Heti Szemle, 1899. (8. évfolyam, 2-52. szám)
1899-06-21 / 25. szám
POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ARAK: Egy évra---------------—--------------------------3 frt — kr. Fé lévre — — — — — — — — — — 1 frt 50 kr. Negyedévre —■ — — — —- — — — — frt 75 kr. Tanítóknak és kézmüiparosoknak egy évre 2 frt. Egyes szám ára 7 kr. Felelős szerkesztő BÁTHORY END K E. A lap kiadója : A „PÁZMÁNY-SAJTÓ." A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések, stb. a „Pázmány- sajtó“ czimére küldendők, (Deák-tér 19. szám.) Hirclete'sek jutányos árban vetetnek fel. Nyllttér sora 20 kr. A lup megjelenik minden szerdán. Egy különös határozat. Szatmár város törvényhatóságának f. hó 13-án tartott közgyűlése 29 szóval 21 szavazat ellenében a németi ref. egyház nem rég megválasztott lelkészének, megtagadta azon 600 frt személyi pótlék kiutalványozását, a melyet a város többi lelkészeinek, a többi között a németi gör. kath. egyház szintén .nem rég megválasztott lelkészének is megadott. Megtagadta pedig azon oknál fogva, mert a pótlék csak .- érdemeket szerzett lelkészek számára '•>utalványozható ki. . Minden félreértés kikerülése végett előre bocsátjuk, hogy amidőn e különös határozathoz hozzá szólunk, ezzel épen nem akarunk sem a ref. egyház belügyeibe avatkozni, á mire nem érezhetjük magunkat hivatottaknak, sem az illető lelkész személyének védelmére kelni, amire, azt hisszük, sem oka sem szüksége nincsen; azonban a közgyűlésnek eme feltűnő határozata oly elvi jelentőséggel bir, a praecedensnél fogva,. — ha az nem reparaltatik, — következményeiben oly általános érdekeket sért, hogy azt részünkről szó nélkül hagyni súlyos mulasztás volna. Mert a mit a városi hatóság ma megtett a németi ref. lelkószszel, holnap hasonló vagy bármely más okból megteheti akármelyik más lelkészszel. Vizsgáljuk csake kérdést egészen tárgyilagosan, mit jelent e határozat. Semmi más egyebet, mint hogy a közgyűlés teljesen jogositva és hivatva érzi magát a lelkészi érdemek megítélésére és felülbírálására. Jogositva érzi magát a neki nem tetsző választás megtorlására, a személyi pótlék megtagadásával, — és a mi még hallatlanabb, a hitközség többsége által megválasztott egyes lelkészeknek a megtagadás okadatolásában rejtő lesújtó Ítélettel, igen érzékeny megszégyenítésére. Sőt, ha e személyi pótlék ki- utalványozásának alapjául egyedül a városi hatóság által ilyeneknek elismert érdemek szolgálnak, —- a hatóság jogosítva érezheti magát a már egyszer megszavazott pótléknak megvonására is, mihelyt az érdemek nem következnének be, vagy nem bizonyulnának valóknak. A'zí kérdezzük űruir most, jogos-e, méltányos-e, észszerii-e a városi hatóságnak ez az álláspontja és ebből származó határozata. Mi azt tartjuk, —- és bizonyára velünk tart minden elfogulatlanul gondolkozó ember, — hogy ez az álláspont sem nem jogos, sem nem méltányos, sem nem észszerű. Először is tagadnunk kell egy különböző vallásuakból s rendszerint különböző politikai párton levő tagokból álló testületnek jogosultságát és hivatottságát arra, hogy valamely vallás lelkészének lelkészi érdemeit — a miről lehet első sorban itt szó — megítélje. Ennek megítélésére illetékesnek egyedül az illető hitvallás hatóságát s az illető vallás híveit tartjuk jogosultaknak és hivatottaknak. Hiszen más vallásunknak nincsen is módjuk ez érdemeknek megítélésére közvetlen tapasztalatokat szerezni. És mily különböző felfogások uralkodnak épen a papi és lelkészi érdemek megítélésénél még ugyanazon vallás hívei között is ? Az egyik érdemnek tekinti azt, ami talán tulajdonkópen nem érdem, sőt gyengeség, a másik a valódi érdemet is hibául rovja fel. Kiki a szerint, hogy minő szempontból indul ki, mit tart a maga felfogása szerint becsesnek. Az egyiknek az a papi ideal, a ki egyedül Istennek és hívei lelki üdvének él, a ki administratio- nalis teendőiben pontos, a templomban buzgó, otthoni életében kifogástalan, a ki a világ színpadán keveset szerepel, legfeljebb csak annyit, a mennyit állásának követelményei kívánnak, jól tudván, hogy ily szereplésre elsőrendű kötelességük buzgó teljesítése időt sem enged, Azok a szemleva&sorákS (Katona-dolog.) — Egy külföldi katonai lap nyomán. — 0 Exczellencziája, az altábornagy ur bejelentette érkezését zászlóaljunk megszemlélésére, mely egy kis vidéki városban feküdt, Azt, bogy a szemle napján a tisztikarral közösen ebédeljen, nem fogadta ugyan el, abba azonban szivesen beleegyezett, hogy a szemle előestólyén együtt vaesoráljon és koczintson az ezred tisztjeivel. Őrnagyunk majd hogy ki nem ugrott a bőréből, midőn ezt az örvendetes hirt meghallotta. Ez volt az első szerencsés alkalom, a mikor zászlóalját, melynek kommandóját alig pár hete vette a kezeibe, a magas katonai méltóság elé vezethette. Innen volt aztán, hogy egy kissé elfogultan nézett a szemle lefolyása elé. Egy ebéd a szemle után köztudomás szerint meglehetősen el szokta simítani a reggeli gyakorlaton szembeötlő hibákat és baklövéseket; viszont a lakoma, mely a szemle előtt, rendezíetik, mindig olyan hatással van, mely egyenesen eltünteti, láthatatlanná teszi a kivonult csapatok gyengéit; mert a szemle szerencsés kimenetele nem is egészen utolsó sorban azon pillanatnyi hangulattól, animótól függ, a melyben ugyanakkor ezek a rettegett katonai nagyfejüek vannak. Már pedig arról, hogy Ő Excellencziá- nak a nagy napon ragyogó rózsás kedve legyen, arról az őrnagy ur dolga volt gondoskodni. Fel is tette magában, hogy olyan vacsorát fog csapni az altábornagy tiszteletére, a jnilyenbe még sohasem kóstolt, de máshol sem fog kóstolni soha. Hálátlanság volna tőlem fel nem említeni, hogy az őrnagy ur, a ki különben dúsgazdag és tetőtől-talpig gavallér agglegény volt, a tisztek, valamint a legénység előtt is csodával határos népszerűségnek örvendett. Ama ritka katona volt ő, akiben legszerencsésebben egybeforrt a fellebbvaló és bajtárs egyénisége, másrészt a jelentéktelen és unalmas helyőrségi állomás is nagyon egymásra utalta a tisztikart és sokban hozzájárult ahhoz, hogy ama korlátok, melyek a parancsolót és alárendeltet máshol oly mereven elválasztják egymástól, itt a két kategória között teljesen lehulljanak. Szolgálatban „ennivalóan goromba“ vólt ugyan néha-néha a mi őrnagyunk, de szolgálaton kívül testestől-lelkestől bajtárs volt ő igazán, akinek aranyos kedélye, jovialitása csak a bizalmas ivászatok alkalmával tűnt ki a maga valóságában, melyeken ő képviselte a „fészek!akó“-kat, mert legjobban odaragadt székénél fogva a borozó asztalhoz. Szakértő lévén az evésben és ivásban, nem csoda, hogy a szemlevacsorára olyan menüt állított össze, mely még a gourman- dokat is bámulatba ejtette. Elérkezett a nagy pillanat: az édes gyönyörök estéje. Díszbe csapva nyalka tisztikara ólén várta az őrnagy a tiszti kaszinó virágokkal felékesitett éttermében az ünnepi vendégeket. Ő Exczellencziáók minden pil-> lanatban betoppanhattak. A várakozók köny- nyed izgalomban voltak valamennyien. — Fiuk, uraim! Legyetek olyan jók, fogadjatok nekem szót ez alkalommal, — kezdő az őrnagy ur az intő beszédet fiatalabb tiszttársaihoz. — Még emlékeztek ugy-e, hogy Ő Exczellencziája nem rég roszalólag nyilatkozott egy szomszédgarnizonban a felett, hogy egy fiatal hadnagyocskának már
