Heti Szemle, 1900. (9. évfolyam, 1-52. szám)
1900-11-14 / 46. szám
HETI SZEML E “(46 -ik szám) to gyár népet, őrült, a ki dolgozik a magyar népért. A sorok közt kell tudni olvasni, s előttünk áll a B. J. iránya a maga rut meztelenségében. Az ember lelke megdöbben, ha elgondolja hogy a magyar közvélemény 3 évtizeden át becézteazt a lapot, melynek rosszul leplezett tendencziája : meggyülőltetni saját hazájában a magyart. De menjünk tovább. Nézzünk be a botrányok e műhelyébe az erkölcs szemüvegén. A szentségtelen frivolitás, a sikamlós szemérmetlenség, az obszcenitás nagyhangú szereplése azonnal felötlik, melyet a szellemesség sallangja ép oly kevéssé enyhithet, — még a kevésbbé kényes Ízlésű olvasók tömegében sem, — mint ahogy nem enyhítheti a léha gavallér hitvány jellemét az úri czim, vagy rang. A B. J. „Kanczelparagrafusok“ czim alatt hétről-hétre a legvakmerőbb támadást intézi a kereszténység, főleg pedig a kath. vallás ellen s a legdurvább frivolitás sarával dobálja meg a krisztusi hit dogmáit. Hihetetlen, mégis igaz, vannak keresztények, akadnak magyar emberek, fájdalom, elég nagy számban, kik undor nélkül el tudják olvasni e szentségtelen elménczkedése- ket, s kik pénzükkel és tekintélyükkel támogatják azt a közlönyt, mely élethalálharczot folytat a kereszténység ellen s a törzsmagyarság kiirtását tűzte ki czélul, hogy annak romjain egy uj elem jusson uralomra. Illusztráczióiban és apróságaiban valóságos kultuszt üz a sikamlós, obszcén szellemeskedéssel, ha ugyan szellemességnek nevezhetők egy inficiált szellemnek szokatlanul szemérmetlen, s épen azért szellemi tartalmatlanságuk mellett is feltűnő produktumai. „Nincs az a kincs, — igy ir a Magyarország minapi számában egy nemesen gondolkozó családapa, — nincs az a kincs, amiért a B. J. czimü élczlapot feleségem, hogy a ravasz ne vegyen észre. A száraz levél zajt idéz elő. Óvatosan lép, farkát huzva maga után. Olykor hátra néz, megállva egy pillanatra. Vájjon mit keres? Egyszerre feltartott orral szagol bele a levegőbe. Észrevett. De nem zavartatja magát. Tudja, hogy itt állok, aztán kijön a tisztás közepére s kényelmesen az útra ül. Csak most láthatom egészen. Már öreg, szürkés bajusz köríti véres száját. Úgy látszik lakomáról jön. A hogy leült, farkát maga alá téve, előre néz mereven, szinte kérdeni látszik : mit akarok. Egy pillanatig még várok. Bár sajnálom most már, mert hiszen talán egyetlen róka itt a vidéken : czélzok. Dur 1 A róka felugrott s fark nélkül neki iramodik az erdőnek ; a jegenyefa alatt, hátul a rét felé kezdé meg az utat. A másik cső még töltve volt, csakhogy golyóra. Nem lőttem. Már nem is látom. Letért az útról. Az utón ott találom a róka farkot. Elszakította valamelyik serét. Kár, nagyon kár. Felvettem. Gyönyörű vörös szőrözet. Két más kitellenék belőle. Aztán viszem tovább. Kiérek az erdőszélre. Az emberek távol ép pen most raknak tüzet éjszakára. Nem is sokat gondolkodom, neki indulok a tűz iráleányom, vagy serdülő fiam kezébe adnám és magam is, ha kezembe veszem véletlenül, csak undorral tudom laszcziv és szemérmetlen szövegét elolvasni.“ Pedig hány családban található fel ez a közlöny. Elolvassa a családfő, a felesége, serdülő leánya, gymnazista fia, ki ráadásul társainak is röhögve mutogatja a szeméremsértő élceket. Mit várhatunk az ily családoktól egyebet az erkölcsi elzüllésnél ?! Végre megmozdult a magyar társadalom, s akciót indított a botrányok e műhelye ellen. Közvetlen okot szolgáltatott azon kvalifikál- hatlan támadás, melyet Agai famo- zus lapjában egyik legkiválóbb egyházjog tudósunknak, Timon Ákos egyetemi tanárnak tiszta családi szentélye ellen intézett. E támadást, — mely a B. J.-ban nem egyedül álló, reprodukálni lehetetlen. A mérték megtelt. A társadalom fölzudult. Több helyről az „Otthon“ irók és hírlapírók körét erélyesen fölhívták, hogy Ágai Adolfot, a hírhedt B. J. szerkesztőjét, „ki különben is kivül- esik a lovagiasság körén“, vagyis : aki oly társaságban, mely ád valamit jó hírére, helyet nem foglalhat, — minősithetlen támadásaiért köréből zárja ki. S mit tett az „Otthon“? —Nem zárta ki köréből Agai Adolfot! Hát a magyar irók és hírlapírók körében összeegyeztethetőnek tartják a plágiumot, a nemzeti géniusz sárraldo- bálását, a vallás profanizálását, az obszcén irányt, s a legszentebb családi becsületnek orv módon való megtámadását —- az ivói tisztességgel?! Ha igen, akkor csak két szavunk van a tisztelt „Otthonhoz“: „Tiszteljük az Otthont!“ Nagyon kevésre becsülnők a mi szükebb szatmári társadalmunk erkölcsi érzékét, hazafiságát és in- telligentiáját, ha föl nem tételeznők nyábaD. Egy-egy fatuskót kell kikerülnöm, jól látom őket a halvány holdfónynél. Az emberekhez értem. Főzik a szerény vacsorát.-— Itt a róka 1 mondom s nevetek. Oda vetem a róka farkot. István, az egyik izmos paraszt, rám néz s mintha érezné a fájdalmat, a mit a rókának okoztam, mondja : — Kár érte ! En meg megyek hazafelé. A holdat egy sárgás felleg átfogja. Most már nem látok belőle semmit. Távolabb egy csapatban fellegdarabok verődtek össze. Keresem, melyik a legnagyobb, a legérdekesebb. Aztán mintha nem hinném, a mit látok. Egy épen olyan, mint az a róka farok, a melyet ott hagytam a munkásoknál a tűz mellett. Ez a legnagyobb és legsötétebb. Vörös 1 Vörös ! Ismét bánom, hogy utána lőttem annak a rókának. Talán egyedüli az egész vidéken. S tovább nézem azt a darab felleget. De most már olyan, mint itt a lábom alatt ez a darab tuskó. A hold meg ott van a felhő mögött. . . . Károlyi Lajos. & róla, hogy elitélve az „Otthon“ eljárását, ki fogja küszöbölni köréből a botrányok műhelyét, Ágai famó- zus közlönyét. —sz. A villamos vasút. Szatmáron már hetek óta uton-utfó- len jobbára a villamos vasút képezi a beszéd tárgyát. Mindenki érdeklődik iránta az iskolás gyermektől kezdve az intelligens aggastyánig, az iparos tanulótól kezdve az ősz mesterig, a kunyhó szegény lakójától kezdve a palota gazdag tulajdonosáig. Mindenki sajátjának tekinti azt a csinos kis közlekedési eszközt és méltán, mert hiszen néhány fillérért csakugyan mindenkinek rendelkezésére áll. Nagyon természetesnek találjuk azt, hogy ez a kis gép a legtöbb ember előtt csoda számba megy, mert úgyszólván semmit sem lát abból a hajtó erőből, mely a kocsit parancsszóra tovaröpiti és kellő időben, előre meghatározott helyeken megállítja. A gőzgépet már megszokta a közönség nem s csodálkozik rajta, hogy ló nélkül is fut, mert itt legalább lát egyet-mást, amiből következtet a hajtó erőre, úgymint a füstölgő kéményt, a sustorgó kazánból s a kinyitott csapokból itt-ott elszálló vízgőzt. Mindez támaszpontot nyújt az ember képzeletének, tovább nem gondolkozik a dologról, elhiteti magával, hogy ő érti a gép működését. De már a villamos vasútnál nem lát egyebet egy kifeszitett drótnál, melyhez egy mozgatható rúd csigája hozzá feszül s ennek daczára, hol megy, hol meg áll. Ez persze nem támogatja eléggé a képzelő erőt, innen származik aztán a gép működése feletti nagy csodálkozás. Nincs szándékunk jelen alkalommal arról beszélni, hogy minő fontossága van a most megnyílt villamos vasútnak városunk jövőjére nézve, valamint arról sem szólunk, hogy most már nincs távol az az időpont, amikor a villamos kocsi teljesen ki fogja szorítani a gőzkocsit; hanem csupán arról akarunk most egyet-mást elmondani, hogyan kell képzelnünk a villamos kocsi működését. Abban a meggyőződésben vagyunk, hogy ezzel szolgálatot teszünk olvasó közönségünk ama részének, mely nem csupán hireket keres egy lap hasábjain, hanem szívesen olvas olyan közleményeket is, melyekből legalább általános vonásokban tájékoztatást nyer a legújabb kor vívmányairól. Ma már a természeti törvények gyakorlati alkalmazása oly rohamos lépésben halad előre, hogy csupán szakférfiúk kisérhetik figyelemmel. A nagy közönség csak hírlapi czikkek- ből szerezhet tudomást egyes fizikai újdonságokról. A villamos vasútnál az a természeti erő áll rendelkezésünkre, mely az ég felhőiben félelmesen czikkázik és dörgő hangjával ijeszt. Az az erő működik itt, melyet éjjel világításra használunk, melylyel a telegráfon Írásbeli, a telefonon szóbeli üzenetet váltunk egymással. Ez a természeti erő, — amit villamosságnak nevezünk — magában véve teljesen láthatatlan, csupán a hatását, vagyis a munkáját láthatjuk külsőleg. Ebből a munkából — amit egyes eszközök mutatnak — következtetünk a villamosságnak, mint természeti erőnek jelenlétére. A természettudománynak egyik legnevezetesebb vívmánya volt annak a törvénynek felfedezése, hogy a munka és természeti
