Heti Szemle, 1901. (10. évfolyam, 1-52. szám)
1901-03-20 / 12. szám
latosak. Es tetszők e beszéd az egész sokaság előtt és választék Istvánt, hittel és Szentlélekkel teljes férfiút, és Fiiepet és Prokorust, Nikánost és Simont, Parmenást és Miklóst, az antiokiai jövevényt. Ezeket álli- ták az apostolok elé, kik imádkozván, rájok tevén kezeiket.“ line, ez a valódi kath. autonómia, hol az apostoli (püspöki) kar ahivőkseregévelegyetértve, sőt azok szavazatát kikérve, határoz az egyház egyik beliigyében. De nézünk még egy más helyet, ahol már főpapjelölésről van szó! „Ap. Csel.“ 16 felezete : „Eljuta pedig (Pál) Derbébe és Lisztrába. És ime, egy Timoteus nevű tanítvány vala ott, egy hivő zsidó asszony fia pogány atyától. Erről jó bizonyságot tőnek az atyafiak, kik Lisztrában és Ikóniumban valának. Ezt akará Pál, hogy vele menjen.“ Mint a szentirás más helyéről tudjuk, ez azon Timoteus, kit szent Pál püspökké tett. Az egyház történetéből is tudjuk, hogy a pápákat kezdetben a papság és a hivek vátasztották. — Ismét egy újabb érv az autonómia mellett, melyben a világiak is elfoglalják az őket megillető és nekik megfelelő tért. Föl lehet ugyan hozni ellenvetésül, hogy az egyház ezen gyakorlatot is megszüntette, mint károsat. De miért? Mert akkor a hivő nép nem volt egyéb, mint rendezetlen tömeg, melyet a hatalmasok tetszésük szerint vezethettek. Az ó-kor sohasem, a középkor csak utolsó századaiban ismerte a képviseleti rendszert, mely ha jól van szervezve, a selejtest kirostálja s az igazi kitűnőségeket juttatja szerephez. A modern kornak ezen találmánya, a képviseleti rendszer segélyével kiválaszthatjuk községen- kint a legjobbakat, ezekből kerűle- tenkint ismét azokat, kik az egyházmegye képviselőit válaszszák. Ilyen autonómia kell nekünk! Nem festett kép, hanem valóság! 2 búgtak, ők tudják miről ; mások, kik már végig lejtettek párszor a tánczterein sima parkettjén, a hódiiás biztos tudatával néztek a mulatság elé, a mamák gondosan ostromolták a papák erszényét, hogy szép leányuk báli öltözéke legszebb lehessen, mertsoh’sem lehet tudni, hátha .........A papák végig bego mboli kabátban gondolkodva siettek a hivatalba. A fiatalság a siker érdekében dolgozott. A csüggedőket báloritotta, a tudatlanokat tanította, a renitenseket szeliditette s az ágaskodókat letorkolta. Gondoskodott a terem vakító fényességű világitásáról, melynek pazar fénye átszürődtk az ablak-függönyön a ködös éjbe, hogy már a „Szálló“ elé érkező szánkókból kilépő vendégek előtt titokzatos fénynyel világítsa meg a ropogó havas utat; a sima parkettről, melyen egy-egy jó parthie karjaiba esni a mamák sem bánják; a jó kedvről, minőről öregeink már csak nagy busán beszélnek; pompás zenéről, mely megcsiklandozza minden emberfia talpát és . . . czigánybiróról. Igen, czigánybiróról. Mindent a siker érdekében. Mert az még sem járja, hogy mikor valaki csárdást akar járni, a másik Életerős test legyen az, melynek feje a püspöki kar, szive a közpapság, csontja izma és ideigei a világi hívők serege. A legfőbb kegyur jogait érintetlenül hagyjuk, de gyakorolja azokat az autonomikus bizottság közvetítésével ! „HETI SZEM L E (12 ik A kereszt az egyetemen. Az egyetemi ifjúság még a múlt évben az egyetemi czimer- és keresztcsonkitás alkalmával tartott gyűlésének határozata folytán kérvényt intézett az egyetemi tanács utján a nagyméltó- ságu vallás- és közoktatásügyi minisztériumhoz, hogy a kereszt az egyetem összes tantermeiben kifüggesztessék. A kérvény dolgában — sok és hosszas tárgyalások után — minap hangzott el az utolsó szó a vallás- és közoktatásügyi minisztérium költségvetésének tárgyalásánál. Megvártuk a kérvény elintézését. Most az elintézés után erre visszatérni jogunk, sőt kötelességünk. — Kötelességünk azért, mert az ifjúság kérelmét sokfelé úgy magyarázták, mint a melyben politikai s tudja Isten miféle motívumok játszottak közre. A múlt évi czimer- és keresztcsonkitás története ismeretes. Nem foglalkozunk most bővebben ezzel az ügygyei. Csak azért említettük meg, mert ez a történet a háttere az ifjúság kérelmének. A kereszt meggyalázása után következett szükségképen a kereszt fölmagasztaltatása és igy a kereszt visszahelyezésének gondolata. Hogy az ifjúság ezen kérése alapjaban, indokaiban őszinte és becsületes, ezt már kezdetben elismerte minden független és józan gondolkozó, hogy megszívlelendő és egyszerűen vissza nem utasítható, ezt pedig igazolta az egyetem jogi karának ez ügyben tett fölterjesztése. Csak rosszakarat vagy pedig alapos tájékozatlanság minősíthette az ifjúságnak ezt a mozgalmát is másodrendű politikai kérdéssé. Csak felekezeti vakbuzgóság és türelmetlenség, avagy az elvakult politikai pártállás tüntethette föl ebben az ügyben úgy az egyetemi ifjúságot, mint valamely politikai párt vagy vallásfelekezet fölbérelt zsoldosait. Soha ifjúság becsületesebb ügyszolgálatban nem állott. Soha becsületesebb szándék, keringőt rendeljen, a harmadik meg épen mazurt huzasson. Lesz tehát czigánybiró, a ki függetlenül minden idegen beavatkozástól, szabadon rendelkezzék a Józsi prímással. E szép méltóságra meg is csipték Farkas Bélát,. Keresve sem találtak volna jobbat. Olyan csinos, szép barnaképü fiú, mint Farkas Béla, bat határban sincs. Legalább Józsi prímás azt mondta, sőt még azt is: „Úgy odaillik a lelkem tekintetes ifjú ur, hogy rendelkezzék velünk, mintha csak a vajdánk volna; hej de, ki is muzsikáljuk a kedvéért azt a ködharmatos keserűséget minden ember leikéből. Ezért szárazfámnak megkopott húrjaival állok jót. Nos, a hol ennyi nemes terv megvalósításának biztos reménye van, ott — úgy hiszem — senki sem cserélne az osztrák miniszterelnökkel. Nem főkép a czigánybiró. Megvette a szép piros selyem szalagot, gyöngéd kezekkel csokorba köttette s feltüzve vállára, honnan két vége hosszan futott alá, végig tekintett önmagán s a megelégedés jóleső tudatával mosolygott hamiskás a la Vilmos bajusza alatt. Így. Azaz, hogy nem egészen. Az öröm is fogyatékos, ha az ember lelke jobbik feléőszintébb érzés nem vezette az ifjúságot, mint épen ebben a mozgalmában. Ez az ügy az igazság ügye volt. Azé az igazságé, mely a keresztény fölfogásban, a keresztény kultúrában öltött testet. Azé az igazságé, melyért Isten fia a keresztfán kiszenvedett s a melynek ezóta szent jelvénye lett a kereszt. Ez a szent igazságokat magában foglaló jelvény nem egy felekezet jelvénye, minthogy azok az elvek, melyeket jelképez s a melyekért Isten fia a keresztfán ki szenvedett, nem egy felekezet igazságai, hanem az egész emberiségé. Ezeken nyugszik a mai keresztény társadalom; ezeken épültek fel összes tudományaink. Érezte ezt a magyar ifjúság akkor, midőn azon a gyűlésen, hol egybegyűltek, hogy elégtételt szerezzenek a magyarar szent koronán s a rajta lévő szent kereszten elkövetett sértésért, elhatározta a kereszt felmagasztalását. Mintha érezte volna ez az ifjúság, hogy a mai ezer és ezer megtévelyedelt társadalmi irány és tan között erős vallásos érzésre van szüksége. Mintha föltámadt volna az ifjúságban annak a magyar fajnak a szelleme, mely hazánk egész történelmén keresztül a hazafias érzést nem szűnt meg a vallásos érzéstől különválasztani. Ám a rosszakarat az ifjúság ezen mozgalmát félremagyarázta. Azok, kik a vallásos érzést a magyar haza- fisággal nem tudják összeegyeztetni, a kik nem ismernek és nem akarnak ismerni keresztény erkölcstant és keresztény kultárát, — sajnos, elég sokan vannak a magyar ifjúság közt, — az ifjúságnak a kereszt kifüggesztését czélzó kérelmét „hecc“-nek keresztelték el; megrágalmazták a magyar ifjúságot, mikor úgy tüntették föl, mint hitvány bábot, mely politikai töredékek eszközéül szolgál. Most, a mikor ez ügyben elhangzott az utolsó szó, mely az egyetemi ifjúság mai viszonyaiból kiindulva, tán inkább egységes béke érdekében a státuskvo föntanrtását rendeli el, nem hagyhattuk visszautasítás nélkül ezt a vádat. Az egyetemi ifjúság az utóbbi időben, sajnos, már nemcsak hozzászokott a vádaskodáshoz és megrágalmaztatáshoz. Napilapok szenzáczióra éhező riporterei az „Egyetemi-Kör-t“ úgy tüntetik föl, mint botrány szám.) vei meg nem osztja. Rózsás levél megy tehát a távol epedő Margitnak, melyben ez van Írva: „Ha csak egy cseppet is fülük hozzám a lelke, úgy a bálról el nem marad.“ E levélre a leánynak örömkönyei hullának. Ott leszek, hogyne lennék. Eddig tehát minden vígan ment. Hanem régi dolog az, hogy a ki szerencsétlen plánétában született, az ugyan kapkodhat a szerencse után, kisiklik az mindig a kezéből, mint most Farkas Bélának. Hogy várta, hogy vágta oda büszkén: Majd meglátjátok. Nos és mi vártunk, hallgattunk, mint az asztal alá bujt csizmadia, a ki nagy meglepetésre készült. Végre csakugyan megjött és Farkas Béla meglepetésében hanyatt vágódott. Hogy is ne, mikor a bál előtti harmad nap bekopogtat hozzá Margit helyett az a gyönyörűséges Influenza kisasszony és a viszontlátás első örömében szegény Farkas Bélát úgy megölelte, hogy hentergett utána a díványon, mint egy kénguru és sopánkodott, mint egy öreg asszony. Végem van — nyögte — épen most, mikor hogy vágytam, hogy epedtem annyi időn át, most mindennek — fucscs.
