Heti Szemle, 1899. (8. évfolyam, 2-52. szám)

1899-10-04 / 40. szám

H _E T I SZEMLE“ (40 ik szám.) is tennője, az érzékiség került a színpad oltá­rára, grimászok által hirdetik a morált s mély tanulságok helyett kaczaj és taps lett a czól. Erről irta a franczia Bonald : „A színház fino­mítja a modort, a társalgást, rontja az er- kölcsiséget.“ Ezért vonult vissza Racine 38 éves korában a szini dicsőség sikamlós ösvé­nyéről s ezért mondta fia, szintén dráma­költő: „A szinmüirók nyilvános móregkeve- rők.“ Gutzkow, Veuillot nagy tekintélyű, el­itélő bírálatait nem is emlitem. A szinpad az eszme Golgothája és Ha- keldamája. A színészet hivatása volna Ízlést terem­teni, nevelni, szellemi fensőbbséggel magá­hoz emelni a tömeg meddő gondolkozását, lankatag képzőimét, köznapi Ízlését. Ehelyett a mai Thespis beáll rabszolgának, ki odaadja magát teljesen gazdája szeszélyének egy futó mosolyért, olcsó tapsért, egy pár fillérért. Különösen a vidéki színészeket szokták hibáztatni e tekintetben. A megélhetés szün­telen gondjai oda kényszeritik a direktort, hogy meghajoljon a léha tömeg szeszélye előtt s feláldozzon jó Ízlést, erkölcsöt, minden nemest, csakhogy megtöltse a kasszát pénz­zel, a nézőiért tapsoló publikummal. A határozott tehetséggel biró, nemes ambiczióval induló ifjú színész e vergődés­ben elveszti pályája irányát s a helyett, hogy ideáljait megvalósítaná, a helyett hogy fölfele törne, csúszik a földön s alkotó mű­vész helyett lesz kenyérkereső napszámos, öntudatos nagyság helyett féltékeny szájhős s ünneplésünk hőse helyett mulattató bohóczunk. A közönség kritizálva megy haza a színházból s arról szó sincs, hogy színház után nyugodtan tudja végezni esti imáját, ha ugyan szokott imádkozni. Ne tessék moso­lyogni ezen a ritka betűkkel szedett két szón'; sok becsületes jó embernek este nagyobb boldogság és megnyugvás az imádság, mint a legzajosabb vendéglői mulatság. Minő a mi álláspontunk ez uj szini- idény kezdetén ? Megmondom. Mi a jó színházat szeretjük és nagyra becsüljük. Az élet egyik gyorsan nevelő is­kolájának tudjuk azt, melyben a közvetlen cselekvény — mondhatnám — a személyes tapasztalás erelyével hat. Mi a hivatásos színészeket nehéz, folyto­nos szellemi munkával foglalkozó, müveit embereknek ismerjük, kik az önfeláldozó küzdelem közben az ihlettség csillagkoszoru- jával állanak előttünk, méltóan tiszteletünkre, csodálatunkra. Mi a sikerült színmüvet a költői genie legkiválóbb, legtanulságosabb, leggyönyörűbb alkotásának tekintjük, mely egyesíti magá­ban az eposzt, a lyrát, megjelenti az eszményt, valósággá varázsolja a képzeletet. Mi Rakodczay Pál direktort, mint a vidéki színigazgatók legderekabhját ismerjük, ki ko­moly gondolkozásával, a ledér közszellem­mel daczolni tudó lelki erejével, a halhatat­lan Sliakspere ideáljaiért lelkesedő fenkölt Íz­lésével szerzett magának országos nevet; ki distingválni tud a komikum és a komisz közt; ki Prielle Kornéliáról irt remek könyvében maga megrója azon színészeket, akiknek „nem az alkotás, hanem az egyszerű kedv, az érdek a vezérük.“ Mi nagy bizalommal, érdeklődéssel, örömmel nézünk az uj idény elé, mely sok kedves estével biztat, részvétkönyeket, üdítő mosolyt Ígér. Mi nem kritizálni, hanem szó­rakozni, eszméket nyerni megyünk a szín­házba s e lap hasábjain sem a kritikus fog azokról megemlékezni, hanem a lief evens. Ünnepi megnyitó beszéd, tartotta a kőrösmezői „Nemzeti Szövetség“ alakuló gyű­lésén, szept. 17-én Hónalj István kőrösmezői ple'bános Nagyságos központi kiküldött Alelnök ur, Tekintetes nemzeti szövetségi alakuló köz­gyűlés, mélyen tisztelt Vendégeink! Nekem jutott, a szerencse, hogy a mai nagy nap alkalmával, mely Kőrösmező jövő­jérenézve márcsakamagunk elé tűzendő nagy czólokat s a nemes szándékot tekintve is messze kiható jelentőséggel bir, — amint azt a programm indikálja — ünnepi megnyitót tartsak. Vállalkoztam e nekem szánt szerepre két okból. Először, mert mint ember termé­szetszerűleg rokonszenvezem azokkal a nagy eszmékkel, amelyeket a nemzeti szövetség zászlójára irt. Másodszor, mert mint magyar hazafi és magyar pap magyar népünk és és nemzetünk érdekében mindent megtenni és semmit el nem mulasztani hazafiui és lelkészi szent kötelességemnek ismerem. Már pedig mindent megtenni a magyar nem­zeti szellem felélesztésére, ébrentartására és megerősítésére; és semmit el nem mulasztani, ami a magyar nép szellemi; erkölcsi és anyagi jólétéhez vezet; ez a nemzeti szövet­ségnek legnagyobb általánosságban kifejezett programmja. íme, ezeknek az indokoknak az alapján állok én itt Önök előtt. És ezekben az in­dokokban már benne foglaltatik az, amit nekem ez alkalommal mondanom lehet és kell. Mindenekelőtt azonban, azok után az üdvözlő szavak után, amelyek már elhang­zottak, én is a legszívesebben üdvözlöm Nagyságodékat mintáz országos nemzetiszö­vetség ügyének fáradhatatlan bajnokait, kik eljöttek ide hozzánk, az ország e végvidé­kére is, hogy a magyar nemzeti kultúrának, a társadalom helyes irányú sikeres együtt­működésének s a nép érdekében álló min­den irányú hasznos mozgalomnak mint any- nyi más helyen, itt, a magyar Sveitzban is gócpontot teremtsenek. Két indokról tettem említést, amely be­szédem tárgyát meghatározza. Az egyik az általános emberi szempont, mely szerint-vala- mint minden más eszmét úgy a nemzeti szö­vetkezetek működésének megjelölt irányát s az ahhoz fűződő nagy eszméket is megítélni és felkarolni kell. Ezek a szempontok képe­zik az elfogadhatóságnak alapját s a siker­nek a biztosítékát. És ezek az általános em­beri szempontok a .Nemzeti szövetségek esz­méjében befoglaltatnak. Mert, uraim, hogy csak egy-két pontot és elvet érintsek, az országos nemzeti szövet­ségnek nyilván vallott programmjából, em­beri természetünknek alapvonása pld. a tár­sulási ösztön, mely, mig egyrészről egyéni tökéletesedésünknek gyökere, másrészről fen- tartó eleme a családnak, a társadalom bol­dogulásának épugy, mint minden közhasznú tevékenységnek. És erre van bazirozva vala­tusának Respighinek vezető kezei alá, a me­lyekre Mezzofanti cardinális korában is áldás­sal gondolt. Két férfiút kell itt megemlítenünk, kik a két első idegen nyelvben voltak Mezzofanti mesterei, az egyik a svéd Thiulen, a másik a spanyol jezsuita d’ Aponte, a ki vele a görög nyelvet annyira megkedveltette, hogy elsajátít­ván annak minden dialektusát, az összes nyel­vek között, melyeket megtanult (80 fele jár számuk) erre legnagyobb súlyt fektetett elegan- cziája, hajlékonysága miatt s folyékonyan sőt grácziával beszélte azt minden szójárásával együtt, a zsidó nyelvből Olivieri adott neki leczkéket. Mekkora volt emlékezeti ereje, mutatja az a körülmény, hogy egy 'alkalommal Chrisos- thomus „A papságról“ Írott müvének egy fél oldalát görögben egyszer elolvasta s hiba nél­kül elmondta. Az Istentől nyert tehetség mel­lett Mezzofanti rendkívüli szorgalmat fejtett ki, úgy, hogy a folytonos munkában egészsége is megrendült, orvosi tanácsra pihenni kellett, mig visszanyerte elvesztett erejét. Papi pályára vonzotta szive s a theol. tanulmányokat nagy sikerrel végezte Bologná­ban, szülő városában, Ambrozi Joachim veze­tése alatt. Minden tárgyat úgy tudott, mintha Mezzofanti életéről sokan Írtak folyóira­tokban és könyvekben egyaránt. Én Monavitot, Pistolezit és különösen C. W. Russellt olvas­gattam. # Mezzofanti József, Gáspár 1774. szept. 19-én született Bolognában. Szülei szegény- sorsuak valának. Atyja kőműves ipart űzött. Kevés műveltséggel, de annál több józan ész­szel, éles látással birt és kitűnő, áhitatos ke­reszténynek ismerte mindenki; anyja Dali’ Olmo leány volt, finom müveit lelkű, érzésű nő. A Mezzofanti család népesnek mondható, de a sok gyermek közül a későbbi bibornoknak csak egy leány testvére maradt életben, ki mint Mi- narelli Lajos felesége szintén több gyermek anyja lett. A bíboros gyermekkorából kevés adat maradt reánk, s a mit tud Russell is, Mezzofanti unoka öcscsének Minarelli lovagnak utján tudja. Minarelli elmondja, hogy a tanuló, kis tehetség az elemi iskolák bevégzése után Cirotti áldozár gondjai alá került, ki a gyermek atyját a to­vábbi felsőbb iskoláztatás eszméjének meg­nyerte, mivel a fiú fényes tehetségei már je­lentkeztek. így került ő a sevlopi (scuole pie, de nem a Calasantius, hanem a Fiamnelli-féle) praefec­csak azt tanulta volna egyedül. Ezen időben kezdte tanulni Görres szerint az arabot, melyet idiómáival együtt jól beszélt és a nehéz koptot. Nem hanyagolta el azonban] a modern nyelveket sem. 1797. szept. 23-án pappá szentelte Gio- vanetti biboros-érsek. Már felszenteltetése előtt meghívást ka­pott a bolognai egyetemre (Bononica docet) az arabs nyelv tanárául. Professori székéből azon­ban elbocsátották a francziák, mert ő, ki a pápai souverenitashoz leikéből lojálisán ragasz­kodott, az esküt a bitorló kormány kezébe le­tenni nem akarta. Szegény káplán lett. Az 1799-i arebbiai ütközet után az oszt­rákoké lett Bologna. Ezen időben tanulta meg a német, magyar, cseh, lengyel nyel­veket és összes szójárásaikat. A magyar nyel­vet, mint melodikust, kedvesen hangzót, de egyszersmint erőteljest nagy előszeretettel kul- tiválta s sokszor megesett, hogy a magyarokat, kik vagy nem vagy csak rosszul beszélték sa­ját anyanyelvűket, gyönyörű folyékonyságu correct magyar beszédével lefőzte s kiemelte, hogy a magyarok nem ismerik a nyelvükben i ejlő drága kincseket. 14 nap alatt megtanulta a sardiniai nyel­vet. Görres mondja, hogy páratlan szorgalom-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom