Szabóné Vörös Györgyi (szerk.): Helyismereti könyvtárosok XII. országos tanácskozása : barangolás térben és időben ezer esztendő magyar irodalmában, avagy a tájirodalom a helyismereti munkában : Veszprém, 2005. július 13-15. (2006)

Gintli Tibor: Szépirodalmi műfajok napjainkban.

teszi a beszédmódok érvényességének temporalitását. A korábbi szerzőktől származó idézetek kiforgatása és az idéző mű beszédmódjával történő kontrasztba állítása az olvasót - akárcsak a szerzőt - rögzült irodalmi elvárásainak felülvizsgálására ösztönözheti. Ezt az iróniát azonban nem jellemzi a fölény érzete, hiszen az ízlés változékonyságának jelzése és egy-egy beszédmód toposzainak felemlítése a temporalis érvényességet az irodalmi alkotás általános törvényszerűségeként mutatja fel, mely alól a megszólaló mű sem képez kivételt. Másrészt az egyedi fordulatok, esetleges modorosságok kipécézése az individuális nyelvhasználattal szemben támasztott kétely jelzéseként is olvasható. A látványosan egyéni nyelv igénye ugyanis nem egyeztethető össze a posztmodern nyelvre vonatkozó előfeltevéseivel, amelyek nem fogadják el az individuális, teremtés-elvű egyediséget, s egyegy alkotás vagy alkotó beszédmódjának sajátszerűségét elsősorban a szöveguniverzum elemeinek variatív „kompillálásában" látja. Az imitáció eljárása másfelől állandóan emlékezetünkbe idézi, hogy megalkotott szöveget, irodalmi müvet tartunk a kezünkben, nem valamiféle objektív valóság leírását, amely a nyelvre csupán, mint semleges közvetítő eszközre támaszkodik. Az irodalmiság, a nyelvi megalkotottság hangsúlyozása tehát rámutat a nyelvi megelőzöttségre, arra a tényre, hogy számunkra minden csupán a nyelvben s a nyelv által felkínált látószögekből mutatkozik meg. Az ironikus játék persze nem zárja ki az imitációnak azt a változatát sem, amely korábbi szerzőket az előd pozíciójába helyez. Több kritikus a napjaink epikájában leggyakrabban megidézett két prózaírónak Kosztolányi Dezsőt és Krúdy Gyulát tartja. Az ő esetükben például felvethető, hogy részben éppen a beszédmódjukra jellemző játékos irónia az, amely hangjuk gyakori evokálását magyarázza. Bár bevezetőmben utaltam rá, hogy nem áll szándékomban a mai irodalomra jellemzőnek tekintett műfajok katalógusát adni, ezen a ponton mégis kivételt teszek. Az imitáció játékos poétikai eljárása ugyanis néhány műfajt kitüntetett pozícióba helyez. Természetesen ezeket sem a tiszta műfaj anakronisztikus formájában, hanem inkább, mint gyakran visszatérő műfaji elemeket, fragmentumokat, melyek megannyi más forma jellegzetes mozzanataival vegyülnek. A paródia, a travesztia és a pastiche azok a műfajok, amelyek per definitionem intertextuális jellegűek, ahogy azt már Genette is jelezte.

2 A korábbi szerzők álarcainak felöltését a kortárs irodalommal foglalkozó kritikusok gyakran konstatálják, s természetesen az sem véletlen, hogy egyik neves képviselőjüket, Tarján Tamást régóta foglalkoztatja a paródia újabb kori magyar irodalomtörténetének megírása. Ha az utóbbi két évszázad magyar irodalmára tekintünk, láthatjuk, hogy a műfajiság fent vázolt átalakulása nálunk is éreztette hatását, s az irodalmi hagyománynak egyik markáns vonulatát képezte. Vörösmarty epikus töredékei, Petőfi Apostola, Arany Bolond Istókja líra és epika határainak egybemosására, a Csongor és Tünde, Az ember tragédiája líra és dráma vegyítésére nyújtott példát. Szükségtelen az ismert romantikus példák fölemlítésének folytatása, inkább arra a tulajdonképpen kézenfekvő, de mégis ritkábban említett tényre hívnám föl a figyelmet, hogy a jelzett tendencia a Nyugat korszakában is eleven hagyomány maradt. Juhász Gyula és Tóth Árpád költeményeit még talán 2 GENETTE, Zw., 90. 43