Heti Szemle, 1900. (9. évfolyam, 1-52. szám)
1900-04-04 / 14. szám
2 HETI SZEMLE“ (14-ik szám.) Distingválni kell itt Uraim! . . Nem igy áll a tétel! . . . Nem a kath. papság az összeférhetetlen, hanem azok a képviselő urak, kik lealacsonyították a parlament tekintélyét, kik az országházat kufárok tanyájává tették. Azok a képviselő urak, kik zálogházba tett kabátokon és fülbevalókon nyerészkednek, kik állami szubvencziókkal támogatott, az állammal szerződéses viszonyban levő vállalatokban tiszteletdijakat hajszolnak, kik viczinális ügyekben „közhasznú“ tevékenységet fejtenek ki, hogy csakúgy nyög bele az érdekeltség, kik nyerészkedő vállalatok és üzletek ellenértéke gyanánt lekötik képviselői függetlenségöket. De ezek had’ fussanak mert igy kívánja a korruptió. Szükséges tehát gondoskodni olyan bonyodalomról, mely alkalmas legyen arra, hogy az ő üzelmeikről másfelé terelje a figyelmet. S mi lehet sikeresebb ennél mint a régi nóta: belekötni a kath. egyházba vagy a klérusba. Hiszen oly kedvencz théma ez, mely mellett vígan csaphatják zsebre üzleti nyereségeiket s az igazgatói tiszteletdijakat a képviselő urak. Csak a vak nem látja Kossuth fellépésében ezt a tendentiát. Őt szemelték ki terveik végrehajtására «eszköznek a Tiszák, kiknek szekerét a választások idején is oly nagy ügybuzgalommal tolta. Az a kis játék, melyet a múlt évben Bánffy ellen inscenált, nagyon alkalmas volt szemfényvesztésre, hogy egykor a nélkülözhetetlennek bizonyult liberális párt annál nagyobb trium- fussal tarthassa bevonulását a képviselőházba és maradjon időtlen időkig birtokában az óhajtott hatalomnak. Akinek tetszik a Kossuth nótája, járja hát mellette a kállai kettőst. A tanítónő és a tanító. Irta: Bóday Sándor A hídvégi leányiskola tanilónője leült ablakához s kinézett a kis oláh falu előtte elterülő utczájára. Csak nézett, nézett mereven, pedig nem látott semmit. Mit is láthatott volna? Sárban játszó tanítványait, — a köz kutuál szapuló asszonyokat, — egy-egy szegény daróczba öltözött oláh férfit, ki vállára vetett fejszével ballagott haza feló az erdőről, vagy rozoga faházakat, melyek girbén-gurbán támaszkodtak egymásra, mintha bizony belátnák, bogy egymás segítsége nélkül összeomlanának. Ilyen szomorú kép láttára, eszébe jutnak boldog gyermek évei, eszébe azok a perczek, mikor minden szem az ő óhaját leste, s óvták még a szellő érintésétől is. S most elzárva a világtól arra van kárhoztatva, hogy itt fonyadjon lassan, lassan, mint a virág, mely ablakai között olcsó cserépben sinylik. Milyen élet is ez ? S igy tart már negyedik esztendeje. Hiába kór, hiába folyaTelepités. A város erdőirtványainak betelepítése életbevágó kérdés nem csak az iparos osztályra, hanem az általános lendület szempontjából is kardinális és nélkülözhetetlen ügy. Ennek előmozdítására nyújtott be egy emlékiratot a városi tanácshoz a Szatmárnémeti Ipari Hitelszövetkezet, mely a megoldásnak egyedül alkalmas módját tárta fel, s melynek keresztülvitele után virágzó telepeink lesznek Szatmár dicsőségére és boldogulására. Hogy az emlékiratot a nagy közönség is megismerje, közöljük a következőkben : Tek. Tanács. Alulirt szövetkezet, mint az egész országban örvendetes lendülettel megindult iparpártolási mozgalom egyik szerény eredménye, épen Szatmár-Németi sz. kir. város törvényszerű kezdeményezésére és támogatásával jött létre; abból a czélból, hogy mint alapszabályaink 1. § a kitűzi : „tagjainak anyagi helyzetét javítsa az által, hogy őket takarékosságra és pontosságra buzdítja, vállalkozásaikban segíti stb.“ Különösen ezt az utóbbi föladatot tűzi ki maga elé szövetkezetünk. Mert hiszen takarékosságot gyakorolni, hiteligényeket kielégiteni módjukban állott a helybeli iparosoknak eddig is, van itt elég virágzó s föladata magaslatán álló pénzintézet s bizonyára üres szalmát csépelnénk s fölösleges munkát vógezqónk mi, ha magunk sem akarnánk egyebet, mint kölcsönöket adni, betéteket elfogadni s a kél művelet kamatjainak a különbözeiéből éldegélni. Mi mást, többet akarunk. De nem csak akarunk, hanem tőlünk telhetőleg teszünk is. Bizonyára van már tudomása a tek. városi tanács egyes tagjainak arról, hogy mi pl. fölszabadítjuk iparosainknak a számláikban lekötött tőkéjüket; átveszszük e számlákat, leszámítoljuk őket, hogy e pénzzel az iparosok újabb vállalkozásokba bocsátkozhassanak. Az sem lesz ismeretlen a tek. tanács előtt, hogy közös elárusító csarnokot csinálunk ; csak azért, hogy azok az iparos társaink, akiknek boltjuk vagy nyílt üzletük módik, előtte a városi iskolák zárva vannak, mert nincs proteciiója, s ennélkül ma sen- kisem boldogul. Bezárulnak a nagy urak ajtai a szegény előtt, s nem törődnek azzal, kinek a múltban tisztelői voltak. A múlt elröppent s helyébe lépett a kínos jelen. Persze, ha atyja élne, nem bánnának igy vele. Mert az apja nagy ur volt, fényes, magas állást töltött be, csakhogy már régen 1 . . . Az emberek pedig önzők és ham- mar felejtenek. Örülnek, ha könnyű szerrel lerázhatják nyakukról az alkalmatlanko- dókat. Mit akar még? Hát nem gondoskodtak róla eléggé. Elszegényedvén atyja halála után ingyenes helyet kapott a tanitó-kópző- ben s most már alkalmazása is van. No nem valami fényes, de mi kell magános nőnek falun? Tej, vaj, aprómarha olcsó, sőt sokat hoznak a gyermekek is. Ugyan mi kell egyéb ? A fonyadó virág bizonyára nem jut eszébe senkinek, annak a szegény tanítónőnek is jobb lett volna, ha reá sem gondol. Mi haszna, hogy ilyen hiábavalóságokon tűnődik ? nincsen, piaczolás nélkül is a nagy közönség szeme előtt tarthassák áruikat; hogy igy a vásárok idején kivül is túladhassanak rajtuk s a piaczolással eddig eltöltött időt újabb munkára, újabb vállalkozásokra fordíthassák. De ez még mind nem elég. Ezek a vállalkozások is, mint minden vállalkozás, csak úgy sikerülhetnek, ha van vevő közönség; hiába árusítunk, ha nincs, a kinek ezekre szüksége volna. Hogy iparosaink boldogulhassanak,hogy sikerrel járjon a vállalkozásuk, első sorban nagy és kiterjedt vevőközönségre van szükségük. S e közönség jellegét is könnyű meghatároznunk, ha végig nézünk iparosaink sorsán. Csizmadia, gubás, piaczra dolgozó asztalos s ugyanilyen lakatos a mi iparosságunk s következőkép szövetkezetünk tagjainak is a legnagyobb része. Hogy ezek megélhessenek, földmivos és pedig jómódú, lehetőleg ide Szatmárhoz kötött, ide szívesen és könnyen, gyakran bejáró földműves közönségre van szükség. Ez irányban ugyanis a város áldozatkészségéből sok minden történt az utóbbi időkben. — A városunkból kiágazó sok helyi érdekű vasút tagadhatatlanul erősebben csatolja ide a vidéket, könnyebben s igy gyakrabban is járnak be az emberek, mint az előtt. Mutatják ezt pl. a gyarmati vasút zsúfolásig telt vásári vonatai. — Az erdődi vasút remélhetőleg visszahozza nekünk Som- kut vidékének másfelé pártolt közönségét, a bikszádi vasút uj vidéknek teszi városunkat könynyen hozzáférhetővé, a megyei s városi törvényhatósági utak kiépifékétől is sokat lehet ez irányban várni, egy szóval hálásan elismerjük, hogy a város ismerte s ismeri föladatát ebben az irányban s tud is, akar is e föladatnak meg is felelni. Ez a tudat bátorít bennünket arra, hogy a nekünk való vevőközönség egy hatalmas arányú szaporítására és pedig a város minden áldozata és megterhelése nélkül való szaporítására, az alábbiakban a tek. tanács nagybecsű figyelmét fölhívjuk. A Darvas, Csonkás és Mocsár-erdők Peregnek könyei, s minden egyes csepp az eltűnt múltat juttatja eszébe. Ha atyja most látná őt, itt ebben a nyomorúságos faluban, ilyen alacsony sorsban, ilyen elhagyatottan. Nincs senkije, még az sincs, kinek kipanaszolhatná magát. S igy fognak elmúlni az évek egyik a másik után, inig lassankint megfehóredik a haj, ránczos lesz az arcz. Kis vaskályhájában ég a tűz, s tetején cseréplábasban tej melegszik, mellette a bögrében kávé a tanitónő ozsonnájához. Szegényes kis ozsonna, mi egyúttal vacsora is, mert igy egyedül az embernek még étvágya sincs. Látogatója senki. Eleinte el-el megy hozzá a pap gazdasszonya vagy a zsidóbol- tosné, de nem érezték jól nála magokat. El is hiresztelték mindenütt, hogy ilyen — meg olyan büszke az uj tanitónő, pedig itt falun nem sokat ér vele. A máié hántókban, tollú fosztáskor sem beszélt másról a pletykát szerető népség, mint arról a kényes kisászSZOByTÓl. A nap már búcsút vett a földtől s lassú szárnyakon közeledett az est, fekete lepellel
