Sipos Csaba (szerk.): Helyismereti könyvtárosok VIII. országos tanácskozása : Kaposvár, 2001. július 18-20. (2002)
Dr. Papp István: A magyar közkönyvtárak a 20. század második felében.
Szolgálat Ha madártávlatból pillantunk a hazai közkönyvtárügy térképére, legelőször a könyvtári épületek tűnnek szemünkbe. Ezt ma már természetesnek vesszük, de mit láttunk volna ötven évvel ezelőtt? Nem találok elég erős jelzőket arra, hogy jelentőségének megfelelően érzékeltessem azt a fejlődést, amely a közkönyvtárak elhelyezési körülményeiben végbement. Falusi, városi, megyei könyvtárak kaptak saját épületet, s ott is, ahol más intézménnyel kellett osztozniuk a régi vagy új épületen, általában sikerült már az épület külsején megjeleníteni, hogy könyvtár működik a falak között. Több könyvtár többször is új otthonhoz vagy jelentős bővítéshez jutott az ötven év során. Nem azt állítom, hogy nincsenek már méltatlan körülmények között vergődő könyvtárak, akár meghatározó szerepű megyei könyvtárak is. Az is előfordult, hogy más célra vettek igénybe könyvtári alapterületeket. Többször magának a könyvtárnak kellett feladnia anyagi okokból érzékeny négyzetmétereket. De azt igen, hogy a könyvtár, mint középület szerte az országban polgárjogot nyert. Könnyű lett volna ezt elérni? Nem. Sok könyvtáros regényt írhatna arról, hogyan folytatott éveken, évtizedeken át tartó küzdelmet ezért a középületért. Ez alkalomból felejtsük el a kudarcokat - róluk talán majd akkor kell beszélnünk, ha a jövő teendőit kell felvázolnunk -, de tekintsünk végig büszkén a kisebbnagyobb könyvtári épületeken, s ne fordítsuk el szemünket azoktól sem, amelyek funkcionálisan nem felelnek meg mindenben a szakmai követelményeknek, s fogadjuk be látókörünkbe a társbérlet nyűgével küszködő könyvtárakat is. Az új épületek emelése mellett figyelmet érdemelnek azok az erőfeszítések, amelyek kisebb-nagyobb bővítéseket eredményeztek új szolgáltatások befogadására, vagy egyszerűen csak a meglévő tereket felújítva, a berendezést kicserélve, a felszerelést korszerűsítve - tálalták előnyösebb környezetben a szolgáltatásokat. Ha belépünk a könyvtárakba, észre sem vesszük már azt a felbecsülhetetlen horderejű újítást, amit a szabadpolc bevezetése jelentett az ötvenes és hatvanas évek fordulóján. Ma gyakorlatilag a keresett állomány egészéhez közvetlenül hozzá lehet férni az olvasói terekben, s ha valamihez mégse, annak az állomány védelme, vagy a helyhiány az oka. A szabadpolcon megtalálhatók a legkülönfélébb dokumentumok, olyanok is, amelyeket korábban elképzelhetetlennek tartottunk kirakni. Sőt, berszerzésüktől is idegenkedtünk, mondván, hogy addig miért vennénk hang-, video- stb. dokumentumot, ameddig a könyvre és a folyóiratra sem elég a pénz. Ma már nemcsak azért vannak jelen az elektronikus dokumentumok közkönyvtárainkban, mert áruk megegyezik egy-egy kézikönyvével, hanem mert valamennyi információhordozó az állomány szerves részét képezi. A kínálat gazdagodását jelentette a különgyűjtemények megjelenése. A nagyobb könyvtárakban általánossá vált a helyismereti és a zenei részleg. A helyismereti gyűjtemények sok helyütt a helytörténeti kutatás műhelyeivé váltak, számottevő publikációs tevékenységet fejtettek ki és a szűkebb hazához való kötődést erősítették. Ugyanakkor a feltárás korszerű módszereinek és technikáinak kikísérletezését is vállalták. A zenei gyűjtemények a kezdeti bizonytalanságok és önállósulási törekvések után egyre inkább a könyvtárak szerves részeivé váltak. Engedtek a korábbi kissé arisztokratikus felfogásukból, s értékrendjüket megőrizve, de tekintetbe vették a populárisabb zene iránti igényeket is. A zenei szolgáltatás egy-egy könyvtár valódi vonzerejét képezi és a zenei művelődés jelentős tényezőjévé vált. A különféle dokumentumtípusok békés egymás mellett élése mindenekelőtt a zenei gyűjteményekben valósult meg. 9
