Hetikiadás, 1930. január-december

1930-01-21 / 3 [1516]

A eredeti tárcája. Irta: Sz. Torna Mária. ' A fiu egyik volt a sok ezer közül, akit az élet megrugdosott és hiába, hasztalan próbált megküzdeni a ránehezedő, kegyetlen végzettel. Mindent megkisérelt. Kért, könyörgött, kilincselt, hogy álláshoz jusson, de hasztalan. Mindenütt elutasították,' nem adtak neki módot arra,hogy o is becsületesen megdolgozhassák a mindennapi sovány kenyérért. Az o tragédiája nem egyedülálló, - hála érte Trianonnak. Sokan vannak hozzá hasonló helyzetben, de azok valahogy eresebbek, mint 6 s ha kell,meg is tudnak halni. 0 mindig görcsösen ragaszkodott az élethez. Várt, remélt, bizott abban, :.ogy majd csak jobbra fordul az o sorsa is. Istenem!'.Hiszen még csak huszonnégy éves! .. .Ebben a korban van még az életnek egy kis varázsa...Még ilyen helyzetben is...Huszonnégy év!... Hiszen ez még a tavaszt jelenti!... ''' "'* Alapjában véve nem volt rossz'ember. A lelke rajongó, szive tele szép és nemes érzésekkel, csak az élet maradt'hozzá gonosz és mostoha, mert bün-, re kényszeritette. Nem akadt egy résztvevő lélek sem, ki gondját viselte volna. Ruhája kopott és rongyos, lyukas cipőjében ki s bejárt a dermesztő hideg.'A hideg s az éhség borzalmas valami annak, aki sem megfagyni, sem éhenhálni nem akar. A korgó gyomor, a kinzó éhség egy napon megtörte utolsó energiáját is. Lopott. Az izgalom majdnem megölte. Sokáig nem is tudott örülni a pénznek, ' mely egy időre enyhítette hallatlan nyomorát. Könnyekkel szemében kért bo-j csánatot egy elnyűtt, ócska fotográfiától, melyet "Mater Lolorosá "-nak szólított. Az édes anyja volt... Minden cselekedetéről beszámolt anyja képének. Szivében feltörő összes szeretetét, lelkének minden csókját erre a képre pazarolta... Sajnos, csak az elsó bün volt akkora esemény, a többi már fásult közönnyel töltötte el. Soha sem érték tetten. A sors irtózatos iróniája,hogy most hozzászegődött a szerencse...Amig becsületesen akart élni, állandóan üldözte a balsors. Egyszer elhatározta,hogy betör egyik távollevő bankvezér palotájába. Elhatározását tett követte. Lassan, óvatosan nyitogatta az ajtókat, pedig jól tudta, hogy nincs senki a lakásban. Már épen munkához akart fogni, amikor észrevette, hogy egyik szobából világosság szűrődik ki. Hangtalanul nyitott be. Fiatal nó ült az Íróasztalnál...Levelet irt...Előtte revolver... A fiu meghökkent; Óvatosan eltüntette a játékszerhez hasonló fegyvert s közelebb lopódzott a lányhoz. Elolvasta a befejezetlen levelet: "Bocsássatok meg, hogy ekkora fájdalmat okozok Nektek!...Nem tudom tovább elviselni az életet...Az engem ért csalódás gyógyíthatatlan sebet ütött szegény lelkemen;.," Tovább nem olvashatta, mert'a'lány észrevette. Nagy, szomorú szempár tapadt a fiu arcára, az ijedtség és félelem legkisebb jele nélkül. - Mit keres?..,Mit'akar it?...- kérdezte a lány rosszkedvűen. - Nem fél tőlem? - kérdezte •&'fiu, szinte tisztelettudóan. Imponált neki a lány bátorsága. - Nem! - felelte 'a leány egykedvűen, - Nekem olyan mindegy, hogy most mit akar és hogy miért van itt...Amint látja, 'pen meghalni készülök. . .Ha az életemre akar törni, csak hálás lehetnék érte, hogy ünkezemmel kell'magammal végeznem...Pénz kell?... Vagy ékszer?... Talál eleget az Íróasztalom fiókjában! .. .Mindenemet örömmel adom oda, ha'örömet szerzek vele.. .Nekem már semmi sem kell...Még az élet sem!...Megundorodtam mindentől!.;; A fiu lesütötte a szemét. Elszégyelte magát. Csak most ébredt'hitvanyságának tudatára. . .Hát ennyire jutott már? .. .Nagy Isten! .. .Mennyire tetszett neki az a lány, az 'ő cinikus közönyösségével!'... f '"' - Miért akar meghalni? - tört fel^a kérdés'a fiúból. Suttogva, szakgatottan felelt a lány: - Szerettem...Megcsalt...Senkim sincs, akiben még bizni tudnék!...Nem tudok többé hinni • az emberekben!... o ... o \ )