Heti Szemle, 1901. (10. évfolyam, 1-52. szám)
1901-01-23 / 4. szám
POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy évre — — — — — — — —’6 korona — fillér. Félévre----------------------------— 3 „ — Ne gyedévre-------— —--------— l 50 „ Tanítók nak és kézmüiparosoknak egy évre4 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő BÁTHORY ENDRE. A lap kiadója : A „PÁZMÁNY-SAJTÓ.“ A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések, stb. a „Pázmány- sajtó“ ozimére küldendők, (Deák-tér 19. szám.) Hirdetések jutányos árban vétetnek fel. Nyilttér sora 40 Altér. A. lii]> megjelenik minden szerdán. Á villamos vasnt jövője. Midőn közleményünk homlokára ezt a czimet irtuk, távolról sem gondoltunk a szatmári helyi-érdekű villamos vasútra, mert ennek kínos vergődése éppen nem volna alkalmas arra, hogy bennünk valami magas reményt ébreszszen a villamos vasút jövője iránt. Az olyan villamos vasút, — melyet a tél befagyaszt, az ügy barátait szánalomra és boszankodásra ingerli, az ügy ellenségeit pedig gunyhahotára fakasztja. Alig nyújthatna valami kedvezőbb alkalmat a jó és rossz élezek faragására, mint épen a mi gyámoltalan villamos vasutunk. Ha ez a gyámoltalanság magában a villamos vasúiban volna, akkor egyátalán nem beszélhetnénk a villamos vasút jövőjéről, de mert ennek a kritikán aluli állapotnak nem a villamosság az oka, hanem az emberek, azért ez a szomorú körülmény egyátalán nem foszt meg minket a villamos vasút jövője iránt táplált reményünktől. Nem fog a villamos vasút másutt is ilyen közönyösséggel találkozni, mely egyértelmű a csendes halálos ítélettel. Nem is tudjuk más egyébre magyaráznia mostani állapotot, mint arra, hogy a vezető egyéniségek be akarják szüntetni a villamos vasút köz* TÁRCZA. ® 5a) Rég! idők. Kedves, derék öreg ur volt a mi Pista bátyánk, még abból a régi jó időkből, mikor a bort gyártó Engeleket hírből sem ismerték, de hangzott a Hegyalja a szüretelők vidám zajától, hordva a gerezdeket, sajtolva annyi drága nedűt, mennyi az újig el sem fogyhatott; mikor a dohányt még nem trafikból vásárolták, de termesztett ki-ki annyit, a mennyi magának és az atyafiságnak bőven elég volt. Azért említem pedig ezeket a dolgokat, mert a mi kedves Pista bátyánk a régi jó időkből hosszú szárú öreg pipáját, a jó bor iránt való kebelbeli hajlandóságát, no meg humoros jó kedvét megtartotta a jelenlegi „vizenyős időkre“ is, mint mondani szokta. Ezen segédeszközök nem is hiányzottak, ha az „Egyetértés“ csendes asztalánál hébe- korba találkoztunk. Ilyenkor aztán kifogyhatatlan volt az elbeszélésekből. Beszélt szépen, hosszan ; rendesen a régi időkről. És mi szívesen hallgattuk, mert jól esett el merengni a rég letűnt patriárchalis napokon. lekedéséí egyszer és mindenkorra, mert azt senki sem fogja elhinni, hogy kedvezőbb időjárás alkalmával többen fogják igénybe venni a villamost, mint épen ilyen alkalmatlan téli időben, jmikor az embernek füle, orra fagjy megfele. Ha pedig csakugyan halálra van kárhoztatva a mi villamos vasutunk, akkor jobb volna ezen minél hamarabb túlesni, legalább megszabadulnánk a kinos várakozástól. Mit tagadjuk szegénységünket! Nagy vajúdások között született, csakhamar árvaságra jutott s mert nagyon silány volt a táplálék, azért végelgyengülésben kimúlt. Mi tűrés, mi tagadás benne, mi még nem értünk meg arra, hogy ilyen fényes közlekedési eszközünk legyen, mint a minő a villamos vasút, mert nem az a természet rendje, hogy a villamos vasút teremtsen igényeket a közönségben, haueiivmegfordítva a közönség igényeinek kell létrehozni a villamos vasutat. Nálunk — úgy látszik — hibásan tételezték fel a publikum igényeit, azért nem tud zöldágra vergődni a villamos. Igaz, lehet bublikumot is nevelni, erre a czélra, hanem ehhez hosszú idő kell s addig nagy anyagi áldozat. Tehát mikor a villamos vasút jövőjében bízunk, akkor egyátalán Csak akkor rentettünk fel, ha Pista bácsi elhallgatott és aztán oda szólt egyiknek : Töltsétek, öcsém, most már itthon vagyok, a jelenről beszélek Szót fogadtunk az utolsó betűig, pedig tudtuk, hogy megint csak vissza téved a múltba, melyhez annyi kedves emlék fűzi és mert nem jól érzi magát e dicső korban. Rég nem voltam már X megyében — kezdi aztán beszélgetését — pedig sok ismerősöm, rokonom van ott. Most, hogy az év elején egyik városába vetett a véletlen, gondoltam, szétnézek gyermek éveim boldog vidékén. Pompás szánut volt, befogadtam s more pratrio elhelyezkedtem a szánban — menjünk. Vigan porzott a keményre fagyott havas ut, két oldalt az utat szegélyező fák ágain a zúzmara, mint apró csillagok, ragyogtak a napfényben. A farsangi idők páratlan boldog napjai újultak fel emlékemben. Hej, fiuk, micsoda élet volt erre régen, mai ember elképzelni sem tudja. Minden bokor, minden fa egy-egy kedves emléket juttatott eszembe, mikor pedig elértem az ut szóién kesergő „Csicsogó“ csárdát, úgy elfogott valami fájó érzés, hogy sirni szerettem volna. Hogy meg- tópte az idő szele, hogy megvénült, akárcsak nem áll előttünk minta gyanánt a szatmári villamos, sőt még azok a helyiérdekű villamosok sem, amelyek nagy anyagi haszonnal dolgoznak. Mindezeknél sokkal tovább terjed a mi tekintetünk. Ott látjuk mi lélekben a villamos vasutat úgyszólván nesztelenül tovasiklani, ahol eddig a gőzmozdony erősen pöfékelve száguldott, nagy és hatalmas fiistgomolyt hagyva maga után. Többször volt már alkalmunk e lapok hasábjain kifejezést adni, ama reményünknek, hogy a jövő képén hiányzik a gőzmozdony, melynek helyét a tiszta és elegáns villamos motor foglalja el. Ez a jövő, úgy látszik, sokkal közelebb van hozzánk, mint sem azt gondolnók Legalább erre a feltevésre jogosít bennünket egy hírlapi közlemény, mely néhány nappal ezelőtt a napi lapok hasábjain látott napvilágot. Egy kis párbeszédféle van itt el- Tnondva mely a berlini császári palotában játszódott le mostanában. II. Vilmos német császár és a berlini villamos társaság igazgatója, Rat- henauti titkos tanácsos között. Legfelsőbb kihallgatáson volt a nevezett igazgató ur s e közben intézte hozzá a német császár a következő szavakat: „Itt az ideje, hogy az összes vasúti forgalmat gyökeresen átalakítsák és a személyszállító forgalomban a villamos jó magam Ötven évvel ezelőtt más napokat látott. Kifestett fala messziről integetett, bent pedig a czimbalmozó csimbalmosa odacsábította, a kiben volt egy kis élet. Nem is volt hiány a korcsmárosnó jó borával borozgató vendégekben. Udvar, szoba minden zuga tele volt sírva vigadó magyarokkal. És most tetejét lassankint hordja a szél, kerítését feltüzelték, belül kong az ürressógtől. Tekintetes ur, tetszik látni ott a falon azt a mázolást — szólít meg a kocsis. Hogyne látnám! fakadtam ki, hogy felzavart merengésemből. Hát csak azért mondom, kérem alássan, mert ott a múlt héten kibontották, lopni akartak. Aztán mit vittek el ? kérdem. Hát semmit. Mert először nem is volt mit, másodszor meg a zsidó észre is vette. — Persze, persze, zsidó ! Hová is lett az a derék Galambos Sándor, piros pozsgás szép feleségével. Ez volt csak a csapiáros. Hogy hordta három nap egyfolytában a mit az ember szeme, szája kivánt, ha az borból, pecsenyéből állott. Mikor pedig kidültek, elszállingóztak a vendégek, maga ült a vén czimbalmos mellé, s folytatta mig mások jöttek. Bezzeg akkor az ajtó is nyitva volt,
