Hetikiadás, 1935. január-december

1935-04-09 / 14 [1521]

K szekció Tokaji Ferkó. Irta: Igmándy Géza. A k.'istapolcsányi várkastély kertjében felesa.tant a madárdal, pedig a hársfák öregesen bólogató ágai felett még alig pirkadt az ég alja­A messze heryek felett felszakadt a köd és olyan riadtan menekült,mint a rzu­roksötét zimankós, éjszaka után a lidérces álom. A viraagyak ezer szinti lakóinak kicsinyke kelyhe szinte kattanva nyi.lt ki és szomjas, tikkadt torokként szívta azt a lángvörös fényességet, ami a megrepedezett felhőkön át kópjázott le a földre, hirtelen támadt szól kapott bele a fák korona iába,rakoncátlan gyermekként összekócolta és azután pejkós jókedvvel eltáncolt nyugat felé. A kavics megcsikordult a déli várfal mentén és néhány pillanet múlva feltűnt egy daliás féri alakja. Egyszerű fekete posztóból készült dolmány feszült comboru mellén és könnyű fekete süvege alól kikandikált bod­ros, sötétbarna haja. Sárga kordován csizmáján halkan'muzsikált az ezüst eer­kanyyu. Szaporán lépegetett és nagy kék szeme aggódva kutatta az emelet szi­nes ablakait. Idegesen pödörgette Jkisujjnyi bajuszát és mintha az ajka is moz­gott volna. De nem lehetett megérteni a szavát. - köszöntlck„ kegyelmes uram - emelte meg kopottas süvegét az gyik fenyő bokor mögött a kertész. A nagyúr btrátságosan intett és tovább akart sétálni,de a hűsé­ges ember szava útját állta. - Megkövetlek kegyelmes uram az egyszerű szóért,mi hir az ágyas­ba ztól? -Csak reménykedem - mosolygott a nagyúr és egyszeribe forrósig to­tót te el a hangját. - Még nem tudom. Várom,egész éjjel lesem az orvos és e tudós asszony üzenetét. Lagyot sóhajtott és megint cfak az emeleti ablakokat kémlelee. -Lgész éjjel járkáltam.jöttem,mentem, egyik szobából a másilba. Kern volt maradásom. Talán itt lent a kertben több szerencsém lészen... -Annyian kérjük kegyelmes asszonyu kra az Isten áldását,hogy bíz­vást bízhatunk valamennyien. A kis úrfi -mert fiúért i árkozunk - napsugár lesz nemcsak kegyelmes uremék,hanem a mi életünkben is... A nap kíváncsi szeme tágranyiltan hámült rá a világra. Kissé ál­mos volt még,de a pirosságát csakhamar bearanyozta a melege. A fiatal nagyúr önfeledten* hallgatta á kertész őszinte szavait. - A nép öröme egy az uráéval. Kekünk szegény magyaroknak még eb­ből a jámbor örömaől is fukaron mér a sors. Kevesen vagyunk magyarok,de annál több az idegen. A magyar ur java se igen mer leereszkedni az egy'gyü néphez,mert tart a titkos besúgók bosszújától. A nagyúr Mg mindig az ablakot leste. A kertész féltérdre eresz­kedve gvomlálgaíott.ce'mir't a felszabadult áradat folydogált ajkéról a csen­des szó". i"em törődött vele.hogy háttal áll a gazdája,mert érezte,hogy kilőtt nyílként biztos célba talált minden mondata. - Ki is értené meg. a mi tengernyi gondunkat,síró szavunkat, ha nem azok a nagyurak.akikért verejtékünkét és vérünket hullajtjuk? Siralom völgye,földi pokol lett a magyar haza ja...Idegen uraskodik rajtunk és^még a mi"gazdáink lelkéből is ki akarják lopni a magyar érzést. A nagy elődök _ fiának szájába német szót erőltetnek,leoeszélik róla a magyar gúnyát és cif­ra rongyot a-gátnak reá. A nagyúr elálló lélegzettel hallgatta. Egyszeriben elfelejtette,nog; odafent vajúdik^szépséges ifjú hitvese,elfelejtette.hogy második napja nem hunyta le i szemét és döbbenetes fájdalommal hasogatta lelkét az a tudat,ho y ennek az egyszerű embernek mennyire, igaza van. Felrémlett előtte idegen or­szágokban eltöltött ifjúsága és össemarkolta szivét a keserűség. -Engem is idegenek tanítottak, idegen szellemben - sajgott benne a néma beismerés. e Lassan,óvatosan megfordult és fürkészve kutatta a kertész arcét. - A szerénység szava felhat mér az égig - perzselt a kertész lel­ke -de nincs,aki megértse,lehajoljon hozzá és megkérdezae : l"id fáj atyámfia? Pedig mi magyarok egy törzsnek hajtásai vagyunk egy szálig. Ha levágják >z ősi fa egyik ágát,kínlódva megsínyli a többi,még a legerősebb is. Lehetet­len, hogy csak a mi nagyurain): ne érezzék meg. /folyt.köv./

Next

/
Oldalképek
Tartalom