Heti Szemle, 1901. (10. évfolyam, 1-52. szám)
1901-01-02 / 1. szám
2 „HETI S Z E M L E (l-ső szám.) tent, próbálta az egyéni jogokat kiterjeszteni, a társadalmat reorganizálni, az egyenlőséget, szabadságot hirdetni, de a jogokat vérbe fojtotta a Robespieri zsarnokság s a magasztos igehirdetőket elnémitotta az anarchia csatakiáltása. Mire haladtunk tehát Isten nélkül? Romboltunk, pusztítottunk, taroltunk. Nincs tehát az emberre nézve üdv sem e földön, sem azon túl Isten nélkül, nincs haladás, nincs tudomány, nincs művészet, nincs társadalom Isten nélkül. De azért az emberiség rendkiviili erőfeszítései, megrendítő küzdelmei nem vesztek kárba; megszerezték a tapasztalás gyümölcsét, a tudománynak bámulatraméltó kitartással összehozott porszemeit értékesíteni fogja a jővő s a jogegyenlőség és nyomoron meginduló humanismus ideálját meg fogja valósítani az egyház által vezetett uj század. Századunkban veszi kezdetét Chateaubriand nagyszerű jóslatának teljesülése.“ Végczéljától még távol a Szabaditónak vallása a harmadik korszakba ha lép, a kereszténység tetőpontját eléri, a sötétség teljesen eloszlik; a Messiással a Calvá- rián megfeszített szabadság onnét le száll vele; a nemzeteknek ismét kezökbe adja az Uj szövetséget, mely érdekükben van Írva és tanaiban eddig akadályozva volt. Mondhatnék, hogy az ó-világ véget ér és az uj-világ köszönt be. Hajnalt látok pirulni, de napjának keltét meg nem érem. En nemzetem! neked meg engedte a Gondviselés, hogy iidvözöl- hesd e hajnalt. Tőled függ, hogy a nap keltét is megérhesd. Parány vagy a népek tengerében, ádáz elleneid közel vannak hozzád, igaz barátaid alig vannak és mégis, ha megerősíted azokat az alapokat, melyeken felépültél, ha visszahozod" a közéletbe az Üdvözítő szellemét Alig félévi házasság után, a szerető férjét ágyba dönté egy veszélyes kór, mely akkor járvány volt; s az erős férfit a sorvasztó laz teljesen megtörte. Folyton lázas víziói voltak, s alig pár perezre nyerte vissza öntudatát, már ismét deiliriumba esett. Az ifjú nő önfeláldozóan ápolta, éjt napot egygyé tett, hogy szerető férjét az életnek ismét visszaadja. Sajnos, hasztalan volt minden igyekezete. Isten rendelésének útjába nem állhatunk; s a kegyetlen sors alakulásaival szemben tehetetlennek érezzük magunkat. Itt is igy volt. — Gyakran találta a pir- kodó hajnal az ifjú nőt férje ágya mellett vir- rasztva, sokszor kétségbeesetten; de legtöbbnyire kitartóan amaz erős hittel szivében, hogy férje nem fog tőle elválni örökre. Emez erős hite tette képessé azon nagy csapás elviselésére, mely ezután következett. A beteg ereje napról-napra fogyott, az orvosok tehetetlenül áltak ágya mellett. A krízis órája bekövetkezett: eredménye lett a borzasztó katasztrófa, a fiatal és erős fizikummal bitó férfi, az oly hőn szeretett férj, halála. Emberfeletti erővel viselte a gyöngéd teha e szellemtől vezéreltetve fiaid nem titkos önérzet miatt, hanem a közjón fognak munkálkodni, ha nem az aj kan hordott, hanem a Hunyadiakat, Zrínyieket lelkesítő honszerelem fogja hevíteni a sziveket, akkor nincs az a katasztrófa, a mely összetörhessen s nincs az a hatalom, a mely megdönthessen. Istenem, áldd mega nemzetet s vezesd utaidra! A czifra nyomorúság. Az igaz, hogy jobb nevet alig adhattak volna neki. Pedig hát — eddig legalább — a nyomorúság ugyancsak nem volt fényes vagy pláne czifra is. Sötét volt az, mint a fekete éjszaka. A hol csak megjelent, árnyékba borított mindent. És ime, ma már ő is czifra lett; nem elégedett meg fekete köntösével, ujjat és czifrább szövetet vett magának. Úgy van, szives olvasóin. Ma már kétféle nyomorúság van. Az egyiket, ismerjük, régen félünk tőle. Ott lakik a szegény em bér viskójában, ott, rágódik, n i 11 a szu a szerencsétlen családok tűzhelyén. Az a tulajdonsága van, a mi régen volt. Sóhajokat., könyeket fakaszt, sorvaszt és tehetetlenné teszi azokat, kikhez beköltözött. Nem mutat mást, mint a mi valójában; nem szemfényvesztő és nem bujkál. Áldozatait láthatjuk utou útfélen. A kit egyszer megvert, azt a maga szívtelenségével mutogatja. A másik fajtájú nyomorúságnak nem ilyen természete van. Az szemfényvesztő, mint egy bűvész. Az megcsal, hogy észre sem veszed. Nevetni tud, mikor éhes, kaczag, mikor egyetlen fülére sincs. Kivül fényes, mikor benn a legsötétebb van, czifra, mikor benn a legrongyosabb. És az a legszebb a dologban, hogy ez a czifra nyomorúság a mi társadalmunkban ugyancsak kedvező talajra talált. Szereti földünket, azért nő olyan buján. Avagy nem igaz? remtés ez iszonyú csapást, mely szivének minden reményét elhamvasztotta. Épen ma egy éve, — fűzi tovább a bánatos özvegy a múlt szomorú emlékeit. Sylvester-estélye volt akkor is ; de akkor, — akkor férje, szeretett férje ravatala előtt borult térdre, az életnek teljesen meghalva, nem remélve semmit, sötéten nézve a jövő felé, s a kétségbeesés örvényének szélén állva. Szomorú évforduló ! — de már nem kétségbeejtő, mert a kereszt előtt térdelve, szivében ismét él a hit s az Üdvözítő jóságos szeméből, mely oly bátorítóan néz le reá a feszületről, reményt merített a jövőre s a túl világi örök életre, hol férjével ismét találkozni fog. . . . Az utóbbi gondolat hatása alatt bágyadt arcza fényárban úszott és boldog mosoly ült bánatos ajkain. Szilárd léptekkel ment ismét a szoba homályos szögletébe a feszület elé, s halk imával adott hálát Istennek, hogy a szomorú évfordulón ime már nincs többé egyedül s kétségbe esve : mert szivében él ismét a hit, remény és az örök szeretet virága. Kinnt, a hosszú néptelen utczákon, is halvány világosság kezdett derengeni. A sivitó szél elcsendesült, s a sötét felNo hát majd bemutatom ón mindjárt . . a fotográfiáját! Vasárnap délután van A polgári „Lövő leértben“ hullámzik a nép. Mulatságra készülnek. Jönnek tisztes iparosok, polgárok, jómódú gazda-emberek. Egyszerűen öltözve, szerényen, félénken ülnek az asztalhoz. Hát jól teszik ; egész héten munkában valának, megérdemlik a szórakozást. Egy pohár sör, egy-két liter bor, egy kis vacsora nem teszi koldussá az embert. Az anyjok azonban nem egyszer súgja oda ; Fiam ne köitsünk annyit; mintha éreznó és tudná, hogy az ő kötelessége megtartani azt, a mit a férfi keresett. A férj meg is elégszik mikor már elég, egy kedves délután emlékével térnek aztán vissza s azzal a nyugodt lelkiismerettel, hogy ezt megtehették a nélkül, hogy házuk fentartására bármi kárt tettek volna. És kik élnek igy ? Egy polgár család, melynek feje dolgos, takarékos ; hol a feleség egyszerű, önkezével varratott ruhában jár nem csak otthon, de a mulatságokra is. Egy család, hol a mindennapi kenyér bőven megvan, a rendes életmód még felesleget is mutat fel. Ez a czifra nyomorúság fotográfiája ? Oh nem. Ez az elégedett, az előrelátó, a jövőbe tekintő polgárok családjának képe. Az ilyen család pedig nem mutat mást, mint a minő valójában. Sőt legtöbbször többet ér miut a mennyit mutat! sokkal többje van, mint mennyit költekezéséből és életmódjából kilátni ! Ugyanaz nap délutánján és ugyanazon helyen egy másik asztalra vetjük szemeinket. Ott ül egy hölgy, kicsi hijja, hogy föl nem repül. Arcza diadalmasan mosolyog, szemei az elégedttség tüzétől ragyognak. Ruháinak fodraiban játszadozik a szellő, hófehér ujjait fényes gyűrűk ékítik. A férj szájában drága szivar füstölög, az üvegek úgy állanak az asztalon, mint egy regiment. ... A czi- gány nagyokat kacsint reájuk, majd közelebb lép és huzza a menyecske nótáját. Fiatalok veszik körül asztalukat, hull a forint a czigáuy tányérjába . . . virradni kezd, a pénz elfogyott.............,majd holnap fizehők oszladozni kezdtek. Ismét csillagos lett az ég, hirdetve, hogy a zord téli vihar elvonult s az év utolsó éjszakája tiszta és derült, szép uj-év reggelt hozva. Zagyva Mária. A koldus. Mintha még most is magam előtt látnám azt az ősz koldust, ki oly szívesen jár el hozzánk, mert tudta, hogy nem utasítjuk el durva szavakkal, hanem szánakozunk rajta s egy pár krajezárt mindig juttatunk neki. Különösen én nagyon tudtam sajnálni az öreget és azonfelül mit a háznál kapott, mindig adtam neki zsebpénzemből egy nehány fillért. — Az Isten áldja meg érte az urfit ! — mondogatta ilyenkor, aztán rám meresztő bágyadt szemét s szótlanul távozott. Az ut- czaajtóban megálló«, még egyszer visszanézett, megtörölte könyes szemeit — s csendesen behúzta maga után az ajtót. * Egy szép nyári délután egyedül vol-
