Heti Szemle, 1900. (9. évfolyam, 1-52. szám)

1900-12-19 / 51. szám

»H ß T I SZEMLE

Krisztus útja a népeknek

Ha a népek erről az uíról letérnek, szüksógképen romlásba indulnak, ép úgy, mint az egyes ember. Az emberiség alkotója és Megváltója az Isten fia, tehát az egész világnak is ura s királya, aki parancsol nemcsak az egyes embernek, hanem az egyes népeknek is. „Én királylyá rendeltettem tőle; ... a népet örökségül kapta.“ Kell tehát, hogy Krisztus törvénye nemcsak az egyéni magánéletnek, hanem a közéletnek is, az állami életnek is legyen irányitója, tanító mestere. Ennek a törvénynek érvényesítésétől és megtartásától függ a népek boldogsága és boldogtalansága.

Jézus Krisztus az igazság.

A pópa azután rámutat arra, hogy Jézus Krisztus az igazság; azért ha az emberi ész elpártol Krisztustól, legfőbb támaszától fosztja meg magát. Jézus Krisztus maga a megtestesült igazság, azért kell, hogy az emberi ész Jézus Krisztusnak magát alávesse és elfogadja azt, amit tanít. Az ember értelme és akarata fölött az Isten rendelkezik a legfőbb hatalommal; ha tehát az ember értelme meghódol az Ur Krisztus előtt, nem rabszolgaság, hanem fölötte észszerűen cselekszik ; mert nem embernek, hanem az Istennek, Alkotójának uralmát fogadja el maga fölött ; nemj emberi vélekedés önkénye, hanem az örök, a változhatlan igazság lesz vezére. így ismeri meg az ember az igazságot és az igazság szabaddá teszi őt; megszabadítja a tévelytől, a bűntől és ennek rabszolgaságától.“

Jézus Krisztus az élet.

Egyedül az Isten az, aki maga az élet. Minden más úgy kapja életét s maga nem élet. Jézus Krisztus mint Isten, öröktől fogva élet, épen úgy, mint a hogy ő az igazság, tőle van minden élet, és minden, ami él, általa él. így van ez a természetes életben, de még inkább áll ez a természetfölötti életre a malaszt életére nézve. „Hitből él az igaz ! Jézus Krisztus a hit szerzője és atyja ; ő az, aki ápolja és őrzi a lelkeket; teszi ezt pedig főkép Egyháza által, mert reá bizta az eszközöket, melyek életet adnak és föntart ják azt. (A szentségekben.)

Jézus Krisztus egyszersmind a népek élete

is, és hogy azokat meggyógyítja, újra Jézus Krisztushoz kell visszatérniük.

A sz. Atya végre sürgősen fölhívja a püspököket és a papokat, hogy ismertessék meg és hirdessék Jézus Krisztust, és apostoli szózatát a következő hathatós szavakkal fejezi be.

„Hangosan követeli tehát a közjót, hogy oda kell visszatérni, a honnét soha sem volt szabad eltávozni, Ahhoz, aki az ut, az igazság s az élet, még pedig nem csak az egyes embernek, de vissza kell térni a társadalom nak is. És ebbe azután vissza kell helyezni, mint jogos tulajdonába, az Ur Krisztust, s oda kell hatni, hogy a belőle áradó életet magába szívja a társadalom minden tagja, az állam minden része, a törvény szelleme, a népintézmények, az iskolák, a házasság, a család, a gazdagok palotái s a munkások műhelyei. És senki se feledje, hogy ettől függ a népeknek és nemzeteknek annyira sürgetett művelődése, mely nem annyira az anyagiakban, a kényelemben, azélvezetekben, a bőségben, hanem a lelkiekben, a tiszta erkölcsben és erényben talál termékeny ta lajra.

A legtöbb embert nem annyira a rossz akarat, mint inkább a tudatlanság tartja távol Jézus Krisztustól ; mert sokat törekszenek jól megismerni az embert, a világot, az Isién Fiát kevesen. Oda kell tehát halni első sorban, hogy megszűnjék a tudatlanság, nehogy visszautasítsák, vagy megvessék Krisztust csak azért, mert nem ismerik. Kérve kérünk minden keresztény embert széles e világon, igyekezzék, a mennyire tőle telik, jól megismerni Megváltóját, akire, ha őszinte jó akarattal tekint, józan Ítélettel úgy fogja találni, hogy nincs üdvösebb az ő törvényénél s tanításánál semmi nincs istenibb. S ez ügyben rendkívül sokat tehet a ti te- kimélytek és segitsógtek, tiszteletreméltó Testvéreink, valamint az egész papság bűz galma, munkája.

Egyik legfőbb kötelessógteknek bemerjétek, hogy belevessétek a népek leikébe Jézus Krisztus képét, igaz ismeretét, hogy az ő szeretetét, jótéteményeit, intézményeit hirdessétek szóval és Írásban a népiskolákban s a felsőbb tanintézetekben, a szószékről

magát „égett bor“-ral. Ettől a keze nem reszketett úgy. Neki vágtunk a rétnek s ott a sás és káka erdő mellett, a malom felett lementünk a jégre, hogy szétnézzünk. Egy árva rókát találtunk az útban, az is neki iramodott kopott bundájával a nádasnak. Nem mentünk utána. Fecske otthon maradt, Szellő pedig vastag czukorspárgán volt az öreg patron-táskájához kötve. A lápot mély, beláihatlan káka s sás fedte, itt-ott megtar- kázva egy pár szál náddal s egy egy ösztö- vér buzogányos róka-toppal. Utunkból elválasztottuk a vizi tündérek eme katonáit s mentünk toronyirányba neki a vizes jégnek. Már olvadni kezdett ; a nap jó fenn volt, dél felé volt az idő, de mi nem akartunk pihenni addig, mig csak túzok nincs a tarisznyára akasztva. Hiába. Nem volt szerencsénk. Egy árva rigót láttunk csak, a mint némán, fazva elsuhant felettünk, aztán néma lett minden, csak olykor szakitotta meg a csendet a Zsiga bácsi tompa, száraz köhö góse.

A mikor a nád kezdődött s a jég fele a nádas túlsó partján mint egy ijjesztő kó kés zöld szem felénk nézett, az öreg észre

3

s mindenütt, a hol csak alkalom kínálkozik. Arról, amit emberi jognak neveznek, eleget hallanak az emberek, halijai: k már valamit Isten jogairól is. Hogy itt van erre a kedvező alkalom, bizonyítja már a jóknak az a nemes buzgalma is, a melyről szólottutik és nevezetesen az az annyiszor és oly fönsége- sen megnyilatkozott hódolat, szeretet a Megváltó iránt, a melyet a jövő században, ha Isién is úgy akarja, egy eljövendő jobb kor előhírnökéül óhajtunk üdvözölni. Mindazonáltal, minthogy oly dologról van a szó, a mit sehonnan, csak az Isién kegyelmétől, remélhetünk, egyesült erővel, buzgó imában kérjük a mindenható Isten irgalmát, hogy ne hagyja elveszni azokat, akiket a maga vére árán váltott meg: irgalmas szemmel tekintsen e korra, a moly ha vétkezett is sokat, de sokat is szenvedett engesztelésül bűneiért. Szeretetben átkarolva minden nemzet, minden nópfaj emberét, emlékezzék meg ama szavairól. „Én ha fölmagasztaltatom a földről, mindent magamhoz vonzok-“

íme, igy szól hozzánk a szent Atya. Halás szívvel fogadjuk azért, szentséges Atyánknak hozzánk intézett jóakaró szavait karácsonyi ajándékul, és a mennyire lehet, kiki saját körében tegye meg, hogy Krisztus uralkodjék, Krisztus kormányozzon, Krisztus parancsoljon, és akkor majd beteljesedik rajtunk, amit az első karácsony éjszakáján az angyalok énekeltek : „Dicsőség a magasságban az Istennek és békeség a földön a jó akaratú embereknek.“

________________ S. J.

A villamosság és a kis ipar.

Itt ott húsz éve lesz annak, hogy egy jó barátom imigyen szólt hozzám : Ugyan mondd meg, mi lesz már ebből, ha » villamosság gyakorlati alkalmazása továbbra is ilyen rohamosan fog haladni ? Nem kellett sokáig gondolkoznom a válasz fölött, hiszen ón is intéztem már magamhoz elég gyakran hasonló kérdést, főleg olyankor, midőn mint egy álomképben vonult el lelkem előtt a felfedezések hosszú sorozata. Tehát röviden azt válaszoltam a föltett kérdésre: Barátom nincs messze az az idő, mikor a közönség épp úgy fog 10 kr., 20

vesz egy falka túzokot lomhán, csöndesen ülve, a felső részt határoló domb alján. Nem számítottak arra, hogy igy lepjük meg őket. A őr a másik oldalon volt; láttuk a mint hosszú nyakát nyújtogatva csőrében egy békához hasonló valamit tartott. Az öreg reszketett az izgatottságtól s a Szellő át akart szökni a túzok csoporthoz. Rossz kutya volt nagyon, de nem hitte soha az öreg.

Nem is tudom, hogyan jutottunk haza. Az öreg ágyba került. Én valahogyan kigázoltam a hülésből. Mert a mikor a lövésnél az öreg beleszakadt a jég közé, úgy hoztam ki mint egy félig megfagyott gyermeket. Haza vittem. Keserves hurcolkodás voh, mondhatom. Magamnak is sok volt magamat czipelni, igaz, hogy nem volt nehéz az öreg, kiszárította már az idő, meg az a hoss ú száraz köhögés.

Valahogy lábrakapott. Az orvosok azt mondiak neki, menjen fürdőre. El is ment. De a Fecske meg a Sszellő mindig hiányozlak neki. Úgy jött vissza, ahogy az Isten meghagyta. A gyönyörű árnyas erdők, a séta helyek, a fürdők nem tetszettek neki. Nehéz szívvel gondolt a zsombókos rétre, a

tőle soha. Én sem, de más sem. Régen lehetett, annyi igaz. Ebből pedig kettő követ kezik. Először, hogy az agarak már nem voltak fiatalok és hogy a Zsiga bácsi puskája igen jól hordott. Mert az említett bún kósbot-kor régen lehetett, a mikor még jó puskát gyártottak.

Nagy vadász volt az öreg. Azonban soha sem tudott fel vergődni a középsz^ü- ségen fölül. Ennek pedig, mint ő maga mondta, az az oka, hogy a keze reszket. Nem volt már fiatal. Öt, hat lövés után esett egy nyúl. Fogolyt már nem ettünk az ő va dász szerencséjéből. A mint mentünk bele a télbe s jött a vadászok által annyira kedvelt túzok-szezon, együtt jártuk be a zsom- békokat a két vén élhetetlennel, a Fecskével, meg a Szellővel. Egyszer úgy véletlenül az egyiket puskahegyre vettem, a mit soha meg nem bocsátott ugyan az öreg, de a mit rendkívül sajnálok, hogy nem sikerült. Azóta a Fecske sánta. Olyan, mint az öreg.

Szó , hóval borított dombok, völgyek, a gyönyörű vidék, a sok túzok kicsalt bennünket a határba. Zsiga bácsi jól felszerelte