Szabóné Vörös Györgyi (szerk.): Helyismereti könyvtárosok XII. országos tanácskozása : barangolás térben és időben ezer esztendő magyar irodalmában, avagy a tájirodalom a helyismereti munkában : Veszprém, 2005. július 13-15. (2006)
Praznovszky Mihály: Táj és irodalom.
Babits a magyar irodalom szőttesét - ez is milyen finom és érzékletes meghatározás - négy alapvető színből próbálja a szátvára húzni, vagy onnan levenni. Az első az Alföld, amelynek jellegzetes tájalkotóit Petőfi, Arany, Csokonai, Fazekas és Katona József személyében találja meg. Az Alföld nem enged elmélyedni, kitartóan gondolkodni. A hegyi népek irodalma mélyebb, bensőbb, lelkibb, mint a rónaiaké. De az alföldi külső fantáziájában, leírásokban, változatos kalandokban, könnyed, csapongó, impresszionista lírában gazdagabb. Bizonyítékként összevetésre kér bennünket az alföldi románc, a betyárének és a hegyi balladák vonatkozásában. Úgy summázza, hogy az alföldi irodalom, amit veszít lelki mélységében, megnyeri a látás gazdagságában. Az alföldi irodalomban nincs homály, misztikum, filozófia, a táj szeszélyes időjárása egyúttal visszahat az alkotásokra is, amelyekben így túlsúlyba kerül az impressziók gazdagsága. A magyar irodalom másik tájszínét természetesen Erdély adja. Babits Skóciához hasonlítja ezt a tájat s megteszi az összehasonlításokat. Egyfelől népballadát és a történelmi regényt állítja párhuzamba, másfelől keres alkotópárokat, is mint Scott és Jósika, Burns és Gyulai Pál. Véleménye szerint az erdélyi irodalom különálló helyet foglal el a magyar irodalomban. (Mindezt Trianon előtt írja tehát felvetése abszolút elméleti semmint politikai, mint lett az később). Úgy véli, hogy az Erdélyben keletkezett balladák homályosabbak, a regények lélekrajzban kimélyítettebbek, mint a más tájakon születtek. Jellemző a képzeletnek külső képek, kalandok, mesék nagy gazdagsága, változatossága. A harmadik szín a Dunántúlé. Érdekes, hogy Babits mellett szinte mindenki ezt emeli ki, ezt tartja a legkarakteresebbnek, leginkább összetettnek és legfőképpen leginkább magyarnak. De Babits hozzá is teszi rögtön, s alighanem az előadásom summája is lehet majd: ezek nem különálló irodalmak, hanem egy irodalomnak a komponensei. Mert a nagy írók soha nem kizárólagosan egy tájnak az írói. „Bár mindig benne gyökereznek valamely tájban, ama táj hangulatainak színét az egész kultúrára vetítik rá." S ez legkivált itt a Dunántúlon érezhető. Itt is megvan a példatára: Jókai, Vörösmarty, Berzsenyi. De a példák általában is igazak: Jókai könnyű szelleme az egész magyar irodalomban, irodalmi tájban meghonosodott, Berzsenyi és Vörösmarty a „legtisztább és a legáltalánosabb magyar nyelvet és érzelmet tudták megszólaltatni." A Dunántúlon minden tökéletes, olvastam ki Babits soraiból, itt van róna és hegyvidék, vannak sejtelmes várak és végtelen távolságok. Vannak elzárkózásra alkalmas szigetek, mint egy kolostor és vannak a barátságos érintkezés apró irodalmi helyszínei, mint az udvarházak vagy méginkább a présházak. Ez a táj mindig délre és nyugatra figyelt. Nem véletlenül él meg itt a klasszikus formaérzék és a latin könnyedség. Babits egyedül itt említ valóságos szint, szerinte miként Itália is kék vidék úgy a Dunántúl is ebben a kékségben éli történelmi idejét. Csak megjegyzem, vajon az itt lévők milyen más színeket adnának maguktól a másik három tájnak, ha már Babits megfeledkezett róla? Mindenesetre, amit összegzésében a Dunántúlról ír, az olyan meghökkentő, hogy csak félve lehet idézni, főleg úgy, hogy a hallgatóságban többségben vannak a nem e tájról érkezettek. De gondolatai olyan szépek hogy még azoknak is tetszenek, akik máshonnan jöttek. „Azonkívül a Dunántúl Magyarország nyugati vidéke, legkulturáltabb vidéke, legközvetlenebb érintkezésben Nyugattal, előkelőbb vidék: s a dunántúli kovász adta mindig irodalmunknak az általánosabb, kevésbé népies, összefogó, előkelőbb, európaibb jelleget." 15
