Heti Szemle, 1901. (10. évfolyam, 1-52. szám)
1901-01-23 / 4. szám
2 HETI SZEMLE“ (4-ik szám.) erőt alkalmazzák. A teherszállítás meg egyelőre gőzerővel fog történni.“ Erre a magas nyilatkozatra, az igazgató egész tervet terjesztett a császár elé, melyben erősen hangsúlyozta, hogy azokat a vasutakat, melyek Berlint a többi nagy városokkal összekötik, feltétlenül villamos erőre kell átalakítani. A tőkepénzesek már össze is állottak, hogy ennek a nagyszerű eszmének megvalósítására szükséges pénzt előteremtsék. Egy 30 kilométer hosszú katonai vonalon fog történni az első átalakítás. Az igazgató reméli, hogy a berlini villamos társaság műhelyéből kikerült villamos kocsikkal, óránkint 200—250 kilométer sebességet fog elérni. A császár egészen el volt ragadtatva a villamos társaság igazgatójának nyilatkozatától s azért végezetül igy szólt az igazgatóhoz : Minden erőmből támogatni fogom ennek a nagyszerű eszmének megva- lósitását. Mindenki tudja — aki a német császárt közelebbről ismeri — hogy minő sulylyal bir az ő szava. Németország fogja először skartba tenni a gőzmozdonyokat, még pedig a közel jövőben s utánozni fogják ezt a többi müveit államokban is, ahol a vasúti konczeszsziók nem fognak akadályt gördíteni a vasúti reform munkája elé. Íme, mily hamar kezd jóslatunk a villamos vassut felvirágzását illetőleg teljesedésbe menni. P. Ifjúsági egyletetek. Uj századba léptünk. Ezt hangoztassuk szüntelen földmiveléssel foglalkozó falusi ifjainknak, kik mindig csak a régiségen rágódnak és annál vesztegelnek, a mi volt, csökönyösséggel ragaszkodnak az apáiktól öröklött rósz szokásaikhoz mondván: igy volt ez mindig. De, hogy jó és helyes e az, a mihez annyira ragaszkodnak, azzal ők épen nem törődnek, elég az nekik, hogy ez igy volt, igy látták ezt gyermek koruktól fogva. Csak midőn már, mint apák, meg kell Ízlelniük a divó rósz szokás sokszor igen keserű gyümölcseit, jajdulnak fel és mondogatják, hogy bizony mégsem jó, hogy fiaink és leá tyaink követik a mi rósz szokásainkat, melyek csak testi és lelki kárt okoznak nekik. Cs. V. dr. bizonyára megfontolás tárgyává tette a szülők eme panaszát, azért tartja lelkipásztorkodási működésében elen- gendhetetlen kötelssógónek küzdeni a tes- tet-lelket romboló szokás, a sorbanjárás ellen, ezért szólal meg oly lelkesen a Heti Szemle folyó évi 2. számában, ezért hívja fel buzditólag a fiatal káplán urakat, hogy alakítsanak ifjúsági egyleteket faluhelyeken és mentsék meg ily formán a falu ifjúságát az egyháznak és hazának egyaránt, ezért hivatkozik Bécs lakosainak hitbuzgóságára, a hol igen sok egylet van, melyekben a vallás és erkölcsiség ápoltatik. De hála a jó Istennek, saját édes hazánkban is találunk épen nekünk szóló példát. Német-Bolyban, az ottani buzgó, lelki gyermekei jólétét szivén hordó plébános kezdeményezésére már régen alakult meg az ifjúsági-egylet földmi vélessel foglalkozó ifjakból. Ez egylet már szépen virágzik, megerősített szabályai vannak, melyek áttanulmányozását nagyon ajánlom Cs. V. dr. buzgó lelkész urnák, hogy szép és üdvös tervét minél hamarabb megvalósíthassa. Öltsön testet az eszme, utánozzuk a jót és tett kövesse elhatározásunkat. Legjobb talaj az ifjúsági-egylet megalakítására Cs. V. dr. működési helye, csak ne féljen semmitől, ne riadjon vissza az előgördülhető akadályoktól, a mint munkába fog, észre fogja venni, hogy azon göröngyök, melyek az utat fedik, nem is oly kemények a minőnek látszanak; szennáiknak azok, a mint azokat lassan és lassan töri; sok meg nem is fogja bevárni, a míg a törés reá kerül, hanem magától szépen szét- omlik, látván, hogy a mellette levő már úgyis meglágyult, porrá vált és simává tette az utat, hát miért dacoljon ő tovább, mert csak ő bánhatja meg, ha az egyenes sima utón már csak őt lökik ide és oda. Kalapot emelünk Cs. V. dr. ur előtt, hogy vallásos lelke oly mélyen átérzi hivatása kötelmeit és szive egész melegével, az igazi szeretet szent érzelmeivel csüng a falusi ifjúság kebelén, melyet a tervbe vett módon óhajt az erkölcsi elsülyedéstől megmenteni, tisztán és szeplőtelenül megőrizni. A még el nem romlott fiatalabb fiukkal akarja Cs. V. dr. ur az ifjúsági egyletet megalakítani. Ez nagyon helyes és czólra vezető lehet néhány községben ezen általánosan ismert elv szerint „principiis obsta“, de korántsem mindenütt. A hány ház annyiféle szokás. Ez áll a falukra is. A hány falu, annyiféle szokás. Kevés falu van olyan szerencsés viszonyok között, mint Cs. V. dr. urnák faluja, ott t. i. a fiuk is megszentelhetik az ünneg és vasárnapot, járhatnak a templomba, hallgathatják a keresztény tanításokat, de nem úgy van ez sok községben. Igen sok községben a fiatalabbak, az jostoros névvel bírók, nyári időben ünnep és vasárnap csak a napot látják felkelni és lenyugodni a faluban, már tikkasztó hőségét kint a szabadban kell nekik elviselniük; itten Isten szabad ege szolgáltatja nekik a templomot és ők maguk készítik az ol'árt az egek Urának, ha vallásos érzelmükből kifolyólag az Urat dicsérni akarják, midőn falujokból a harangszó a híveket Isten házába hívogatja. Ez is dicséretes, ha gyermeki hittel ily formán akarnak az Urnák szolgálni és a vasár és ünnepnapot megszentelni. És H tudja, nem veszi-e az Isten ezt még kedvesebben, mint akárhánynak az Ur hajlékában elmondott imádságát, ki nem szive alázatosságában fohászkodik O hozzá. Ilyen helyeken tehát a fiatalabbakkal egyletet alakítani nem lehet a tagok hiánya vagy csekély száma miatt. Az én szerény véleményem szerint az ifjúsági-egyletek faluhelyen a nagyobbakkal lesznek inkább megalakithatók, mert 1-ször ezek vannak leginkább kitéve az erköcsi elsülyedósnek, nem lévén nekik nemesebb szórakozásuk, testestül-lelkestül ragaszkodnak a divó szokáshoz a sorbanjárásban, ezen megszokott, a szülők által tűrt sorbanjárásban töltik az Istennek szentelt napok délutánjait, a nem kellett a falát kibontani, még sem lopott senki. Jutott mindenkinek. A vándor beállított, evett, ivott s tovább ment. — Hát aztán megcsípték azokat a semmiháziakat ? Dehogy csípték, kérem. Nem olyan világ van erre. Sajnálja mindenki a szegény legényeket, hogy hiába fáradtak, talán meg is izzadtak a nagy munkában és még lesem tudták mivel hűteni felhevült kedélyüket. Baj biz ez, fiam, öreg hiba. Régen nem igy volt. Nem volt ugyan oly lépten-nyomon kiabált szabadság, egyenlőség és testvériség mint ma; de volt becsület, igazság és némi szeretet. Az igaz, hogy volt dolga azért a mogyorófa vesszőnek is. Hanem, fiam, úgy látom, jól ismered ezt a vidéket, nem tudnád megmondani, élnek-e még Magyarfalván azok a derék magyar családok ? Régen elpusztultak, uram ! Csak azok a hosszú kőoszlopos házak mutatják, hogy valamikor éltek. De ki erre, ki arra ment, tönkrejutottak. Alig maradt közölök hírmondónak. A ki még itt lakik is, csak küzd az árral s maholnap oda jut, hová a többi. Pusztulunk, veszünk mi — uram — nemes birtokosaink helyét azok foglalják el, kik reánk nézne idegenek. Ily beszélgetés alatt ólomsulylyal nehezedett rám az egykor oly kedves légkör, s csendes rezignátióval néztem kirándulásom első faluját. Fiuk! nem tudom elbeszélni, mily hatást tett reám e község képe. De szó« morut, nagyon szomorút. A régi nemesi kúriákra alig lehet ráismerni, csendes, sápadt nép rója végig az ulczát, szűkszavúak, mint a kiknek nehéz bánat nyomja a szivét. Hol egykor oly hangos kaczaj, vidám nóta járta, ott most csend van, mint egy temetőben. Szóba álltam velők, kérdezősködtem, de panasz után csak panasz hangzott. Akkor költözött némi élet az öregek arczára, mikor a régi jó időkről beszéltem. Ilyenkor felvillant szemök, ifjú tűzzel beszéltek, aztán, mintha egy sötét vonal húzódna át lelkűkön, visszaestek a lemondás csendes állapotába. Hát a szomszéd falu grófi családjával mi lett? — kérdeztem végre. Megverte a keze, uram! Nem értette meg az idők jelét, nem akarta elhinni, hogy nem úgy van már, mint volt régen. Ő úgy élt, mint régen. A kapu mindig nyitva, a vendég kedves volt. Ha eltávozott, külföldön szórta a pénzt. Magyar volt, hitt az embereknek, s ezek megcsalták. Sokan meggazdagodlak mellette, ő tönkrejutott. Mindenét elvesztette, végre hitét is, mint hittagadó halt meg, elhagyatva mindenkitől. Kastélya még áll, mint egy felkiáltó jele a régi időknek. Kiköltözött gazdájával belőle az élet s mintha Isten büntető ostora lebegne felette, nem kell senkinek. Három gazdája volt már azóta, mind tönkre ment benne, itt hagyták s most az idő vette birtokába. És valóban a falu végén levő dombtetőn áll még a kastély, körötte pusztaság. A gazdasági épületek, hol egykor gulyások, pásztorok vidám dala hangzott, romokban hevernek. Égnek meredő falai az idő hatalmát, a pusztulás képét viselik magukon. Fiuk, mikor ezeket végig hallgattam és néztem, eleget láttam s visszafordultam. Ne zavarjuk a halottak álmait, ne bántsuk a múlt emlékeit, mert mind kettő fájó érzéseket kelt. Hány ily Pista bácsi térne vissza csalódottan gyermekségének rég nem látott vidékéről. Károlyi.
