Heti Szemle, 1901. (10. évfolyam, 1-52. szám)
1901-02-13 / 7. szám
A „H E T T SZEMLE“ (7-ik szám.) 8 ban van, még nem mondhatja, hogy tiszta. Mindaddig, mig a kormányzat organismusá- ban fekélyek vannak, mig az egyes tagok a bűnben, az iszapban fetrengnek, romlott, bűnös az egész közigazgatás. Széli alatt épen olyan, mint Bánffy alatt, az előforduló esetek analógiája mutatja. — Uj rendszerre, uj emberekre van szükség, kik a papírra irt törvénynek érvényt tudnak és akarnak szerezni. Az utólagos vizsgálatok és büntetések nem adják vissza a négy halottat az élet, a család- és a magyar társadalomnak. Gyönge és tehetetlen kormány alatt az ellenzékre hárul a feladat, hogy minden eszközzel megvédje a magyar földön a magyar állampolgár életét., hogy semmi körülmények közt se engedje fegyvergyakorlatok czélpontjává tenni a magyar ember személyét, játéktárgygyá a karddal és ószszel szerzett jogainkat és alkotmányunkat. Városi közgyűlés. 1901. február 11. Városunk törvényhatósága február havi rendes közgyűlését hétfő délután tartotta meg Hugonnai Béla gróf, főispán elnöklése mellett. A tárgysorozat nem volt valami gazdag, az érdeklődés sem volt olyan, mint a milyen máskor szokott lenni. Gyors tempóban lett letárgyalva minden. Alig történt itt-ott egy pár felszólalás; de ezek is rövid lélekzetüek voltak. A leghosszabb volt a Kovács Leó bizottsági tag felszólalása, a ki az önálló vámterület érdekében benyújtott indítványának kelt védelmére. Magyar haza- fiságtól duzzadó beszédében sorra szedte az okokat, melyek szükségessé teszik Magyar- ország részéro az önálló vámterületet. Indítványának meg is lett a kívánt eredménye, mert a törvényhatóság azt elfogadta, s kimondotta, hogy az önálló vámterület felállítása érdekében felir az országgyűlés képviselőházához. Uray Géza a husvágási szabály- rendelet módositasához szólott hozzá, azzal a komoly megfontolással, mely az ő egyéniségének karakterisztikus vonása. Csomag Imre bizottsági tag is felszólalt volna, de mint társai humorosan megjegyezték: „Lekésett a vonatról.“ Vagyis ép akkor talált szólásra felállani, mikor az elnöklő főispán a határozatot már kimondotta. A gyűlés lefolyásáról a következő részletes tudósítást adjuk : A közgyűlést Hermán polgármester havi jelentésének felolvasása vezette be, melynek legfőbb részét a megejtett népszámlálási adatok képezték. Mint figyelemreméltó körülményt emelte ki a jelentés, hogy az utolsó 10 óv alatL örvendetes szaporodást mutat lel városunk fejlődése. Mig 1890-ben 20736 lakosa volt városunknak, a mostani népszámlálás szerint 26266 a lakosok száma. B számba nincs belevéve a katonaság s a lakáshoz tartozó 607 távollevő férfi és 161 nő. Városunkban, a hegyen s a külterületeken van összesen 6042 lakás, nem lakott lakás 396. Felekezetek szerint legnagyobb szaporodást mutat fel a zsidó, azután a róm. katholikus. A többi felekezetek : az ev. ref., gör. kath. ezek után következnek. Mindezek után felemlítette még a jelentés az iskolák államosításáról azt, hogy a minisztériumban eldöntés alatt állanak az erre vonatkozó akták ; s Chorin Ferencz dr., képviselő a közelmúltban itt járt s útja ez ügygyei is összefüggésben állott. A jelentést tudomásul vették. Kovács Leó bizottsági tag indítványt nyújtott be az önálló vámterület felállítása érdekében s igazságosnak tartja annak felállítását, mert a ma fennálló vámszerződés mig Ausztria iparának nagy előnyöket biztosit, addig a nyers termények díjtételeit oly magasra szökteti fel, hogy a magyar gazdák az anyagi romlásba jutnak időnap előtt. Ezek ellen nincs más mentség, mint az önálló vámterület felállítása. A kisbirtokos adóságot adósságra gyűjt, eladja birtokát. A kisgazda koldusbotot vehet kezébe, mert Ausztria szabja meg a termények árát. Nézzük meg a szatmári cipész iparosokat ? Tengődnek napról-napra, mert a Bécsből megrakott czipő- raktárakkal nem képesek versenyezni. Hozzám — úgymond — minden nap ellátogatnak tisztességes iparos emberek s kérnek, hogy ismerőseimnek, barátaimnak ajánljam be őket valami állásba. Szomorú jele biz ez a kisipar hanyatlásának. . . Az önálló vámterület mellett szólalt meg átiratával Hevesmegye is. Mind a Kovács Leó indítványát, mind Hevesmegye átiratát a közgyűlés magáévá tette s hasonszellemü 1 feliratot küld az országgyűléshez. Házi ezredünk január 22-én ünnepelte meg fennállásának 50 éves évfordulóját. Azon szivéiyes viszonyra való tekintenél, melyet a katonaság városunk polgárságával szemben mindenkor tanusit, de meg az évforduló emlékére, egy 200 koronás alapítvány tétetett a város által, hogy annak kamatából az illem zászlóalj legderekabb altisztje jutalmaztassák meg az évforduló napján. A közgyűlés az utólagosan bejelentett alapítványhoz hozzájárult s polgármestert az alapitó oklevél aláírásával megbízta. Az alapítványért az ezred parancsnoksága meleghangú köszöuő-iratot küldött a törvényhatóságnak. Az államilag segélyezett ev. ref. fő- gymnasium igazgató-tanácsába — a módosított szabályzat értelmében — dr Vajay Károly tiszti főügyészt választotta be a közgyűlés. A múlt évi novemberi és deczemberi adó elő- és leirasok töröltettek. A kapitányi hivatal, mint elsőfokú állategészségügyi hivatal, javaslatba hozta a közgyűlésnek, hogy heti- és országos vásár alkalmával a baromvásártéren egy kisegitő állatorvos is alkalmaztassák, kinek négy korona napidija a marhás levelek dijából fizettetnék. A közgyűlés ehhez hozzájárult s főkapitányt megbízta, hogy kisegitő állatorvost rendeljen ki a vásáruapokra. A városi erdőségek 1900. évi állapotáról Léber főerdósz által beterjesztett jelentést tudomásul vették. A népszámlálás foganatosítása alkalmával, a legszigorúbb takarékosság mellett is, a már megszavazott 1300 koronán felől 93 kor. 90 fillér költségtöbblet merült fel. Ez összeg kiutalványozását kérte a polgár- mester, a mit a közgyűlés teljesített is s a kért összeget az előre nem látható kiadásokra felvett összegből kiutalta. A népszámláló-biztosok nevében Mondik Endre számláló-biztos kérvényt nyújtott be a közgyűléshez az iránt, hogy a munkálatok végzésére megállapított 4 korona napdijat hat koronára emelje fel. Ezen kérelmet nyomós indokok támogatták s a közgyűlés magasra hömpölyögve, elenyészett a légben. Hosszú, sötét árnyat vetettek a fák a fehéres útra ; a levegő hőmérséklete alászállott, az élet csendesebben lüktetett, jeléül, hogy az alkony bekövetkezett. Felkeltem én is helyemről s mentem a kertnek országúira nyíló részére, honnan messzi látni el. A nyugtalanságom fokozódott, mikor kocsifélét nem láttam közeledni. Megszólitottam a Marczi gyereket — ki a fatetején kuksolt - kocsit nem látsz-e jönni ? Nem bizony! tekintetes urfi; de már csak jönni fognak, itt az ideje nagyon is. Persze, hogy itt lesznek, de ez mégis aggaszt. Szükségesnek tartom megemlíteni, ez a Marczi gyerek hogyan került ide. Nem a puszta forgószele hajtotta ide, hanem én. Lesbe állítottam a fiút, Ígérve egy korona dijat neki. Feladata abból állott, ha kocsit lát jönni, arról emgem tüstént értesítsen. A fiúnak tetszett az ajánlatom s nem kérette magát kétszer, csupán azt kérdezte, megengedem, hogy a fára mászhasson? Miért ne 1 csak aztán jól vigyázz. Azzal fölmászott egy fának hajmeresztő pontjára s onnan vette szemügyre az országutat; közbe-közbe du- dorászva : „száz liba egy sorba“ czimü hivatalába vágó nótát. (Libapásztorság a rendes foglalkozása.) Te, Marczi 1 ha leesel, én nem felelek rólad; mit kapaszkodói annyira! Ne tessék félni! Egy kocsit látok jönni s azt nézem, nem tér-e le a nagyságos Kö- vesdy ur tanyájára. Nem biz a 1 erre tart egyenesen s kutya legyek, ha nem az urfi édes mamája s kis húga, meg aztan valaki, kit a tekintetes urfi nehezen vár, ülnek a kocsin. Te, fiú! ha igy áll a dolog, jöjj le a fáról s megkapod, amivel tartozom. Marczi nagy sietve lemászott s fényesen csillogott szeme, mikor orra alá tartottam a vadonat-uj koronást, majd kézébe nyomva, akkorát ugrott, mintha kigyó csipte volna meg. Ne menj még, Marczi 1 Arra kérlek : ne szólj senkinek a dologról, meg arról se, hogy itt voltál. — Bizza csak rám az urfi! Ha mindjárt a villám fog fejem körül czikkázni, még akkor sem fogok szólani senkinek. A kocsi egyre közeledett; sőt zöreje is hallatszott. Mentem fogadni az érkezőket. A kaput kinyittattam s néhány perez múlva vígan robogott be az udvarra a kocsi. Siettem leemelni az érkezőket. Ott ült Margit is, épp olyan volt, a hogy elgondoltam. Kedves, virágarczu leányka. Üdvözlésemet nyájasan fogadta s első szava volt hozzám: Beh meg nőtt, mióta nem láttam. Igen, mondtam zavarodottan. Ugyan mit is tudtam volna hirtelen ráfelelni. Az estét együtt töltöttük a legnagyobb vidámságban s szóba került az is, mikor egymást: „Margitkának“ „Sándorkának“ szólitgattuk. Kellemesen múltak a napok s a boldogság ama legteljesebbjét éreztem, mely tuláradásában fájni szokott a szívnek. Egy reggel ketten sétáltunk a kertben. A lég telve illattal, verőfénynyel; minden fűszálon és virágon ott ragyogott a harmat, a látóhatáron egy parányi felhő sem zavarta meg az ég ragyogó kék színét. Olyan ábránd és vágyszülő idő azoknak, kik tudnak vágyni és ábrándozni. Margiton könnyű, rózsaszínű selyem chemizette volt, szalaggal átkötve derékon. Már sokáig jártunk, de egyikünknek sem volt eszébe a kertet elhagyni. Engem hol rázó borzongás futott át, hol édes melegség. Egyszer, mint hajnali szellő, játszik velem a remény, majd, mint fenyegető vihar, meg-
