Heti Szemle, 1900. (9. évfolyam, 1-52. szám)
1900-11-14 / 46. szám
XII. ÓTfoyam. 40-ik szám. izatmár. 1900. November 14 HETI SZEMLE. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy évre — -— — — — — — — 6 korona — fillér. Félévre — —--------- 3 „ — Ne gyedévre — — — — — — — l 50 „ Tanítóknak és kézmüiparosoknak egy évre 4 korona 'Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő HÁ I 11 O K Y I . IN I > IC E. A lap kiadója: A „PÁZMÁNY-SAjlTÓ." A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések, stb. a Pázmá ny - sajtó“ czimére küldendők, (Deák-tér 19. szám.) Hirdetések jutányos árban vetetnek fel. Nyilttár sora 40 fillér. A lsrp megjelenik mintleii szerdán. A botrányok műhelye. Lapunk volt az első, mely a magyar társadalom parazitáinak, a keresztény és nemzetellenes sajtónak működését támadva, rámutatott arra a pusztításra, mit a ..Borsszem- Jankó“ c. legelterjedtebb s legjobban szubvencionált élclap,, s annak kozmopolita szerkesztője, Agai ur a nemzeti szellemben s a magyar társadalom erkölcseiben végbevitt és végbevisz. Most aktuálissá vált ez a kér✓ dés, mert Againak, il 1 etve a Borssze Híjánkénak minapi botrányos támadása következtében, melyet Timon Á. egyetemi tanár legszentebb családi becsülete ellen intézett, — a tisztességes és hazafias sajtó végre állást foglalt e famozus közlöny vakmerő tizeiméi ellen. Mi ez alkalomból csak azt fogjuk elmondani e lapról és szerkesztőjéről, amit a napisajtó elhallgatott. Czélunk ezzel nem más, mint hogy városunkban az olvasókörök ős kaszinók s mindazon közhelyek, hol adnak valamit az erkölcsre is, s hol a hazafiság nem csupán czégér, valahára kiküszöböljék azt a közlönyt, melynek elve: frivolság, — mottója: tolakodás. Foltja ennek az élclapnak az, hogy Ágai szerkeszti. Aki a magyar irodalomban az utolsó 3 évtized alatt TÁRCZA. Róka a vidéken. Vállamra vettem a puskámat s lementem szalonkázni a nádas felé. Aztán más gondolatom támadt. Megnézem az irtást, úgyis jókor délután van. Egy nehány ember szorgalmasan dolgozik a nagy fagyökerek körül. Nehéz munka. Napokig megtart, mig egy-egy kerek tövet kifejtenek a földből. Mélyen van gyökerezve mindenik. Szálas tölgy erdő volt itt még csak nem rég is, aztán pusztították derűre, borúra. Most fáj a lelkem utána. Mintha az enyim lett volna. Elmúlt a régi jó idő. Csak sírunk az idővel; könyezünk. Az irtáshoz érek. Egyik ember lelkendezve mondja: —• Tekintetes uram, rókát láttunk. — Rókát? Ne bolondozzék kend János, nincs ezen a vidéken, a mióta a nádast átvágták. — Már engedelmet kérek, avót biz’ a. Nem csal az ón szemem. Még éjjel is megismerném, pedig régen láttam az utolsót. fölszinre került irócákákat megfi- gyelte, az előtt nem ismeretlen Agai urnák kalmár szelleme, ki az irodalomban is a más portékáját árulta a saját czége alatt. Ez az irócska nem röstelte Ivock Pál egy magyarra fordított regényét úgy adni ki, hogy : irta Agai Adolf; nem röstelte Porzó név alatt összetákolt, tárczáit, melyekhez a tárgyat is, a mintát is másoktól csente, sajátjaként árulni. „ Aki tolvaj, az tolvaj, akár pénzt, akár eszmét oroz el“, — mondja egyik kritikusunk. Azzal a büntető törvény járjon el. Hiszen ott van az irói jogról szóló törvény. Agaival azonban nem bánt el a törvény, sőt tagjaiéit aKisfaludi- társaságnak, irodalmi tekintély, kit hitsorsosain kivül mások is megtapsoltak. Pedig plagizátoroknak az irodalomban helyük nincs! Mindez azonban csak folt. Vannak a „B. J“-nak 7 «A is. Minden élce tüszurás a magyar géniusz ellen. Akiben e lap ideálisabb nemzeti törekvést fedez föl; aki küzdeni mer a tönkrejutott magyar közép- osztály megmentéséért; aki megkísérli kiszabadítani a magyar parasztot a héber uzsorások jobbágysága alól; ki útját próbálja állani a Gali- cziából beözönlő kazár honfoglalók neinzetpusztitó munkájának, — legyen az Apponyi A., Horányszky N., Károlyi Sándor, Ugrón Gábor, — Hol látták emberek ? Merre ment, kérdem a körül állóktól. — Itt ment le a csapáson, mig Jankó, a fiam, utána vágta a fejszéjét, mondja egy az emberek közül. így aztán átvágtam az irtást s a csapáson lementem az erdőszólbe, a hol a levél mind lehullott már, csak imitt-amott lóbált még egyet a szól, tánczoltatva a csupasz ágat s rajta azt a sárga száraz levelet. Mentem lassan a tisztás felé, a mely az erdő- széltől csak nem messze volt, a hol gyakran szoktam megállni, ha este, néha napján lesre kimegyek. Most fehér már a fakóreg; alul a föld levéllel födött. Zörög az ág, a mint végig fut a szól a letépászott fakoronák között. Évelődöm magamban. Hátha nem erre jött. Csak úgy látták az emberek az irányt, de nem biztos, hogy itt találom. Állok ott szótlanul. Puskám mellettem a faderekához tá- masztvas gondolom, hogy merrőljöhet.Semmi. Még egy árva madár sem téved erre most. De mégis. Magasan, az erdő széle felé kiabálva egy nagy sereg varjú kerekedik az ágak hegyén. Hangjuk betölti az egész erdőt. Bosszankodom. Nem hallani a nagy zajtól az ág ropogását, a haraszt zörgését. Az Egán Ede, vagy épen Darányi: az állandó szekatúra tárgyává válik, nem is szólva a néppárt vezérem hereiről, kiket igazi zsidó bosszuállás- sal üldöz, gyanúsít, rágalmaz. Akinek „szemei vannak a látásra“, tíz rögtön felismeri e famozus élclap irányzatában azt, hogy a zsidó alakok (Ciceszbeiszer, Seifen- steiner stb.) mind előnyös színben tűnnek föl, s legalább is elmések, mig a magyar alakok rendeltetése épen az ellenkező. Bukovai a magyar diákot léhának, Mokány B. és Tarjagossy a magyar gentryt brutálisnak, haszonlesőnek és butának tünteti föl, a monoklis báró alak pedig a magyar mágnást mutatja be visszataszítónak és ostobának. Az egyszerű vidéki magyar társadalom neki „Mucsa“, valóságos bolondok háza, melyben a keresztény pap műveletlen és kicsapongó, a magyar uriasszony ézégéres demimonde, a köznemesség, — mely pedig egy évezred óta a történelmi és honfen- tartó elemet képviseli Magyarországon, — romlott, durva és hülye; egyedül a zsidó árendás becsületes, okos és rokonszenves, no meg a szintén zsidó szatóesné. Elvi és faji rokonait becsüli csupán, azokon kivül gyűlöl mindenkit, kigunyol minden ideális törekvést, lehurrog minden nemes ambíciót; szerinte bolond, aki szereti a maegyik oldalon az erdő, másikon előttem a tisztás. Elvonultak végre lármázva, veszekedve; hallom, a mint az emberek az irtáson csapkodnak a földbe nehéz kapákkal. Dong egyszer-egyszer a föld, aztán hosszú, nehéz csöndesség, mig egy ismét megzavarja az előbbi csöndességet. Már kezd sötétedni. A nap lemegy az erdő mögé s a róka még nem mutatta magát. A mint ott állok, hirtelen sötótebb lesz, de a hold, a mely nem is olyan, mint máskor, fényes szarv-alakját mutatja. Derengő fény támad az erdő oldalán s ropogás hallatszik a tisztás felől. Keskeny ut van középen, a mely lehajlik a nagy jegenye mellé. Egyedüli jegenyefa az egész erdőben. Ki tudja, hogyan került ide. A ropogás mind erősebb, szinte suhogásszerü. Azt gondoltam a róka. Igen. Kiossant csendesen. A tisztás szólón megáll egy pillanatra, belebámul a holdvilágba, aztán mintha gondolkodnék : menjen-e tovább? Leült. Puskámat felvettem s néztem erősen. Mérlegelem, milyen távol lehet. Nem lőhetem biztosan. Egyszerre talpon van s egyenesen felém tart. Nem láthat. Én egy vastag, ágas- bogas fa árnyékában vagyok, a melyet csak a törzs tart ugyan nekem, de épen elég,
