Heti Szemle, 1899. (8. évfolyam, 2-52. szám)

1899-09-27 / 39. szám

4

„HETI SZEMLE“ (39 ik szám.)

Temetése.

Szombaton délelőtt VílO órakor vette kezdetét a plébániai gyászháznál a temetés, melyet maga ő méltósága a püspök ur végzett. Már fél tiz után sürü csoportokban vonult fel a közönség és az intézetek ifjúsága, a kir. kath. é3 az ev. ref. főgyimnásium a három tanitónőképző, a fitanitóképző, a zárdában levő egyéb leányiskolák és az elemi fiú népiskola növendékei tanáraik és tanárnőik vezetése alatt. Az ifjúság, minthogy az udvarra bejutni lehetetlenség volt, a piaczon képezett sorfalat.

Jöttek a hatóságok és egyesületek testületileg : a jótékony nőegylet, a tisztikar, a Széchenyi Társulat, Kölcsey-kör, kath. legényegyesület, a törvényszék, a városi hatóság s a városban levő összes hivatalok képviselve voltak. A ravatal az udvaron volt felállítva és elborítva a küldött szebbnél szebb koszorúkkal. Itt foglaltak helyet gyászoló testvérei és családjaik, valamint a rokonság többi tagjai. A hatóságok és egyesületek szintén a ravatalt vették körül.

A kebelbeli papságon kivül a vidéki papság köréből ott láttuk Hehelein Károly és Forgách János prépost plébánosokat, dr. Jordán Károly apátot, Pály Ede és Gönczy Antal espereseket, Palczer Ernő nagy-károlyi piarista házfőnököt, Hám József nagykárolyi főgym. igazgatót, Szoltész Imre, Kerekes Mihály és Govrik János .szentszéki tanácsosokat, Duchnovszki Gyula, Szalai Sándor, Ternyey Béla, Moldován Endre, Kaufmann Gyula, Müller István,Diemand Lajos, Biró Kálmán, Köncs László, Krasznay Zsigmondplébá- nosokat, Fiszter Károly segédlelkészt és Antal Miklóst.

Pontban VGO-kor érkezett a püspök ur kíséretével s azonnal megkezdte a temetést, mely egy negyed óra alatt véget ért. Innen a gyászmenet a nagytemplomba vonult, hol a püspök ur az elhunyt lelkiüdvéért gyász misét mutatott be az Egek Urának. A koporsót a gyászháztól a nagytemplomig paptársai vitték. A templom zsúfolva volt közönséggel, sőt ezerre ment azok száma, kik a piaczon álldogáltak, az intézetek növendékei is kiszorultak a templomból.

Impozáns volt az a gyászmenet, mely innen a szent mise után megindult; az eleje már itt ott a temetőben volt, mig a vége a templom elől alig mozdulhatott. Miután Ő

méltósága a sirt beszentelte, a közönséghez fordult, rövid, de tartalmas beszédben emlékezett meg Jandrisies érdemeiről, kinek mint mondá — a főpásztor benső barátja volt. Kiemelte az ő szerető jó szivét, mely oly sokszor nyújtott vigaszt a szenvedőknek, segélyt a szerencsétleneknek. A boldogultat Szatmár város polgárságának imáiba és emlékébe ajánlotta.

Azután visszaindultunk Jandrisies nélkül, ő ott maradt a temetőben elhunyt hívei között, hol most már velők együtt fog megpihenni az élet fáradalmai és sok keserű küzdelme után. Mi pedig fájdalomtól eltelve fogunk mindig visszagondolni arra a napra, mely közéletünknek ezt a jeles harezosát kiragadta körünkből.

Munkabírásáról s életének egyes mozzanatairól hét éven keresztül volt káplánja, Tóth József szívességéből a következő sorokat vettük:

f

Nem, a sugár vész el, ha a nap leszállóit, Csak mi veszítjük el a világosságot . . .

Lélekzsibbasztó, fenségesen rémes látvány lehet földrengés idején egy pompás templom összeomlása, rombadőlte a művészet, az erő, az áhitat, a vigasztalás, az Isten hajiokának.

Pedig itt csak hideg kő lesz rommá, érzéketlen por siet a porba vegyülni.

De midőn egy élő, érző lény roskad össze szemünk előtt, egy férfiú, az erő, a szépség, a szellem tökélye, egy Jandrisies János, kire bámulattal nézett föl minden, ki elé hódolattal jött a szeretet, kinek — úgy látszék — csak azért kelle fejét meghajtania, hogy diadém kerüljön reá; — s látni őt nem elomlani, eltűnni hirtelen, mint égbe visszaröppenő sugár, hanem

lassan hervadni el, mint a virág,

A melyen titkos féreg foga rág;

Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,

Mely elhagyott, üres szobában áll . . .

. . . Ez a látvány lett az én osztályrészem.

Életerős férfiú volt még, mikor hét év előtt káplánja lettem. Keskeny ajkain finom mosoly, kerek arczán az élet rózsapirja, bátor tekintetében az önérzet szelíd nyugalma, hangjában sziveket lekötő varázs lakott. Domború mellén duzzadt az egészség, fejedelmi termetével büszkén állott, mint a cédrus, mely évezredekkel akar dacolni.

Hivatalszobája múzeuma volt a hivatalos ügyiratoknak, melyek fölött felejtkezni nem szerető, ezerfelé gondosan megoszló figyelme uralkodott. A jótékony nőegylet jelentései, a Széchenyi Társulat értesítői, a

Vörös kereszt egylet ivei, a sz. László társulat naplója, a történelmi társulat szaklapjai, az ipariskolai telep katalógusai, a városi törvényhatóság átiratai, a katonaság, törvényszék, ügyészek, bírák, jegyzők megkeresései, statisztikai tabellák, az esperesi kerület bonyolult ügyei, népiskolák kérdései, anyakönyvek, házasulok actái, alamizsna kérő, szemérmes szegények kérvényei szorongtak a megszabott helyeken. Körülvette magát velők, mint a bűvös vadász a halálfejekkel. O életet adott valamennyinek.

Ügykezelése elegáns, izlésteljes, minden érdeket kielégítő vala. Olyan renddel, kalligráfiával Írott matrikulákat, olyan finom, udvarias hivatalos leveleket, olyan érző eleven, mindig distingvált stílust három vármegyében sem találhatni.

Még akkor sokat dolgozott. Az iktató könyvben jóformán csak az ő szabályos, apró betűi szerepelnek. Minden levél az ő kezéhez jött, minden ügyet maga rendezett, a káplánoknak csak a kis legyek maradtak.

Nem ismert fáradságot. Hatalmas erejének tudatában tett, intézett, beszélt, járt, megmozgatott mindent.

A plébánia durchhaus vala, hol egy úgy mint más nap számtalan ember fordult meg, kéréssel ez, panaszszal az, pártfogásért egyik, segítségért a másik, Hivatalos dologban egy, magán ügyével tiz, — „csak betért!“ húsz, — alamizsnát kért száz.

S hogy mint segített, milyen jó barát, milyen atya, milyen lelkész volt, bizonyítja az a csodás népszerűség, melyhez hasonlót nem fog Szatmárvárosában élvezni többé senki — soha.

Itthon körülözönlötték, az utczán büszkeséggel köszöntgették, társaságban mindig ünnepelték s a templomban rajongtak érette.

Egekig szárnyaló édes énekét, halottak esti szent beszédeit nem fogja a szatmári nép szivéből kitépni semmi, senki. . .

Láttam őt fénykora tetőpontján, midőn e megyének és városnak egyik legnagyobb főispánja Szatmárváros törvényhatósági termében feltüzte mellére a magas királyi kegy érdemjelót, a vaskorona rendet, midőn ott állt délezeg alakjával az ujongó szenátorok közt:

— „En a szerény patak tisztét teljesitém csupán, mely csendes lefolyásával a forrás tiszta vizét közvetíti azokkal, akik belőle meríteni óhajtanak.

A vallásosság tiszta forrását vittem a népnek, mint lelkéss.

A hazaszeretet és trón iránti hűség forrásából nyújtottam hazám ifjú nemzedékének, mint tanár.

Az emberbaráti szeretet fvrrásából enyhíteni törekedtem embertársaim szenvedését, mint ember. . . “

Láttam őt akkor este a kis ház előtt, a Deáktéren eláradt tiz ezer ember éljen vihara fölött, a piacot körülölelő fáklyásmenet fényénél, csengő hangjával uralkodva mindenen.

anyagi testtel. Ez egyúttal éltető fluidum is a test számára, a lelket azonban sohasem hagyja el, úgy hogy a lelket érzékelhető alakba öltözteti s annak anyagi működését lehetővé teszi.

E rövid tartalomjegyzékből is láthatjuk, hogy a spiritizmus ismertetése rendkívül érdekes olvasmány. Érdekes nemcsak azért, mert az ember a csodadolgokat s a józanészt tótágast állító jelenségeket különös érdekkel olvassa, hanem azért is, mert szerző a tanuk és spiritiszta irók tudományosságából és megbízható voltából semmit sem von le, a igy tárgyilagosságánál fogva állandóan a tekintély védelme alatt tartja azokat.

A keresztény kath. egyház tanításaival nem vértezett olvasót a tünemények sokasága s tanuk hitelessége erősen vonzza a miszticzizmus felé, a , spiritizmusban való hitét nem rontja le a leleplezések fejezete sem mert hiszen nem minden tüneményt lepleztek le az újságírók és papok. János főher- czeg is csak az egy Bastian humbugjáról rántotta le a leplet. Különben is a mi leleplezhető, azt ők sem tartják valódi szellemtüneménynek, vagy pedig a maguk elméletébe a leleplezést is mint spiritiszta jelenséget illesztik belé.

íme egy példa, arra, hogy mennyire vonz a spiritizmus Egy előkelő társaságban melynek tagjai közül többen szeánszokat tartottak, midőn kétkedő megjegyzéseket tettem, egy ur kit a világ legjózanabb emberének tartottam, felém fordulva szórul-szóra ezeket mondta: „Higyje meg uram, nem kell nekem semmi mulatság, semmi szórakozás. Legboldogabb akkor vagyok, mikor magamba zárkózva édesapámmal beszélgetek.» „Tehát édes atyjával együtt lakik?“ kérdeztem. „Nem, ő meghalt, de szellemét megidézem, amikor akarom s beszélgetek vele. Akármilyen nehéz helyzetben vagyok, ő jó tanácscsal segít rajtam, szomorúságomban vigasztal, kételyemben felvilágosít, szóval nincs jobb barátom, biztosabb tanácsadóm, mint az ő szelleme'“ Elképedtem. Éreztem, hogy minden további kérdésem és megjegyzésem vagy az ő értelmiségében való kételkedésnek, vagy fiúi kegyelete megsértésének tűnnék fel. Elhallgattam.

Honnan vehetnék meggyőző érvet ily erős meggyőződéssel szemben ? Hogyan merjek kételkedni egy művelt ember szavain a melyek ellen pedig belső meggyőződésem és józan eszembe vetett bizalmam teljes erővel,tiltakozik ? Úgy érzem, hogyha ez az úri ember Wolkenberg könyvét elolvasta, nem fog megszűnni atyja szellemét idézni, hisz a bizonyítékok egész sorozatát látja maga előtt s csak megerősödik tévelygésében. Addig mig maga meg nem győződik, hogy eljárása önámitás, nem is fog megszűnni.

Egy másik művelt úri ember már olvasta Wolkenberg könyvét, mikor róla beszélgetni kezdtünk. Elméletben már spiritiszta volt s kijelentette, hogy most már ő is megpróbál egy széánszt alakítani, mert az ott felhozott jelenségek meggyőzték, hogy érdemes a spiritizmussal foglalkozni, a démoni elméletben pedig nem hisz.

Ez azonban nem a mű hibája. Nekem