Hetikiadás, 1935. január-december

1935-09-03 / 35 [1521]

Megindultak 8 vadonatúj fényes cipőcskék,a csukaorrú patkós csizmácskák és a me zitelen lábacskák az iskola felé. A komor épület nyá­ron megáporodott levegőjét,amelyre két hónapig csak a csend vigyázott,egy­szerre felveri az apró emberkék félénk lármája. Megnyikordul a régi agyon­faragott pad,mélyen még ott van a mi bicskánk nyoma is és az uj iskolások tágranyilt szeme mohón falja a piroseres fekete tábla gyászos szürke kö­töttségét ? a szeszélyesen cikornyás betűket i falon,a szemléltető képeket és a térképet,amelyen csuny a fekete vonal kígyózik körbe-körbe. Ez a kegyetlen kígyózó vonal uj csak az egész szobában, nsak erre tapad rá a tekintetünk,amikor kézenfogva bevezetjük gyermekünket az iskolába. A többi maradt a régi,éppen olyan ma is,mint akkor volt .emiior minket kisrt el első utunkra az édesapánk. Csak az a fekete v nal hiány­zott a térképről, - és azóta elment a temetőbe a tanitó ur is,aki a Lober­dó szikláiról egy kis acéldarabot hozott haza a tüdejében. Az a kegyetlen kígyózó vonal ott kérkedik a térképen,szétszab­dalta azt a képet,amely kitörölhetetlenül belemaródott a lelkünkbe és most ugy éget, ugy^a jog, mintha ököllel sújtanának ar arcunkba.Pedig azt hittük,hogy mar elsültünk és beletörődtünk a trianoni szégyenbe és lém,ami­kor most szemtől szembe állunk meggya Iázott ságunk le nem tagadható jelével, ökölbe rándul a kezünk, tüz csap ki a szemünkből és valahogyan összeakad a tekintetünk. Mi, egykori kisdiákok - ma már öreg katonák - akiknek a fe­jét behavazták az évek és megtépdesték a világháború kinjai,rómeredünk arra a kegyetlenül kígyózó fekete vonalra,megmarkoljuk gyermek nk kicsi,ma még erőtlen kezét és kihördül belőlünk a fá.idalom. Ezek az apró emte rkék nem értik meg szüleik szótalan fájdalmát, nekik még csak játék az élet,és kis buksi fejükben hom'lyosan dereng valami arról a nagy isméretlenről,ami eléjük mered itt az iskola tompa-zajos zu­gásában. Csak sejtik,hogy uj korszak kezdődik félarasznyi életi kben,amely­ben a falovat,kardot,babát es főzőcskét a be tü és könyv váltja fel és rá­juknehezedik mindent összenyomó súlyával a kötelesség. Gondtalansárul ben tanyát vert a gond,melytol - ezt csak mi szülők tudjuk - akkor szabadulnak meg,amikor befejezték földi pályafutásukat. mert amikor mi jö+tünk ide először.az édesapánk szemében nem tolakodott a könny,mellére nem feküdt rá a tehetetlenül keserű fájdalom. Akkor még bolcog volt a na gyár és az öreg térkénen nem kígyózott az a csúf fekete vonal. Akkor derűsebben sütött a szeptemberi nap,akkor mindnyájunk­nak a lábára jutott vadonatúj fényes cipőcske. vagy peöig csukaorrú petkó­kopogós csizraacska és nem C soszogott közöttünk mezítelen lábacska... Akkor nagy volt La gyar ország és nagy volt az a karéj kenyerünk,amit édesanyánk tett bele áldó könnyehullatásával a táskánkba,vagy magararrta tarisznyánkba. Régi idő, - talán csak álomként • • kisért és tartja bennünk a lelket,hogy ne roskadjunk össze a jelen nagy nyomorúságában. Az egykor büszke és gazdag magyar már odáig jutotj;, - nem szégyen a tisztes szegény­ség! - hogy abba a kis iskolás táskába és cifrafoltos tarisznyába se tud naponta beletenri akkorócska karéj kenyeret.amekkora elveri a pöttömnyi emberke éhségét. Amikor mi viaskodtunk a betűvetés tudományóval,ritka venr dég volt magyar küszöbön a gond,mi még nem hallottuk jó szülőnk szájából azt a kegyetlen szót: nincs... Hiszen ma is irkább lenyelnénk,csak ne kellene kiejteni sohase, amikor kisgyermekünk nyujta felénk kezecskéit, De amikor olyan kegyetlen a ma yar elet és olyan mostoha a sorsunk! Lás kö­zönséges és multatlan nemzet már összeroppant volna,de mi még álljuk a harcot és nem is fogunk megbicsaklani sohasem! Itt a régi iskola nyárutói derengő fényében elmosódik az öreg térképen az a csúf fekete vonal és be­ragyogja az ezer éves dicsőség az ezer éves Hagymagyarországot. Mi ezzel a térképpel megáldva léptünk ki az életbe és most csak az lehet egyetlen kö­telességünk, hogy ugyanezt a hibátlan térképet é esdik, - de nem! - marjuk bele gyermekeink lelkébe is,mert addig nem lesz meg a napi karéj kenyér a kis tarisznyába.addig mindig lesz mezítelen lábacska,amig lobogó hittel, erős elszánással és vérhullató erőszakkal le nem töröljük a térképről azt a szégyenletes csufan tegergőző fekete vonalat.

Next

/
Oldalképek
Tartalom