Kiss Bori (szerk.): Helyismereti könyvtárosok X. országos tanácskozása : 2003. július 16-18., Budapest (2003)

Draveczky Balázs: Asztaltársaságok tegnapelőtt és tegnap.

- A gloucesteri főesperesnek! - En vagyok... - A cambridgei kanonoknak! - Nekem... - Továbbá a királyi káplán részére! - Az én részemre... - És végül a berkshirei iskolafőnöknek! - Ezt is nekem. Hisz ez mind én vagyok és kénytelen leszek hatot fizetni... De úgy kell nekem! Olcsóbban járok, ha meghívom ebédre azt az éhenkórász papot, még ha kettő helyett ebédelt volna is! Álljunk meg egy pillanatra az asztaltársaságoknál. Ma már szinte csak az irodalomból is mert, hogy mi is volt ez. „. ..intézmény volt. Sokkal kiterjedtebb, mint azt sokan gondolnák. Komor vagy tréfás, nagyképű, vagy szerény elnevezésűek és névtelenek, kávéháziak, vendéglőiek és korcsmaiak. Irodalmi művészi, politikai és jótékony asztaltársaságok, - kisiparosoké, kispolgároké és vegyes összetételűek. Országos hírű személyiségek közül tömörültek és senkikből összeálltak" - írta róluk lexikonszerű tömörséggel Gundel Imre 1982-ben. Az asztaltársaságok a 18. század végétől a vendéglátóhelyek ismert, kedvelt személyiségeiből toborozták tagjaikat. Sajátos találkozási rendjük, tisztikaruk, az együttlétük alatti ceremóniáik, a közös időtöltést is befolyásoló szokásaik, jelvényeik, okleveleik voltak. Akadt olyan hely, ahol a falon függő hatalmas fabicskán lelógó harang megszólaltatásával az asztaltársaság feje „halálra ítélte" az asztalnál békétlenkedőket, a füllentőket. A halálos ítéletet a társaknak fizetendő étel vagy italbüntetéssel lehetett megváltani. Régi játék volt az italstaféta. Az asztal két oldalán ülők azzal versenyeztek, hogy melyik oldal tudja egyénenként gyorsabban elfogyasztani a virslit és hozzá a korsó sört, vagy a zónapörköltet és utána a gyöngyöző nagyspriccert. A sörös csizmából való ivás régi, céhes szokás emléke. A csizmát körbe adták, mindenki ivott belőle. Aki nem jól illesztette szájához, bírságot fizetett. Érdekes szokás volt a 2-3 literes söröskorsóval, .az úgynevezett „Lizi"-vel való körjáték. Mindenki annyit ihatott belőle, amennyit akart. Az utolsó előttinek vigyázni kellett arra, hogy vagy kiigya a maradékot, vagy annyit kellett hagynia, hogy az utolsó ne tudja kiinni! Az utolsó büntetést fizetett. A régi asztaltársaságok közül többnek történelem-formáló szerepe is volt. (Vajon ma, ha felelevenednek az egykor volt szokások, lesz-e olyan közöttük, mint például a Tizek Társasága, a Közvélemény Asztala, az Ellenzéki Kör vagy a Sasok? Ez utóbbi szinte miden neves tagjáról utcát neveztek el a századfordulón a fővárosban. Utolsó elnökük díszkorsóját a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum őrzi.) Az Arany Sas fogadó a mai pesti Kossuth és Semmelweis utcák sarkán állt, tulajdonosa Heiner Sebestyén volt. Az eddig ismert első adat 1780-ból maradt fenn róla. Részletes története olvasható Gundel Imre és Harmath Judité vendéglátás emlékei című könyvében. Mi most Magyar Elek Pesti históriák című, újrakiadásra régen megérett és ma már kevéssé ismert könyvéből idézünk erről a fogadóról. (Magyar Elek azonos a hajdan népszerű 65