Heti Szemle, 1899. (8. évfolyam, 2-52. szám)
1899-02-01 / 5. szám
VIII. évfolyam. 5-ik szám. §zaimár, POLITIKAI ES TÁRSADALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ARAK : Egy évre —------—-------------------— — — 3 frt — kr. Fé lévre — — — — — — — — — — 1 frt 50 kr Negyedévre-------------------------- —--------frt 75 kr. Ta nítóknak és kézmiiiparosoknak egy évre 2 frt. Egyes szám ára 7 kr. Felelős szerkesztő BÁTHORY ÉINDRE. A lap kiadcpi : A „pázmányIajtó.“ A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető össze küldemények, pénzek, hirdetések, stb. a „Pázmány sajtó“ czimére küldendők, (Deák-tér 19. szám.) Hirdetések jutányos árban vétetnek fél. Nyilttér sora 20 kr. A. lap megjelenik minden szerdán. A tanácsosok. A nemzet Ferdinand trónralépte óta folyton sürgette, hogy a király magyar ügyekben csak magyar tanácsosokra hallgasson. Az idegen tanácsosok gyűlölték a magyar as- piratioit, nem ismerték gondolat és értelem világát; nem lobogott szivükben a magyar haza iránti szeretet ; szemeik előtt az össz-biroda- lom érdeke lebegett, s e czél eléréséért a felséget sugalmazták oly rendeletek kiadására, melyek csorbították az állam függetlenségét, és bénították anyagi fejlődését. Ha magyar tanácsadók lesznek a felség körül, mennyire megváltozik a helyzet! ezek vér a mi vérünkből, test a haza testéből, ezek lelkiisme- retbeli kötelességüknek fogják tartani a királyt szüntelen figyelmeztetni koronázási esküjére s egész erejükkel azon lesznek, hogy az alkotmány ellen intézett minden támadást, ha kell, saját életükkel felfogjanak, igy gondolkozott a nemzet. Határtalan volt tehát a lelkesedés, midőn a régi óhaj teljesülése az 1891-iki országgyűlés által biztosítva lett. A király által szentesített törvény kimondja, hogy az uralkodó Magyarország és kapcsolt részeinek ügyeit csak magyar tanácsosok által tárgyalhatja és hogy a magyar kormány minden idegen kormány-széktől független s kötelessége, ha törvénytelan rendeletek jönnek az országba, azokra nézve észrevételeit a királynak fölterjesz'eni. Elhitte volna-e akkor a nemzet, hogy lesznek magyar tanácsadók, kik a bécsi kamarillánál ravaszabb módon törnek a magyar alkotmány ellen, hogy saját fiai közül akad egy párt, mely azt fogja ajánlani a királynak, hogy engedje át az ország gazdaságát örök időre zsákmány ul Ausztriának ? Nos, amit egye lelkes korszak ideális féríiai képtelenségnek tartottak ... az megtörtéit napjainkban, kimondhatlan szégyenére a magyarnak. lseidben Bánify Dezső látszólagos magyar minidzlerelnök, Kaizl és Thun osztrák;’ miniszterekkel együtt, a szabadelviipárt tudtával megegyezett abbaiy hogy -a közös vámterületet örökössé teszik. Ez egyezség kitépte volna törvény- könyvünkből az állami függetlenség legbecsesebb lapját; eltüntette volna még. a papirj^yól is a magyar állam gazdasági önállóságát és érdekeink egészen ki lettek volna szolgáltatva Ausztriának a helyzet változhatásának reménye nélkül. — Kiszámithatlan jelentőségű végzetes támadást intézett tehát Bánffy az alkotmány ellen, s mégis merte ajánlani a felség előtt az egyezség elfogadását.. . Igaz, ha kihajt az ischli mag, a szabadelviipártra édes gyümölcsöket teremhetett volna. A bécsi börze- és üzletemberek — ha kell — adtak volna pénzt a választásra, hiszen első sorban az ő érdekük, hogy fenálljon az a rendszer, melv kezükbe adta az országot. A pénz és szurony fentartja majd a pártot a nemzet jobbjainak minden képzelmet felülmúló küzdelme daczára és a liberális képviselő urak zavartalanul, sőt ami fő, minden munka nélkül zsebükbe tehetik fizetésüket, a viczinálisok jövedelmeit, a pénzintézetek és vállalatok osztalékait. A nemzet ugyan sok sebből vérezve, megalázva és meggyalázva vonult volna meg a gyümölcsözőfa árnyékában, de ki törődött volna e magas párton ily kicsiny dologgal, midőn az önérdek a zsebeket duzzadni látja. És hogy ez idilli kor-* szak be nem következett, annak az ellenzék obstrukezióján kívül Széli Kálmán egyénisége az oka. E tiszteletre méltó férfiú kérte a királyt, hogy ne egyezzék bele a v'áhí&ze;ződésnok örök időre szóló megkötésébe, mert az a magyar állam alaptörvényeibe ütközik. Mily külömbség a két tanács ős a két tanácsos között! Az egyiket a lelki- ismeret, az alkotmány iránti tisztelet és a jogérzék vezérelte; a másikat a kapzsiság, az önérdek és a hatalom utáni szertelen vágy. Fondorlat és merénylettel akart az egyik továbbra is megmaradni az elnöki székben, melyet méltóképen betöl^ TARCZA^ Páduai szent Antalról. Legenda. Mi különös ember ez ? Élte nyomor, Nincs napja, sem éje S szivén örök, isteni béke honol. A templomot üli egész napon át, Imádkozik, oktat, Hogy irtsa a tévhitet és babonát. Ha szólani kezd, szava lángra hevit, Az eszme hatalma Megrendíti a bűnösök sziveit. Szegény a barátja; a béna, a vak Kíséri az utczán, Esengi kegyét fohászainak. Hozzá menekül igaz oltalomért És sohse csalódik, Kit bármi csapás, gond, fájdalom ért. Bűnt róla ki sem tud, erénye ragyog. Kenyér s viz az étke, Kicsiny maga s müvei csoda-nagyok. Most jött haza, még ma — tudom — nem evett. Kamrája mi csöndes! Viszek neki enni: darab kenyeret. Titkát kilesem s kikérdezem őt : Ki adja. tenéked E csoda-türelmet, e munkaerőt? Hah, fény tör elő, odabenn tűz emészt, Elszunnyada tán s most Nem tudja, nem érzi az iszonyú vészt? . . . Benézek az ablakon . . . Égi csoda ! . . . Ki ott e dicső lény S karján az a szent csecsemő kicsoda?! Ő, Antal az, üdv ragyog arezulatán, Kezén liliomszál . . . S a kisded — oh, Isten! az ég Ura tán?! Ez adta, ez adja a csoda erőt.. . Szent Antal, oh kérlek, Védj engemet is a nagy Isten előtt. Tóth József. Emberek, emberek... Arcza kedves, komoly, de nem elégedetlen, szeme nem villogó, de kikerülhetetlen volt annak az öregnek, kit a napokban a nagy családi sírboltba, az emberek legerősebb kriptájába, az édes anyaföldbe temettek. Akkor tudtuk meg, hogy szerettük, mikor már nem volt többé. Azt gondoltuk, hogy senki, semmi, — csak öreg, kit véletlenül itt felejtett a halál, valódi Simeon, ki a világból kivénülve már csak egyre vár. De ki tudja mire? Pedig eszményi lélek, művész volt. Mit is keres maga itt az élők közt? Mire vár? Mit is akarhat még ezen a világon ? De sokszor kérdeztük tőle. 0 percze- kig hallgatott és szeme sugára a múltba szállt. Nem ragyogott felénk addig, mig nem szólt. Éreztük, hogy ilyenkor nem a mienk, nem is ezé a világé, hanem azoké, a kik az övéi voltak régen. Merengéséből, ha felébredt, mintha a nagy tengerből bukkant volna fel, — oly meglepően, annyi élénkséggel s any- nyi sok elhallgatott gondolatból, emlékből
