'r — kitagadják a férfiút, ki megfelelő elégtételt nem vesz a becsületén esett sértésért. Én ezzel szemben igy érvelek.

Minden igazi férfiú tartozik követni lelkiismerete szavát. Melléktekintet, megalkuvás nélkül emelt fővel kell haladnia azon az utón, melyet meggyőződése részére kijelöl. Aki egyszer alkudott, gyöngének bizonyult ... s a ki egyszer gyönge volt . . . msekor is nagyon valószínű, hogy az lesz.

Ha már most valaki belátja, hogy igazságot a véletlenségtől nem kaphat, a ki tudja, hogy egy buta ólomgolyó szennyet nem moshat le, bűnt nem tesz jóvá, elvesztett boldogságot vissza nem lioz, . . és mégis ki áll párbajozni, ámbár társadalmi tekintetből is, az már gyöngeséget árult el. Azért oly kevés ma az elvekért küzdő ember, mert olyan könnyen megtudunk alkudni a társadalmi felfogásokkal, szokásokkal. Pedig ha minden korban úgy tettek volna az emberek akkor soha sem volt volna a tudományban

gyötrődések megszámlálhatatlanok voltak) mit nejének el kellett viselnie.

Reá mérte végre az utolsó súlyos csapást is.

Szidikét, a nyolcz éves kis angyalt, nejének minden boldogságát és vigaszát, kiragadta a szerető anyai karokból és elvitte egy szabadelvű neveléséről hires intézetbe, m*rt ma már ilyenek is vannak — hogy mint ő mondá : ne legyen oly bigott vallásos, mint az anyja.

Ezt már nern bírta el az úgyis száz sebből vérző anyai szivl

Mit részletezzem. Egy szép napon eljöttek az angyalok s elvitték azt a szenvedő tiezta mártír lelkű asszonyt oda, ahol már a rózsának nincsenek szúró tövisei, hol a megtört szív nem érzi többé kínjait.

Valamint a ragyogó nap tündöklő sugarait csupán akkor méltatjuk nagyobb figyelemre, midőn egy hirtelen jött sötét felhő elfedi azt szemeink elől s marad helyette a szürke sötétség: úgy G-edő Atilla is csak akkor ébredt iszonyú veszteségének tudatára, mikor már nem látta többé, örökre elvesztette szeme elől az ő ragyogó napját s a halál fekete fellege félelmetes sötétségbe borította életét.

Mint a fuldokló a vizbe dobott kötélhez, úgy ragaszkodott Atilla is a végper- czekben az ő martir asszonyához. —Hiába 1

Az Isten keze hosszú, mindenfelé elér; sújt és felemel, vigasztal és könyeket fakaszt; de sohasem úgy, hogy nekünk halandó földi lényeknek az javunkra ne válnék. Megmutatja isteni arczát mennyei ragyogásában, mikor a boldogság napjait élvezzük és megmutatja az ő fenséges haragos arczulatát is, mikor csapásaival ostoroz a boldogtalanság napjaiban. Díszes ravatalon pihent az ifjú szenvedő asszony. Mintha glória övezné szép fejét, oly megdicsőült, oly átszellemült volt halvány keskeny arcza; ajkai, mintha most is imát, áldást rebegnónek árva gyermekére, kitől még csak el sem búcsúzhatott, ki messze távolban van és már anyátlan árva.

Megvolt a temetés. Igazi temetés volt ez. Nem maradt itt szem szárazon, a gyermekek vékony hangú rivása harmonikusan olvadt bele az asszonyok és férfiak tompa, elfojtott zokogásába. — Meghalt a kastély szép úrnője! Meghalta falu védő aaszonya!- zokogták mindenfelől.

Gedő Atilla a viális, büszke, gőgös ur összeesve görcsösen Eokog; 8 nézzétek jó falusiak I mint hajt ő is veletek együtt térdet, hogy elmondja a sírnál zokogva, mintegy eksztázisba esve: Miatyánk, legyen meg a te akaratod 1

Moudjátok aztán ti gőgös, elbizakodott emberek, hogy nem bölcs és igazságos az Isten az ő végzéseiben ! ?

íme, a kit nem hatott meg a legjobb, a legszebb, legtisztább nő szeretető, kérése és sok-sok szenvedése; az Ur egyetlen intésére, mit nagy csapásként bocsátott reá, megtört, térdre omlott és imádta az isteni végzést.

Gedő Szidike árva lett. Óh, de árva — mondogatták a jó falusi asszonyok — szegény gyermek, nem lesz többé, ki téged szereseen, hisz5 az a büszke gőgös uraság maholnap uj asszonyt röpít a drága szép kúriába — bizony, bizony, toldták a szót tovább — hát csak árva is az árva, ha arany is a kapufája 1

De hiszen gyakran bebizonyult már, hogy mily együgyü az emberek prófétásko- dása még csak az időjárást illetőleg is, bizonyítják Falb pórul járt kritikus napjai; hát még aztán az ilyen ágas-bogas dolgokban, minő az emberi szív és természet titkai.

Gedő Atilla más ember lett, határozottan megváltozott. Szidi lett most már egyet-