Heti Szemle, 1901. (10. évfolyam, 1-52. szám)

1901-02-13 / 7. szám

2

HETI SZEMLE“ (7-ik szám.)

toporzékolni, de hát ez csak olyan, mint a vaktöltés, nagyot szól; de nem tesz kárt senkiben sem.

Hajdan csörgő sapka kellett ahhoz, hogy valaki patenttel bírjon a bolond nyilatkozatok megtételére, ma már ezt csörgő sipka nélkül is gyakorolják széliében, hosszában. Hajdan az volt a bolond, a ki közügyekben tapasztalt rendetlenség ellen fel nem szólalt, ma az a bolond, a ki be nem csukja a szemét, száját ilyen esetekben. Hajdan levágták a tiz körmét a tolvajnak és rásütötték a homlokára a becstelenség bélyegét, ma dicsérik az Amerikába hajókázó sikkasztó uraknak az ügyességét. Hajdan jellemtelenségnek tartották a szószegést, a köpenyegforgatást, ma politikai okosságnak, élelmességnek nevezik az ilyen eljárást. Hajdan a hálátlan embert oly gonosznak tartották, a kitől minden rósz kitelik, ma csupán emlékezetbeli fogyatkozásnak mondják, a miről nem tehet senki. Hajdan a szándékos gyilkost akasztófára valónak mondották, ma egyszerűen bolondnak és. ártatlannak nyilvánítják. — Hajdan a gorombaságot műveletlen- ségnek nevezték, ma idegességnek hívják. Régen a hízelgést hazugságnak bélyegezték, kigyósziszegésnek tartották, ma finom udvariasságnak, édes bonbonoknak hívják. Hajdan csak egy patent volt, — az udvari bolond állása — és ez nem sokat jövedelmezett, ma nincs szeri-száma a patenteknek és milliókat hoznak a konyhára. Marconi többet kapott egy milliónál a drótnélküli teleg- ráfért.

Patentért küzdenek ma mindenfelé. Ezt iparkodnak megszerezni manapság a szocziálisták, anarkis- ták, nihilisták, nemzetközi kasszabetörők, pénzintézeti sikkasztok. De ha ezek is patentét nyernek, ha ezek is recipiálva lesznek, vájjon hol fog akkor menedéket találni az erény és

hogy, mint gyermek többször jelét adá nagylelkűségének. így akárhányszor megosztá feleslegét szegény játszótársnői között, kiket úgy szeretett, mint édes testvérkéit. Én, ki nagy megfigyelője voltam a leánykának, láttam szeméből kisugározni a női erényeknek azt a fényét, mely a boldogság koronáját termi meg számára. Olyan szép ezt nekem végiggondolni, a rég letűnt jó időknek visszatérő fuvalma ez, s ez óvja lelkem a herva- dástól. S minél tovább lapozom, annál éltetőbb sorokra akadok. Lesznek, kik ezt merő ábránddá silányitják, de ez nekem nem fog fájni, a kor gyermekének bűnös könnyelműsége az emberszólás, a meghurczolás. A világ az előítéleteknek lett rabja, rni elől kitérni nagy szerencse. Ez még kevés, tovább is mennek. Kutató szemekkel mérnek végig s gúnyosan megmosolyognak, bizonyos vonásokat igyekeznek arczomon felderíteni, nyilván azért— s ez alkalmas fonál arra — hogy belőlük a találgatás segélyével egy csomó mende-mondát szőjjenek.

Szörnyen mosolyognak már most is, amiért nem futok a világ örömei után s kezem nem nyújtom feléjök. De mi az ilyen törszurás olyan léleknek, mely az életet nem a hulló sárga levélhez hasonlítja, mit az

becsületes jellem? Ki fogja ezeket kiszabadítani a bíin és korrupció mocsáréból?

Nagyon is igaz tehát, hogy: nem úgy van már, mint volt régen, nem az a nap jár az égen.

Analógia.

Az ország közvéleménye feljajdult, a megbotránkozás moraja zug végig a magyar parlamenten. Kétszeres a mi fájdalmunk, a kiket a szenvedés közössége fűz Marosvásárhelyhez. Mi is átéltük a fegyveres választás kimondhatatlan izgalmait, a mi városunk fő-terét is pirosra festette polgártársaink kiomló vére s mi is láttuk az áldozatok soha el nem feledhető kínjait. A vérontás előzményei mindkét helyen egyformák. Erőszak, vesztegetés, fenyegetésekkel vitte a kormánypárt az urnához az embereket; a független elem, a meggyőződésére hallgató s a jelöltjéért lelkesülő nép, látva a történeteket, vérig elkeseredett. Talán itt is, ott is szavakkal kifejezést adott fájdalmának. —De ezt csak szabad tenni, csak nem lehet eltiltani. A természet követelménye, hogy a nagy fajdalom szavakban törjön ki. Ha erre idegesek vagytok, ha ezt nem bírjátok hallgatni, akkor ne raboljátok el emberi és politikai jogait. Hagyjátok, hogy a választás az legyen, a minek lennie kellene: a népakarat megnyilatkozásának. Am a nép itt is, Marosvásárhelyt, is tartózkodott a tettlegessógtől, az inzultustól. Sajátságos önérzete van a magyarnak, a mely fontos körülmények közt megóvja őt a kisszerű botrányok rendezésétől. De a népet meg kell tanítani arra; kogy néma legyen; hogy ne merjen független jelöltre szavazni; hogy szótlanul tűrjön minden gyalázatot, hogy remegjen a hatalomtól; igy gondolkoztak a vezető férfiak s örömmel ragadtak meg minden ürügyet, hogy az óhajtott czélt elérjék.

Szaimá'on egy zászlótartó a nagy tolongásban a rúddal véletlenül megérintett egy katonát. Szomorú következményű véletlen- ség ! A katonák s: uronyt szegezve rontottak a védtelen polgárokra, a polgárok ki akartak térni a fegyver elől ; de a hadfiaknak vér kellett. Hátban szúrtak le négy embert.

őszi szél ide-oda hány s végtére nyom nélkül elenyészik, mintha nem lett volna; hanem olyan drága kincsnek tekinti, mit kamatoztatni kell s melynek vége nem megsemmisülés, de átnövekvés az örökéletre. Csak nevessetek, ha jól esik gúnyolódó természeteteknek, engem nem kábit el durva kaczajtok s utamról letérni nem fogok, bármint üvöltsön sarkomban a gúny.

Törődni se fogok veletek, mert ez csak zavarna lelkem békés nyugalmában s csökkentené örömérzelmemben ez a folytonos gondolat s talán egész életemre sötét fátyolként nehezednék. Még kioltaná az örömlán- got szivemből, — mi e napon oly magasra csapott föl, -— s elveszteném azt, kihez jö- vőrnet fűzni szándékozom. Nem, ezt nem teszem, ma vidámnak kell lennem, ott sugározzák arczomon, tekintetemben a jókedv.

Azt mondják, — én nem tudom — a fiatal leánykák igen boldognak érzik magokat, az első szerelemben ; s az nem csak szivüket foglalkoztatja s nemesíti, de kihat testük külsejére is, Rózsát rak a gyöngéd vonásokra, megkapó mosolyt a piros ajkakra, mély csillagtüzet a szemek fényébe, ábrándos titokszerüsóggel árasztja el az arcz kifejezését, hogy kedvessé, feltűnővé váljék.

Egy meghalt, 3 áldozatot pedig csak a legnagyobb ápolással tudtak megtartani életben. A katona, ki szuronyával halált adott, dicsekedve beszélte el egyik tisztnek, hogy ő nem tréfált, a buta czivilben úgy megforgatta a szuronyt, hogy az nem fog lábat- lankodni többet katonák élőt*. Ehhez nem csatolok kommentárt, az elkeseredés esetleg nagyon is éles szavakat adna ajkamra. Csak azt jegyzem fel elösmeróssel, hogy a tiszt, egy magyar ember, nem dicsérte meg a hős bakát. Ez történt Szatmáron Bánffy alatt.

Éretlen suhanczok hóval dobtak meg m hány csendőrt. És ezért 4 ember meghalt, hat súlyosan megsebesült, 10 pedig könnyebb sérülést szenvedett. Magyarország herczeg- primását csupasz szájú zsidó gyerkőczök le- pögdösték, ... és még meg sem fedték őket. Tovább megyek. -— Olaszország királyát leszúrta egy romlott suhancz és ez csak börtönt kapott büntetésül. Ám becsesebb a vallás felszentelt, a király felkent személyénél a zsandár személye. Őt még hóval sem szabad halálbüntetés nélkül megdobni, mert a legszentebb és legsértetlenebb. És nem csak a bűnösnek kell megszenvedni, hanem felelős érte mindenki, az ártatlanok is, az egész város. Ez a legdurvább gondolkozásmód, a legborzasztóbb brutalitás! Természetesen ott van a történetek megett a politikai háttér, a mi a dolgot még utáltabbá teszi. A csendőr urak pedig eldicsekedtek Gömöry hadnagy előtt, hogy mily bátran lőttek, milyen kitünően czéloztak. A fekete-sárga bojtu hadnagy ur megdicsérte a közlegényeket, odaadással engedelmeskedtek magas parancsának. És mindez a Szóll-aera alatt történt Maros- Vásárhelyt. Gömöry ur parancsa, dicsérete becsmérletként hullik vissza a kormányra. Az ártatlanul kiontott vérszógyenfoltja a Széli kabinetnek. A polgárok jogainak megsértéséért, a vesztegetésért, a szennyes választásért felelősségre kell vonni a közigazgatás fejét. Mit ér az, ha a kormány hangoztatja a jogot, igazságot, és mégis a kormányzás keretében jogtalanság és erőszak harapódzott el. Mit ér az, ha Széli és Gullner a legjobb szándékkal vannak eltelve; de terveiket nem tudják életbe léptetni? Ha valaki kiemeli a fejét a mocsárból; de teste a sárban, iszapilyennek képzelem ón is titkos szerelmem tárgyát s némileg hinni merem — utolsó leveléből Ítélve — melyben annyi gyöngédséggel emlékszik meg rólam, hogy a rokon- szenv virága szivében is virul s a viszontlátás öröme csak fejleszteni fogja. Boldogságomban kérdést is intéztem magamhoz : Létezik-e szív, mely jobban ragaszkodnék hozzá, mint az enyém? Nem hiszem, nyugtattam meg önmagam. Sötét árnyék az ő szerelmök s nem az igaz vonzalomnak me- lengitő sugara.

Néhány pillanat múlva megbántam a mit mondtam s nyomasztó érzés nehezült szivemre s az a gondolat fúrta magát agyamba, hogy hamisan ítéltem embertársaimról. Rettenetesen bántott, amiért ily kárörömmel mosolyogtam meg mások szent érzelmeit. Pirultam és remegni kezdtem. Lopva vetém föl szememet néma barátaimra, a fákra, félve szemrehányó tekintetüktől.

Különös sejtelmes érzet, melytől csak rövid lépésre van a félelem, lopódzotl lelkem be, amint a fák lombjai hirtelen rneg- zörrentek, mintha szellemkéz zavarta volna ki békés nyugalmukból. Amott, nem is messze, röppenő kékes pára szökik ki a párolgó patakocska rejtelmes füzesei közül s