Kiss Bori (szerk.): Helyismereti könyvtárosok X. országos tanácskozása : 2003. július 16-18., Budapest (2003)
Tóth Árpád: Az egyesületi szerveződés történeti vizsgálata.
terjedése nyomán felértékelődött a tagság (és a „célcsoportok") heterogenitásának, belső rétegződésének kérdése, valamint az is, hogy az egyesület működését hogyan, milyen módszerekkel lehet „mérni". Saját kutatási tapasztalatom szerint az 1848 előtti időszakra nézve a kutatás eddig nagy mértékben alulértékelte a könyvészeti források jelentőségét - elsősorban a levéltári iratokhoz képest. Ennek egyfelől az az oka, hogy aper definitionem magánjogi intézménynek minősülő egyesületi intézményforma működése során képződött iratok tipikusan elkerülték a hatóságok irattárait, bizonyos helyzetek (elsősorban az alapszabály engedélyzetetés és módosítás) kivételével, illetve ha azok egységesen nem szálltak utóbb valamelyik levéltárra. Még kisebb a múzeumi gyűjtemények forrásértéke, melyek - például a lövészegyletek céltábláin kívül - csupán áttételesen segíthetnek az egyesületek kutatásában (például képi ábrázolások a koldusokról). Ehhez képest viszonylag gazdag és sokszínű a rendelkezésre álló könyvészeti anyag. Ez azzal is magyarázható, hogy az egyesület, mint a nyilvánossághoz kötődő szervezettípus, működése során sűrűn szólította meg a potenciális támogatóit, hirdetményeket, felhívásokat téve közzé, részint saját kiadványként, részint a sajtó közbeiktatásával. Ezen a csoporton belül a legkézenfekvőbb az alapszabály, melyet a legrégebben kezdtek el történészek alkalmazni. Hagyományosan az adott egyesület céljának azonosítására használták, ám gyakran ennél finomabb elemzésre is alkalmas ez a forrástípus. A más, később keletkezett forrásokkal egybevetés nyomán például kitűnhet, hogy a végzett tevékenység mennyire esik egybe az eredetileg tervezetthez (és engedélyezetthez) képest, ami akár a civil aktivitás önmozgását jelezheti, akár azt, hogy az engedélyeztetés során mit próbáltak elhallgatni az alapítók. Egy másik lehetséges út a fogalmi feldolgozás - jól látszik például, hogy a Pesti Jótékony Nőegyesület alapszabályában alkalmazott Frauen, illetve a mintát adó bécsi egylet statútumában használt Damen kifejezések eltérése nem merő véletlen, hanem hűen tükrözi azt, hogy az utóbbi szervezet arisztrokratikusabb társadalmi képződmény volt. További hasznosítható forráscsoport az úgynevezett, személyes forrásoké, köztük a naplóké, melyek nagy számban ki vannak adva, és a memoároké, melyek természetükből fakadólag könnyen hozzáférhetők a könyvtárakban. (Kutatásukhoz alkalmas segédletek is rendelkezésre állnak, bár az efféle kataszterekből szükségszerűen kimaradnak az újabban megjelent kiadványok. Kacziányi ?, Faragó 1983) Ezek a források főként azért értékesek, mert az egyesületi élet olyan aspektusát mutathatják meg, melyről más dokumentumok nem szólnak: azt, hogy az egyes egyén (például egyesületi tag) életében milyen szerepet játszott az adott egylet és hogy milyen (szubjektív) viszony fűzte hozzá. A legkézenfekvőbb példa Széchenyi Naplója., mely az egyes egyesületi (és társasági) szervező tevékenységét tükrözi, csakúgy, mint azt, hogy később hogyan és mire „használta" ezeket az intézményeket, például a Pesti Casinót. Más kérdés, hogy a személyes források esetlegessége (például a napló bejegyzéseinek rendszertelensége) folytán az olyan kérdésekre aligha lehet érdemben válaszolni a naplók elemzése alapján, hogy az egyes tag milyen időközönként vett részt az egyesületi életben. Többféle kérdés megválaszolásához segíthet hozzá, ám igen kis mennyiségben fordul elő az egyesületi jegyzőkönyvek kiadása. Ez természetét illetően tulajdonképpen átmenet 58
