Harangszó, 1945
1945-02-11 / 6-7. szám
18. HARANGSZÓ 1945. február 11—18. megállva, tudjuk-e olyan katonás formában megvallani azt alázatosan, hogy eltévedtünk? Olvassuk csak el Ézsaiás próféta könyvében az 53. fejezet 6. versét. A próféta meg merte vallani az Istennek, hogy „ ... mindnyájan mint juhok eltevelyedtünk ..És most igyekezzünk megfelelni arra a kérdésre is, hogy miért következett be ez az eltévedésünk? Isten kezünkbe adta az iránytűt is és a térképet is, hogy ne tévedjünk el. De mivel bekövetkezett mindnyájunk eltévedése, valljuk csak meg egyénenként és egyetemesen azt, hogy mi nem vettük igénybe sem az iránytűt, sem a térképet, nem tartottuk szükségesnek, mert azt hittük, hogy jó úton járunk. Ezért nem használtuk a legszentebb iránytűt: az imádságot. Ezért tévedt el egyéni, családi, társadalmi életünk, mert az imádságot nem tartottuk fontosnak, így nem is néztünk felfelé, mert azt hittük az elmúlt evekben, hogy mi jó úton járunk így is,' nincs szükségünk Istenre, templomra, imádságra. Eltévedtünk. így kellett bekövetkeznie, mert nem használtuk térképünket, amit legfőbb Urunk adott mindnyájunk kezébe. Nem tartottuk fontosnak, hogy a legcsodálatosabban megrajzolt és megírt térkép szerint -— a Bibliánk szerint -— éljünk és vezessük minden lépésünket. Mi azt hittük, hogy a XX. században mi már elég okosak vagyunk ahhoz, hogy ilyen „régi“ és „elavult“ térkép átjelzéseit, figyelmeztetéseit figyeljük. A kultúra olyan magas fokán álltunk már, hogy nem akartuk magunkat kinevettetni a modern világ embereitől, így hát félretettük a térképünket, amit nagyapáink még olvasgattak „$naradiságuk“ miatt. Pedig a Biblia, mint térkép, valóban megmutatja, hogy hol tátong életünk útján a bűn szakadéka, és merre vezet az út fel a szabadítás hegyéhez. Megmutatja előttünk, hogy milyen veszedelmet rejt magában a kísértések szennyes mocsara és milyen áldott ajándék az örökélet vizének megtalálása. Félreérthetetlenül megláthatjuk ebből a térképből azt, hogy hová vezet a gonoszság, az irigység, a békétlenség útja, és hová a békességszeretet, a szelidlelkűség, a tiszta szív útja. A legkiválóbb katona is tehetetlen marad iránytű és térkép nélkül. Csak eltévedés, , nyomorult pusztulás vár arra, aki nem veszi igénybe az iránytűt és a térképet. A leghatalmasabb nemzetnek is el kell pusztulnia, ha nem használja A próféta intelme szerint nemzeti megpróbáltatások idején külön penitenciázzanak Isten, szolgái — írja Kapi püspök körlevelében. — Jajgassanak az Úr oltáránál forgolódók. Éjszaka is gyászruhában legyenek, mert elveszett az imádság iránytűjét és a Biblia térképét. A magyarság jövőjéért aggódó Testvérem, hidd el, nincs másképpen megmaradás, mint sokkal komolyabban venni az imádkozást és a bibliaolvasást. Ha majd ilyen megváltozott, megtért életet kezd a magyar nép, akkor ránk vonatkoztatható majd ez a biztató igéje Megváltónknak: „íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.“ (Mt. 28:20.) Isten házából a kenyérrel és borral való áldozat! Ezt mondja nagy nemzeti katasztrófa idején Joel próféta. A próféta kötelezése szerint elsősorban mi papok tartsunk bűnbánatot. Erezzünk felelősséget a keresztyénség romlásáért s nemzetünk nehéz sorsáért. Szólítsuk templomba a véneket. Gyűjtsük oltárhoz népünket. Kiáltsuk mind együtt, hogy jajnapjaink az Ür napjának közeledésére intenek, ítélet van fölöttünk. Óh jaj, meg- ízetlenült só, parázsban meghalt tűz, hazug öndicsőségben kivénült nép lettünk. Lelkünk is kiszikkadt, akaratunk megroppant. Igaz jellemzésünk abban rejlik, hogy bűneink és szabadulásunk megismerésére még most sincs látásunk, akaratunk és hitünk. Elfelejtjük, hogy a szabadulásnak csak egy útja van: a megtérés, a visszatérés, az Istenhez térés. Az Ür Leikéért kell imádkoznunk, hogy egyéni, egyházi, nemzeti életünkben tartalommá váljék az Isten értelmezése szerinti áldozat. Növekedjék bizonyságtevésünk az Úrról. És akkor véneink látnak majd új álmot. Sötét, csillagtalan éjszakában jövendő ifjúságunk majd próféciát mond Isten kegyelmes új ígéretéről. Arra kérlek mindnyájatokat, Lelkésztestvéreim, hogy hivatástok kötelezése szerint tartsatok és ébresszetek bűnbánatot. Önmagátokon vigyétek végbe azt a lelki átalakulást, melyet népeteknél elvégezni tartoztok. Híveiteket vezessétek Istenhez, hogy az Ö igéje által meginduljon új életük. Az úrvacsora szentségének közös vételével vezessétek egymást Istenhez és erősitsétek egymással összekötő lelkikapcsolataitokat. Lelkipásztori látogatással éreztessétek Krisztus szeretetét. A különböző munkaágak fenntartásával bizonyítsátok egyházunk rugalmasságát. Tartsátok össze a bibliaköröket, növeljétek azok számát. Vegyétek munkába az ifjúságot. Irányítsátok és ellenőrizzétek az iskolás gyermekek otthoni tanulását, különösen a tanítók katonai szolgálata esetén. Törődjetek a templomoszlop szolgálatára rendelt leányokkal. TERJESSZÜK A HARANGSZÓT! Ponicsán Imre ézred-lelkész, t. sz. M. 333. Tartsunk bűnbánatot! Történet a régi jó időből. írta: Hambraeus Axel. Fordította: Ordas Lajos. — Azt is adott. De annál rosszabbat is tett. Amikor belépett az iskolába — első Ízben volt ott — mindannyian felkeltünk, bár ő maga valósággal gyerek még hozzánk képest. S minthogy én voltam a felügyelő, nekem kellett őt üdvözölnöm. Azt találtam mondani: „Ja, hát ez a mi új papunk? Még eddig nem láttam.“ ,Erre ő félbeszakított, — gondolhatja az úr, engem, aki már éltes ember vagyok és azt mondta: „Látható vagyok minden vasárnapon tizenegy érakor a templomban.“ Ezt mondta! Hát el lehet tűrni ilyen kamasztréfát? Még hozzá nyilvánosság előtt, az egész gyülekezet jelenlétében. Ha ezt nem hívják hivatalos vétségnek, akkor igazán nem tudom, mi lehetne az?' Nevet- »égessé tenni egy öreg embert az egész gyülekezet előtt! — Ja úgy, — hát nevettek is? — A (püspöknek is nehezére esett elnyomni nevetőkedvét. — De még mennyire nevettek. Főként az ifjúság. Teljesen elvadultak ezek a fiatalok. Szeretnék egyszer erről a dologról beszélni a püspökkel. Azt mondják: errefelé jár mostanában. Igaz, az a hír is járja, hogy az olyan tudós ember, hogy az egyszerű nép nem is érti meg a szavát. Erre elnevette magát a püspök. — Nem lehet ám mindig kedveset mondani az embereknek - szólt. —- Nem gondolkozott még el azon, jó ember, hogy nem cselekedhetünk mindig mindenkinek a kedvére? Sokszor el keli viselni olyan embereket is, akik esetleg *) *) Szemelvény az idei Harangszó- Napt árból. kellemetlen dolgokat mondanak nekünk. Az igazságot például nem mindig kellemes hallgatni. Ettől azonban szolgálhat az igazság még javunkra. Az igazság mindenesetre az, hogy maga nem valami szorgalmas templomlátogató s ha ezt a pap kellemesebb formában mondta volna magának, talán meg sem értette volna. Bizonyos vagyok benne, hogy a pap elleni felháborodásának fő- oka-, hogy a lelkiismeretén találta el. De maga a papot ítéli meg önmaga helyett. A tanult emberek ezt úgy hívják, hogy... — Nem törődöm azzal, minek nevezik a tanult emberek. De szeretnék a püspökkel beszélni. Az bizonnyal nekem ' adna igazat. — Kíváncsi volnék, hogy mást mondana-e magának, mint amit én mondtam. — Ismeri az úr a püspököt? — Egy kicsit. Akkor megmondhatja neki, hogy küldjön ide különb papot. Olyat, mint a szomszéd gyülekezetieké. Az pap - így mondják, behat kicsoda az úr? Az úr is pap? — Én? A püspök még mélyebben húzódott a szánkóba, mintha szívszél- hűdés érte volna. — Én csak szegény bűnös ember vagyok. Olyan mély sóhaj szakadt fel a kebléből, hogy Ota Hanses, aki valami cifrát akart mondani, mélyen hallgatott. A püspök köhögni kezdett. Óla megigazította rajta a lábzsákot. Ezt az idegent alighanem a pap- nénak kell gondjaiba vennie. A papné ugyanis orvosnő volt és a papiak szárnyának egyik szobájában gyengélkedőket helyezett el, míg a másik szoba volt a rendelője. A papné volt az egyetlen enyhítő körülmény Ola Hanses szemében, amikor az új papra gondolt. Igaz, hogy hibátlan asszony is volt, közvetlen, kedves, meleg, mint a napsugár. Mire a papiakhoz értek, a püspök elszunnyadt. Ola Hanses leemelte a nehéz táskát és rámutatott a papiakhoz vezető fasorra Pillanatra elgondolkozott, ne hajtson-e egészen odáig, de akkor esetleg abba a helyzetbe juthat, hogy üdvözölnie kell a papot. Azután meg meglátta a nehéz táskát. Beteg ember nem viheti azt annyira. Tisztára könyörtelenség volna. Ola Hanses tehát fölvitte a táskát egészen a kapuig. A püspök nyomában lépegetett. — Mivel tartozom? Óla Hansesnek volt ugyan nehézkes oldala — melyikünknek nincsen — de hogy pénzt fogadjon el egy fuvarért, mely amúgy is útjába esett, az ellenkezett jogi felfogásával. A püspök is megérezte, hogy nincs értelme a nyakasság- nak. Kezét nyújtotta. — Köszönöm szépen nagy szívességét — mondta — érdekés volt magával elbeszélgetni. Remélem, jóindulatába fogadja a papot; ha magának nincs őrá szüksége, talán őneki van szüksége magára. Ola Hanses valami különöset érzett a torkában, amikor tovább hajtott Sillre falu lámpái felé. — Különös ember — elmélkedett el magában — egészen olyan volt, mintha valami más világba tartoznék. Egyszerre olyan üresnek találta szánkóját. Mint amikor a hold a felhők möge bújik, vagy kihúny valamelyik csillag. A püspök a papiak előszobájában állt. Három sárgára festett ajtót talált maga előtt. Az egyik egyenesen szemben, a másik balra, a harmadik jobbra. Különös, hogy senki sem fogadja. Hol kopogtasson hát? Némelyik papiakon a konyha jobbra van. Másikon viszont balra. Nem szeretné zavarbahozni a háznépet azzal, hogy a konyhába lép. Balra férfihangot_ hallott. Tehát az nem a konyha. Benyitott. A konyha volt. A régi jó idő volt ez, melyre sokan úgy emlékeznek, mint a legkedvesebb időre. Az ifjúság aranytavasza. Az első otthon első napsugaras évei. Mielőtt még a hajszás élet elnyűtte az élet fonalát, mielőtt még nagyok lettek a gyermekek és velük a gondok is. Az az idő volt ez, amikor az első kicsikét a tűzhely előtt a melegen naponként fürdetni kell. Amikor kis selyempuha ruhácskát borítanak az illatos gyönge gyermektestre, amikor tágranyíló szempár úgy mosolyog, mint a tavasz elsé ibolyája és egy kis szájacska az elsé gügyögést gyakorolja. Minthogy a papné orvos és beteghez kellett mennie, a papa maga veszi gondjába a kicsikét és megfürdeti, bár szombateste van és a prédikáció még nincsen egészen rendben. Dehát ki hitte volna, hogy a püspök éppen most érkezik vizitációra. A szomszéd gyülekezet volt most soron. Az egyetlen, aki nem jött zavarba, a kis Margitka volt. A pap térdén üldögélt. Egyetlen ránc nem volt jóltáplált kis testén és szavak nélkül is azt kiáltotta a püspök felé: „Csukd be az ajtót, hideg huzatot érzek! Püspök, csukd be az ajtót!" — Kedves papom, alighanem rossz állomáson szálltam le. Alvhem lelkész hirtelen felállt, karján a gyermekkel. — öh, püspök úr,... de kedves... azaz ... de bolond .. nem .. azaz .. Felnevetett a pap is, a püspök is. — Kedves papom, telefonálnbm kellene. — Sajnos, nincsen telefonom. — Tudom. — A püspök úr eszerint már vizitált! — Igen. Mindent tudok, papom. — Hogy verekszem. — Igen. Azt is, hogy „látható a templomban ...“ ésatöbbi. — Akkor püspök úr 01a Hansessel találkozott. — Pont ez volt fuvarosom neve. Pontosan így hívták. De mondja csak, papom ... (Folytatjuk.)
