Gyüszi László (szerk.): Helyismereti könyvtárosok III. országos tanácskozása : Tata, 1996. július 17-19. (1997)

III. A SZEMÉLYI BIBLIOGRÁFIÁK, BIOGRÁFIÁK. - Gyuris György: A személyi bibliográfiák.

Ha egy kötetben nem összefüggő, hanem szétszórt a bibliográfiánk tárgyára vonatkozó szöveg akkor a kötet (vagy akár analizált mű) leírása után a megjegyzésben tüntessük föl azokat az oldalszámokat, ahol a használót érdeklő információ található. Eddig mindig könyvek és periodikumok leírásáról szóltam, de tudnunk kell, hogy bármilyen más emberi alkotás is bibliográfiai tételbe sűríthető az ISBD-alapú bibliográfiai leírással. Film és színházi előadás adatait is megadtam Balázs Béla-bibliográfiámban, mivel ezekhez kritikák kapcsolódtak, s a könyvismertetésekhez hasonlóan célszerű volt ezeket egy helyre vonni. Ennek kapcsán viszont arról is szót kell ejteni, hogy hány dokumentum áll egy leírás mögött. A sokszorosított kiadványok bibliografizálása természetes. Az 1-5 példányban létező kéz- vagy gépiratot, az irattári fondot azonban csak akkor szabad bibliográfiánkban közölni, ha az közgyűjteményben hozzáférhető. Ezek esetében nélkülözhetetlen a lelőhely és a raktári jelzet közlése. De nem tetszik az olyan bibliográfiai tétel, amely mögött egyáltalán nincs semmi dokumentum. Ilyennel is találkoztam egy szobrászművész személyi bibliográfiájában, ahol külön fejezetbe kerültek tételszámozva az önálló kiállítások adatai időrendben, majd a következő fejezetbe pedig ezen önálló kiállítások katalógusait sorolta a szerkesztő. Ez így indokolhatatlan. A bibliográfiai leírások formáját, tartalmát jól körülírja az MSZ 3424-es szabványcsalád, a megjegyzések azonban csak lehetőségek ezen belül. Véleményem szerint a bibliográfus művészetéhez hozzátartozik a megjegyzések megfelelő kezelése is. Soha nem szabad olyan leírást megjegyzés nélkül hagyni, ami önmagában nem érthető, vagy félreérthető. De olyan megjegyzést sem tehetünk, mely önmagában nem, vagy félreérthető. A megjegyzésekbe kell kerülnie a leírások (művek) közötti kapcsolatokra figyelmeztető utalóknak. A mutató Folyóiratcikkek leírása és földolgozása esetén 25-30 visszakereshető ismérv az optimum a szakirodalom, s Horváth Tibor már idézett cikke szerint. Ettől messze vagyunk, bármennyit is mutatózunk. Nem szabad tehát félni a mutatózástól. Személy- (szerzői, közreműködői és perszonália is), földrajzi- és testületinév mutató szinte mindenütt elképzelhető. Irodalmi bibliográfia esetén nélkülözhetetlen a címmutató, ahol pár ügyes rövidítéssel jelezhető a címekről, hogy az kötet-, ciklus-, vagy verscím. A tárgymutatót én gyakorlatilag mindenütt elengedhetetlennek tartom, hiszen az irodalmi bibliográfiában is van ilyen típusú visszakeresési igény. Maguk a műfajok is csak ilyen típusú mutató segítségével kereshetők vissza. S ha mindezt tipográfiailag megformáljuk, s egyetlen ábécébe öntjük, már meg is van az egységes betűrendes mutató. Ennek egy veszélye van: a tárgyszavak rendszerének átláthatatlansága. Lisztes László ezen úgy segített a Katona-bibliográfiában, hogy a mutató előtt két oldalon közölte a használt tárgyszavak jegyzékét. Ötletnek nem rossz, de kicsit furcsán néz ki. Mi a megoldás? A gazdag utalásrendszer a mutatóban. Elképzelhető egy-egy nagyobb tárgykör tárgyszavainak fölsorolása akár lásd! akár lásd még! utalással a fő tárgy szó alatt, s ez mindjárt útbaigazítja a használót. Amit nem szabad csinálni, az a mutató nélkül kiadott bibliográfia, mely persze már nem is bibliográfia, hiszen ne feledjük: ez olyan rendszerezett jegyzék, amely föltártan rögzíti és viszszakereshetővé teszi a forrásokat. 82