Szabóné Vörös Györgyi (szerk.): Helyismereti könyvtárosok XII. országos tanácskozása : barangolás térben és időben ezer esztendő magyar irodalmában, avagy a tájirodalom a helyismereti munkában : Veszprém, 2005. július 13-15. (2006)
Sebő József: "Erdők erdője". A Bakony a magyar irodalomban.
történelemben élő modern ember lineáris időszemléletével ellentétben - egyfajta pogány időtlenség uralkodik. S ez az archaikus időszemlélet a kereszténység törekvései ellenére - főként a kevésbé iskolázottak körében - megmaradt. A mítoszok világában gyakran találkozhatunk ilyen vad, az emberiség primitív, archaikus korára emlékeztető hősökkel. Gondoljunk csak az egyszemű küklopszokra, vagy Enkidura, a Gilgames félig állat, félig ember hősére. A Bakonyban a legfélelmetesebb, szinte mitikus állat a farkas volt. Jobbára téli éjszakákon látogattak be a falvakba, s akit értek - embert és állatot egyaránt -, azt megmarták, széttépték, elhurcolták. Borzalmasabbnál borzalmasabb történetek keringtek szörnyű cselekedeteikről. Tatay Sándor, az író így emlékezett: „Családi hagyományainkban is szerepel egy tragikus történet. Majdnem kétszáz éves már. Ükapám, Szakonyi Mátyás akkor káplán volt Várpalotán. Szilveszterkor, késő este ő tartotta a szokásos istentiszteletet. Mátkája, Bozzay Erzsébet kicsit megkésett a templomból, valamely csipkék vasalásába merült el, mert esküvőjüket vízkereszt napjára tervezték. Futott, hogy besurranjon még az ének alatt. A templomkapu kilincsén volt már a keze, mikor a farkasok elkapták. Sosem lett ebből esküvő, és félbeszakadt az isteni tisztelet is. Vagy ötven évvel ezelőtt még láttam a palotai temetőben a szerencsétlen menyasszony sírkövét, mely szokatlan bőbeszédüséggel örökítette meg az idegen vándort is könnyekre fakasztó eseményt. Voltak pedig akkoriban ilyen csikorgó éjszakákon farkasvigyázók, farkaskiáltók, akik legelébb a kutyák nyüszítéséből tudták, hogy közeleg a rémséges toportyánféreg." 12 Hamvas Béla a bakonyi magyart erdei magyarnak nevezi, aki csaknem teljesen elveszett a magyar életből. „Történelem, irodalom, közhit azt tartja, hogy a magyar alföldi, síkságnép, igazán otthon csak a lapályon és a rónán érzi magát. Ez a felfogás azért alakulhatott ki, mert a másik, a bakonyi, az erdei magyar, még mielőtt bevonulhatott volna a történelembe és az irodalomba, elkallódott. Két generációval ezelőtt, ha nem is volt nagyon gyakori, még megvolt az erdei magyar, mint emberfaj, mint meghatározott típus, vad és pogány, akit nem lehetett megszelídíteni, legfeljebb elpusztítani. Itt-ott van feljegyzés róla, különösen Eötvös Károlynál, aki oly nagyszerű történeteket jegyzett fel a Bakonyról" l3 Hamvas sokáig kereste a bakonyi-magyar tiszta típusát, akiben együtt van a „vadság és enyheség, komolyság, erő és báj... Az erdei magyar teljes és tiszta példányával nem találkoztam. Néha láttam egy-egy parasztot, kocsist, erdészt, bérest, akiben egyes vonásokat megtaláltam: a bakonyi vonásokat, - a vadságot és enyheséget együtt, a komolyságot és a mosolyt, az erőt és a bájt. Különösen egy erdészre emlékszem, aki elvitt egy völgybe, hogy mutasson egy hársfát. A fa a hegyoldalban nőtt a sziklák között, elképzelhetetlenül nehéz feltételek között oly pompás egészségben házmagasságúra emelkedett s olyan lombkoronája volt, amilyen még a Bakonyban is ritka. Mikor az erdész a fát megmutatta, láttam, hogy nem szereti a fát. Ez ilyesmire nem szó. A szeretet túlságosan civilizált valami. Erezte a fával való rokonságát. Sőt: érezte a fa fensöbbrendüségét. Tisztelte a 12 TATAY Sándor:, Bakonyi krónika, Bp,1985, Szépirodalmi, 89. 13 HAMVAS Béla, Bakony, 129= H. B.: Közös életrend, válogatás esszéiből és életművének teljes bibliográfiája, Bp, 1988, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, 121-138. 102
