Heti Szemle, 1899. (8. évfolyam, 2-52. szám)

1899-06-21 / 25. szám

„H E T I

SZEMLE“ (25-ik szám.)

másrészt talán azon elvből indulván ki, hogy szükségtelen is a papnak oly dolgokra vesztegetni idejét, a melyeket mások és talán erre hivatot- tabbak is csak oly jól elvégezhetnek. Az ilyeneket — igaz — nem ünnepli az a világ, a mely a templomba nem jár, de kedvesek az Isten előtt és dicsértetnek a hivőktől, a kikért áldozzák éltöket. Viszont mások más ideálok előtt hajolnak meg. Nem hatolva a dolgok mélyére az olyanokat szeretik és magasztalják, a kik külső zajos szerepléseikkel, vonják magukra a világ figyelmét. Óhajtják, hogy a lelkész ott vortänzeres- kedjék mindenféle társadalmi moz- galombanmeg olyanokban is, melyek egy lelkész hivatásával vagy épen semmi, vagy csak igen laza össze- függésbenállanak. Az ilyenekről aztán mindenki beszél, a felszinen vannak, ünnepelnek és ünnepeltetnek. Ám, ha magának az egyháznak, a vallásnak érdekeit tekintj ük, a mit a lel- készi érdemeknél első sorban kell tekintetbevenni, mert hiszen a lelkész első sorban az Istené s egyházé s csak azután a vegyes társadalomé, — nem habozhatunk, hogy melyik ideált tartsuk valódi érdemek hordozójának — s melyik tényezőt ez érdemek illetékes megitélőjének.

Egy városi közgyűlés továbbá már csak azért sem lehet hivatott erre, mert tagjai különböző politikai pártnak többnyire szóvivő támogatói, a kik előtt az érdemek megítélésénél igen gyakran esik döntő sulylyal a mérlegbe a lelkész politikai pártállása, a mely aztán az ellenkező pártállásuaknál elhomályosithat minden más bármily nagy és valódi papi érdemeket. Hogy pedig ez nem csak eshetőség, de rendszerint igy szokott történni, erre nézve nem szükséges példákat fölhoznunk, hiszen a közelmúlt politikai rendszer országszerte elég sok példát szolgáltatott még a legmagasabb papi állások betöltésénél is.

a pecsenyénél csillagokat szórt a szeme és olyan emelkedett hangulatba jött a hegy levőtől, hogy Mohamed paradicsomában képzelte magát. Azért hát, uraim, kérlek ügyeljetek, majd a végin csattan az ostor. Finis coronat, opus !

— Hogyan gondolhat őrnagy ur ilyeneket olyan szemenszedett szolid népekről, mint a milyenek mi vagyunk ! Oh minálunk botrány sohasem történhetik! — hangzott köröskörül a vidám órvelődós, mely harsogó nevetésbe csapott át, midőn az őrnagy ur a fiuk kötődésére egy sokat mondó szemhu- nyoritással felelt, a melyből éppen nem volt nehéz kiolvasni a delfii jóslatot: „Ismerlek jó madár !“

Kevéssel ezen intermezzo után 0 Ex- czellencziája suite jével belépett a terembe. Az őrnagy elébe siet a magas vendégnek, mély hajlongás és rövid üdvözlet s a.szijjak csakhamar leoldódnak, hogy mindenki hozzá üljön a vacsorához. A katonazenekar hangos játéka mellett vonul be a társaság az étterembe és a tisztek szorosan az ancien- nitás rendje szerint helyezkednek el az asztalok körül.

Az őrnagy ur mint egy diadalkoszorus fővezér trónol az asztal felső részén- az ExA városi hatóság tehát sok oknál fogva nem lehet hivatott a lelkész! érdemek megállapítására, még akkor sem, ha az illető lelkész saját szemei* előtt éveken át fejtette ki működését az egyházi és társadalmi téren.

Annál igazságtalanabb pedig az eljárás, ha egy oly lelkészszel szemben mondja ki az „érdemtelenséget/1 a kinek működéséről közvetlen tapasztalatból nem szerezhetett tudomást, a ki csak imént választatván meg az illetékes utón, a városban érdemeket még nem is mutathat föl. Igaz, hogy informatiok utján is szerezhet a hatóság magának tudomást az érdemekről, vagy érdemtelenségről, de e tekintetben teljesen ki van szolgáltatva az informáló tényezőknek, a melyek hogy nem mindenkor nyújtanak biztos és igazságos alapot az Ítéletre, bizonyítja a tény, hogy igen sokszor ugyanazon egyénről a legellentétesebb informátiók érkeznek be. Az is igaz, hogy abban az esetben, ha a város maga választja a lelkészt, mint ez időszerint a katholikusokét, — a városnak idegen pályázóval szemben nincs is más módja az érdemek megítélésére, mint az informatiok és azok ,megbízhatóságának mérlegelése. Ámde mikor egy az ő befolyása nélkül bevégzett ténynyel, egy az illetékesek által választott lelkészszel áll szemben, a kit az egyedül illetékesek akár saját közvetlen tapasztalatuk, akár informatiok utján a pályázók közöl a legérdemesebbnek ítéltek: — a városnak, mint pártokon felül álló testületnek az informatiok közül ezt a legdöntőbbet, a legilletékesebbet, a választó közönség többségének informatióját kell és illik irányadóul vennie, a mely közönség a maga informatióját épen a megválasztás tényével adta a hatóság tudomására.

Előfordulhat ugyan az az eset, hogy a megválasztandó lelkész személyére nézve a választó nép s az illető felekezeti hatóság közt ellentétek merülnek fel. A városi hatóság azonban még ekkor sem juthat azon helyzetbe, hogy jogosan pártot foglaljon. A katholikusokra nézve azért nem, mert ily esetben az egyházi felsőbb hatóságnak teljes eszközei vannak a nem alkalmas egyén megválasztásának megakadályozására már előzetesen, a reformátusokra nézve pedig már csak azért sem, mivel ott az általános papság lévén a sarkalatos alapelv, a választó közönség többségének akarata ellen nem lehet apellálni, ha csak az illető megválasztott nyíltan képtelennek nem bizonyult hivatalára.

Ha tehát a városi hatóság, mely- nek pártok felett kell állnia, annak daczára hogy joga nincs a választásra befolyni, illetékessége nincs, közvetlen tapasztalata nem lehet a lel- készi érdemek megítélésére, —mégis a legilletékesebb informáló tényezőt, a választó közönség többségének akaratát mellőzve, sőt azzal ellentétbe jutva ítél és határoz: ez által azon jogosult vádnak teszi magát, hogy illetéktelen informatiok után indulva, hivatása ellenére a pártok küzdelmeibe avatkozott, a szabadválasztás elvét s jogát nem tisztelve hatalmi súlyával pártot foglalt, a mi pedig a mellett, hogy jogtalan, még észszerűden is, mert oly ügyben foglal pártot, a melyet, mint bevégzett tényt úgy sem változtathat meg többé.

Az érthető volna, ha ti város, akkor, a midőn a lelkészeknek a személyi pótlékot általában megszavazta, akár vétó-jogot, akár másnemű befolyást kötött volna ki magának a választásra a választás előtt. Ehhez teljes joga lett volna. De ily módon czéltatanul utólagosan gyakorolni bírálatot, a választás felett a melybe többé úgy sem folyhat be, melyet úgy sem változtathat meg,

ezellencziás urék között és megelégedetten jártat ja végig szemeit az ünnepi díszt öltött asztalon, a szép virágokon, az ezüst evőkészleteken és a ragyogó kristályüvegeken.

— Pompás, nagyon szép!— Hajtogatta egyre ő Exczellencziája és még egy hatalmas adagot vett ki abból a nagy tálból, melyben a rákot hordozták köröl a szemle- vacsorásoknak.

— Ez az én kedvencz ételem ! — Jegyezte meg lakonikusan a nagyur, mire az őrnagy ur nem késett egy udvarias meghajlással kifejezni örömét a felett, hogy éppen a rákot éri az a szerencse, hogy O Exczellencziája első étele lehet.

Gyorsan követték egymást a rakott tálak ; a zene és jó borok csakhamar meghozták a jó kedvet.

— Nagyon tetszik itt nekem minden Önöknél — szórta a dicséretet 0 Exczellencziája az őrnagyra. — Az Ön tisztikarában meg van a szerény és illedelmes tónus az asztal felett. Sehol se látok rakonczátlan kitöréseket, nyers virtusoskodást, kurjongatást, mint a minőt legközelebb egy szomszéd gar- nizonban volt alkalmam megróni és élesen elitélni. Meg vagyok győződve, hogy az Ön

zászlóalja holnap is kitűnő hatást fog tenni én rám!

E szavaknál Ő Exczellencziája felemelte poharát és hangosan koczintott őrnagyunkkal, ki csak úgy úszott a boldogságban mámorosán a dicsérő nyilatkozattól.

Az asztal csücskén, Ő Exczellencziájától ferde irányban pár fiatal hadnagy ült illedelmesen. Köztük volt a mi barátunk Károly is. A még csupaszállu, hevesvérű ifjoncz, ki rendkívül sokat tartott magára és hiúbb volt egy uőnél, a legünnepélyesebb pózban ült a helyén. Szentül azt hitte, hogy csak az ő deli alakja a központ, a táblánál mindenki csak őt csodálja.

— Vájjon mért tekintget Ő Exczellencziája mindig te feléd ? — Szólította meg Károlyt szomszédja, akibe, mint látszott, újra belebujt a tréfa ördöge.

— Hogy-hogy ? Csakugyan ? — Válaszolt Károly büszke örömmel. — És te még csak most mondod ezt nekem ?

Károly most még jobban kiegyenesedett az asztalnál s a mint a jelenlevőkön végignézett, bizonyára nem gondolt egyebet, minthogy itt mindenki róla beszél, ő róla kérnek inform ácziót odafent.