Szabóné Vörös Györgyi (szerk.): Helyismereti könyvtárosok XII. országos tanácskozása : barangolás térben és időben ezer esztendő magyar irodalmában, avagy a tájirodalom a helyismereti munkában : Veszprém, 2005. július 13-15. (2006)
Praznovszky Mihály: Táj és irodalom.
Sajnos nem tudom ezt a hangulatot feloldani a jelenlévő felvidékiek számára, hiszen a legsötétebb táj színeket Babits éppen erre a vidékre alkalmazta. A Felvidéken a városi lét a meghatározó, de a városok nem voltak magyarok. Éppen ezért felvidéki magyar irodalom, mint olyan nem is létezik Mikszáth megjelenéséig. O az egyetlen, akinek van szülőföldi kötődése, amelyet ki is tud fejezni érzékletes, zamatos stílusban, magyar nyelven. Babitsnak még Madách is „kevés honi zamattal" bíró író. Ugyanakkor felveti azt is, hogy írók hiányában viszont a táj mindig színes külső vonásokat adott a magyar irodalomnak. A regényes tájak, tarka, ósdi városok, festői, keverék nép, változatos múlt - ezek az ő jellemzői - benne vannak a magyar müvekben, elsősorban Jókaiban persze. Elfogadhatjuk Babits felvidéki teóriáját, hanem azt azért látnunk kell, hogy két alkotó nem szerepel a megítélésében, amely aztán ezt az egész felvidéki koncepciót megváltoztatta vagy továbbmélyítette. Természetese Krúdyra gondolunk, aki éppen a Babits által említett külső vonások beemelésével a magyar próza felvidékiségét tette klasszikussá. A másik Márai Sándor, aki viszont ugyan megerősíti Babits vélekedését, hogy a felvidéki irodalom városi és éppen ezért nem magyar, de nála a kassaiság egész életmüvet átfogó, megtartó és meghatározó életrajzi és élmény-elemmé válik. Mindannyian tudjuk ennek ragyogó példáit sorolni olvasmány élményeinkből, de én egyetlen Márai versre emlékeztetek, az 1923-ban írt Cassoviae címűre, amelyben pontosan benne van az, hogy mit jelent a város, a táj a 23 éves fiatalnak, aki éppen kiszakad az összevissza Európába, s egész életében már csak keresi ezt a valóságot, de soha nem találja meg. Lehet hogy nem is volt, csak a gyermekkor élmény világa formálja át feledhetetlenné, de meghatározóvá. Babits az elemzése végén újra csak hangsúlyozza, hogy egyetlen irodalomról van szó. De olyanról, amely színeinek, tájszíneinek sokasága révén s az azokból összeálló egység révén egészen egyedülálló, különleges és különösen értékes Európában. Ezek a „színek egyszerre hatnak és összehatnak" a magyar irodalomban. Az egységes magyar irodalomban. Ezt, hogy egységes magyar irodalom, egységes magyar kultúra, ennek létét és jelentőségét Babits kiváltképpen hangsúlyozza. Ő maga is felvetésnek tartja s több vonatkozásban is megkérdőjelezhetőnek is az irodalom ilyeténi felosztási kísérletét, de mint lehetőséget egy egységes magyar irodalmi jelleg értelmezésre, egyáltalán nem veti el. Sőt, szerinte van még egy ilyen befolyásoló tényező, amely a tájirodalom meghatározottságát erősíti: ez maga a gyermekkor, az írók gyermekkora. Ugyanis a gyermekkorban szerzett tájélmények, benyomások az írót egész életére meghatározzák, ahogy írja: ezekből fogják fantáziájuk palotáját felépíteni. S mert a magyar irodalom általában külsőleges, impresszionista, realisztikus, nagyon fontos a környezeti elemek sokasága és hatása. Az ember nem állja meg, hogy Babits gondolatmenetét végig nézve, ne szaladjon át a tanulmány megírása óta eltelt száz éven. Hiszen van valami, ami ezt a tájszínt egy ötödikkel is kiegészítheti, véleményem szerint. Ez a budapesti tájszín. Ez a budapesti tájszín. Érdekes módón igen korán, Vahot Imre már idézett írásában, azaz az 1840es években feltűnik ennek az említése. De Vahot megjegyzi, Pest távol van még attól hogy főváros és irodalmi főváros legyen, hiszen egyrészt nincs magyar nyelvű olvasóközönsége, másrészt az itt élő költők sem Pesten születtek, mindannyian az általa megfogalmazott „irodalmi háromszögből" érkeztek és életművüket a 16
