Komlósi József (szerk.): Helyismereti könyvtárosok VII. országos tanácskozása : Székesfehérvár, 2000. július 26-28. (2001)
Dr. Fülöp Gyula: Székesfehérvár, a királyok városa
dr. Fülöp Gyula SZÉKESFEHÉRVÁR, A KIRÁLYOK VÁROSA Ezt így nagyon egyszerű kimondani manapság, de hát így tanultuk a történelemkönyvekből, az iskolában. Ma itt ülünk a hajdani koronázó város kellős közepén. Nézzük meg a város kialakulásának előzményeit. Hogyan kerültek ide a magyarok? Az Etel-közböl elindult kalandozó (inkább felderítést végző) magyar lovasok már 862-ben megjelentek Thüringiában, a Kárpátok északi oldalán, Lengyelország déli részén. A Kárpátmedencei viszonyokról a 9. században elvétve találunk írásos forrásokat. Az erdélyi részeket a bolgárok uralták, északnyugaton a Morva Birodalom, nyugaton a Frank Birodalom, hát ott volt némi kis forrás, de a Duna-Tisza közéről és a Felvidékről semmi információnk nincs. Nyilvánvalóan ez a thüringiai hadjárat is arra világít rá, hogy a sztyeppén szokásos módon a magyarok kisebb fegyveres csoportjai egyszerűen felderítő csapatokat küldtek ki, hogy megnézzék, amit hallottak a kereskedőktől: vajon valóban igaz-e, hogy a nyugat gazdag, nagy városok vannak kövekből, az emberek ilyen-olyan ruhákban járnak, rengeteg az élelem, már ahhoz képest, ami a sztyeppén van. Hát ez igaznak bizonyult, úgyhogy folyamatosan, a 880-as évektől kezdtek beszivárogni a Felső-Tisza vidékre, majd Északkelet Magyarországra és Erdélybe. Az igazi nagy esemény - amit honfoglalásnak hívunk - valójában egy besenyő támadás következménye volt a még keleten maradt magyar csapatok ellen. Tehát nem egy súlyos, összmagyarságot érintő támadás volt a 895-ös besenyő támadás, akkor a magyarság zöme már itt volt a Kárpátmedencében. 896-tól folyamatosan kitöltötték a keleti részeket, s 907-ben került kezünkre a Dunántúl is, majd utána a Felvidék. Tehát gyakorlatilag a Kárpát-medence sík- és dombvidékeinek megszállása néhány év alatt megalapozta a későbbi Magyarország területének határait. Azt is úgy tudjuk, hogy a fejedelemségnek két fővárosa volt, a két fejedelmi székhely Esztergom és Székesfehérvár. Hát ez sem úgy igaz, mert a fejedelmeink a honfoglalás után, tehát a 890-es évektől ott éltek a keleti részeken, Tokaj környékén. Ott kerültek elő azok az aranyban gazdag vezéri és vitézi sírok, amelyek arra mutatnak, hogy a fejedelmi központ valahol a Zempléni-hegység és Tokaj környékén volt. Semmiféle nyoma nincs annak, hogy ettől nyugatabbra rangos vezérek telepedtek volna meg a 8. század végén, a 10-ik század első felében. Ettől nyugatabbra csak egy normál harcos, katonai rétegnek a temetőit tárjuk föl, néha fölbukkan egyegy ezüst veretes öves és szablyás harcos sírja. A kalandozások, amelyek innét indultak, erről a területről, ezektől az évektől nyugat felé, Itália és a német területek felé, már nem csak felderítő utak voltak, hanem megrendelésre is dolgoztak az őseink. Bevétel volt, s ezek a bevételek megmutatkoznak a temetőkben a halottak mellé tett sírrobulusok formájában. Az elhunytak mellé tett pénzekből lehet tudni, hogy melyik vidéknek a katonái melyik részeken kalandoztak, Itáliából az itáliai veretek általában a Dunántúlon csapódnak le, a nyugati veretek az Alföldön találhatók furcsamód, de valószínűleg azért, mert a németek jobban fizettek. Ott valóban a forrásokban is többször megemlítik, hogy a kalandozó magyarokat ez vagy az az uralkodó felbéreli szomszédai ellen. Ez a viszonylagos jólét, ami ezzel a kalandozással megteremtődött, 933-ban és 955-ben Augsburggal és Merseburggal tragikus véget ért, tudniillik nem a magyarságot vágták le, hanem ezt a katonai réteget, amelyik az egész társadalmat gyakorlatilag irányította, vezette és összetartotta. Ennek következtében a keleti részek is meggyengültek, a besenyőktől félve a fejedelmek átköltöztek a Dunántúlra. 29
