Harangszó, 1945

1945-02-11 / 6-7. szám

1945. február 11—18. HARANGSZÓ 19. Leányok vallomásai. (Folytatás.) A nap már eltűnt Kapernaum falai mögött, amikor egyik somogyi lányunk­ra került a sor, hogy elmondja: milyen -eredmények és kudarcok voltak keresz­tyén életében a népfőiskoláról hazatérve. Elbeszélte, hogy szerette volna be­vinni a bibliát családjába. Azt gondolta, hogyan fognak majd ennek örülni. „De egészen másképpen fogadták. Egysze­rűen az volt a kifogásuk, hogy ők ed­dig is megéltek nélküle, ezután is meg­élnek. Én pedig meghátráltam.“ Az a gondolat élt benne, hogy igen kicsi á szolgálatban. „De valami mégsem ha­gyott nyugton. Éreztem, felelős vagyok családomért.“ Elkezdett imádkozni csa­ládjáért. Közben megindította másik falubeli leánynépfőiskolás társával a vasárnapi iskolát. Elmentek a tisztelendő úrhoz és elmondották: szeretnék ezt a munkát megkezdeni, segítsen nekik. Az­után egyik vasárnap leányevangélizáció volt a faluban, majd tizenegyen vettek részt a gyenesdiási nyári leánykonferen­cián. „Legnagyobb boldogságom az volt, hogy az én kis húgom is résztvett a konferencián. Meghallgatta Uram az imádságomat. Megmutatta itt testvérem­nek az utat.“ Most már vele együtt ol­vasták a bibliát. Sőt: „Édesanyám is lésztvesz elcsendesedésünkben.“ — így fejezte be: „Amikor a népfőiskoláról hazajöttem, mindent egyszerre akartam. Az Ür csodálatosan megmutatta, hogy ő mindent elhoz a maga idejében." Hasonló ehhez falubeli népfőiskolás társának, lelki ikertestvérének története. Hazatérve a népfőiskoláról, már első este a biblia köré gyűjtötte szüleit és testvéreit. „Kinevettek, hogy milyen szen­tes lettem ott a népfőiskolán.“ Elcsüg­gedt. Ezután csak magában olvasta bib­liáját. Imádsága meghallgatásaként az­után két leánytestvére, majd édesapja is egy-egy nyári konferencián eljutott tu­datos, élő hitre. „Olyan boldog vagyok, hogy együtt hajolhatunk a biblia fölé és együtt imádkozhatunk. Csak az fáj, hogy édesanyánkkal nincsen lelki közös­ségünk. Nagyon szeret bennünket; enge­di, hogy mi menjünk, de ő nem vágyó­dik- Isten igéje után.“ Különben meny­asszony. Vőlegénye hívő népfőiskolás fiú, akivel együtt is szoktak bibliát ol­vasni. „Látjuk, hogy igazi boldogság csak ott van, ahol Krisztus szeretete köti össze a szíveket.“ Vasárnapi iskola veze­tése mellett leánytársával minden vasár­nap ágyhoz kötött, beteg leányt látogat­nak meg. Következő leányunk elmondta többek közt, hogy elkezdett imádkozni egy hitetlen asszonyért. Még nincs látható eredménye imádságának. A bibliát reg- gelenkint ágyban olvassa, egyébként nincs nyugodt ideje. A nyári dologidő­ben sajnos sokszor elmarad a bibliaolva­sás, mert igen korán kell felkelni. Egyik kis buzgó apostolkodónak azt a gúnyos megjegyzést vágták fejéhez falubeliek: „Elveszed a papok hivatalát.“ Másik leányunk hiába próbálta csa­ládjával megismertetni a bibliát, „moso­lyogtak rajt, látszott, hogy nem érdekli őket. Vártam s imádkoztam, hogy tud­janak megérteni engem. Aztán később már lankadtam. Azt láttam, lehetetlen itt valamit is kezdeni. Vitatkoztak velem. Ettől féltem. Így lemondtam erről a ter­vemről, ellenben megtaláltam szolg-ála- tom a vasárnapi iskolában, ami Isten kegyelméből szépen halad is“. A következő leány elmesélte, hogy édesanyja mindig korholja, ha késői le­fekvésekor is előveszi bibliáját. Egyéb­ként iratterjesztést végez. Még egyet: „Egy darabig örömmel mentem a vasárnapi iskolába, szerettem a gyermekek között. De a sátán nem Tiézte jó szemmel, egy barátnőt küldött, aki azt mondta, hogy vasárnap délután menjünk inkább moziba leánykor és vasárnapi iskola helyett. Először rossz -volt az az érzés, hogy templom helyett •moziba megyek. De ő azzal nyugtatott •meg, hogy úgyis voltál délelőtt. Ebbe belenyugodtam, pedig szüleim is hara­gudtak érte.“ Legyen elég ennyi. A figyelmes ol- -vasó levonhatott néhány fontos követ- ’keztetést. Népfőiskoláról legtöbben komoly in­dításokkal térnek haza. A keresztyén élet: hullámhegy és hullámvölgy, amint 414. énekünkből is halljuk. Vannak el­bukások és felemelkedések. Napról-napra, évről-évre meg kell »harcolni a hitnek iharcát a hitért és engedelmességért. — Legyen akármi is egyéni véleményünk ezekről, az evangélizációkon, nyári kon­ferenciákon, télitáborokon Isten Szent­lelke hathatósan dolgozik és Jézus Krisz­tus foglyul ejt embereket. A hit útján elindultakat és közben meglankadtakat pedig — de rászorulnak erre időnkint, népfőiskolás találkozónk is mutatta a fenti vallomásokkal együtt! — megtölti új erővel, új hittel. Hívő keresztyén élet nem lehet naponkénti bibliaolvasás nél­kül. Komoly keresztyén kegyesség nem élhet közösség nélkül. Közösségbe kell kerülnünk más keresztyén testvérekkel az igeolvasásban, imádságban, szolgálat­ban, szeretetbe«. A keresztyén hívő első bizonyságtevő területe: családja. Ide kell bevinnie először a bibliát. De ha ellen- mondásra talál és akadályra bukkan, ki­tartó imádság mellett rá kell bíznia az Istenre: hogyan vezeti el ő lassan, egyenkint szeretteit, talán nem is min­denkit a családtagok közül, Jézushoz. Ne legyünk türelmetlenek, de bizalmat­lanok sem mások megnyerésében, mert Isten néha csodálatosan előkészíti a ta­lajt bizonyságtevésünk előtt talán éppen azokban, akikhez legkevesebb a remény­ségünk. Nekünk lelkipásztoroknak ket­tőzött a felelősségünk azok iránt, akik szórványban, magukban vannak. Visz- szük-e hozzájuk elégszer Isten igéjét? Minden komoly keresztyénnek számolnia kell a „világ“ gyűlöletével, csúfolódásá­val, sőt talán családja ellenségeskedésé­vel is. A keresztyén ifjúsági egyesületi munkában nélkülözhetetlen és legfonto­sabb a heti külön leány- és külön fiú­bibliakör. A gyermekek között pedig a vasárnapi iskola. Mindkettőben nekik- való szolgálati alkalmat találhatnak nép­főiskolások, de más hívő legények és leányok is. Ugyancsak szép feladatuk lehet a gyülekezet betegeinek látogatása bibliával és énekeskönyvvel kezükben. Végül is: Nem igaz, hogy a magyar nép­nek nem való a komoly evangéliumi ke­gyesség. Hiszen itt ugyanolyan egyszerű, dolgos, életrevaló falusi lányokról van szó, mint ezren és ezren élnek magyar falvakban. De ők a Szentlélek műhelyé­ben mégis mások lettek: józan, mély evangéliumi keresztyénséggel akarnak élni és szolgálni régi életük keretei kö­zött: családjukban, falujukban, gyüleke­zetükben, férjhezmenésükkor új ottho­nukban. íme, bepillanthattunk igénytelen, szür­ke kis ablakocskákon át hívő magyar falusi leányok keresztyén életének rej­telmeibe. Äki nem tudná még, ilyenek a keresztyének! Sok botlás, tévedés, el­erőtlenedés, de sok próbálkozás, imád­kozás, szolgálat, küzdelem, s mindezek­ben és mindezek felett az Isten, aki nem engedi ki őket soha többé kezéből, ha­nem csodálatosan áldja és növeli gyer­mekeinek táborát. Veöreó's Imre. Akác-sor ősz utóján. Jobbról, balról, hátul, elől; Tövis, tövis. Tövis mindenfelől. Virágtalan, levéltelen az ág, Szúrószemű kísértetek a fák. Ahogy köztük megyek, Láthatatlan kezek Illesztik fejemre a koronát. Tövisből, tövisből a koronát. Én feketén és lázadón megyek. Koronázó kezek Ujjnyomán vérem rubintja hull. A vérszomjas föld felissza vadul. Ha minden cseppből csak egy fűszál nőne: Dús rét lenne itt, lelkek legelője. De fű se nő az én vérem nyomán, Őszi akácok ritkuló során. Tövis, tövis. Tövis mindenfelől. A ritkuló sor túlsó végiről Valaki lassan szembejő velem, De ő fehéren jő és csendesen. És amerre vére rubintja hull: Virág fakad, fa nő, hegy tornyosul, Tenger tágul a világ végéig. S az Ő vérétől áldott mindenik. Az ő fején is ott a korona, Tövisből, tövisből a korona. Ketten megyünk egy akác-soron át, Csak — máskép hordozzuk a koronát. Reményik Sándor. Az elsötétítés új rendje. A honvé­delmi miniszter és a honvédség fő- parancsnoka illetékes osztálya közli, hogy a légoltalmi elsötétítést 1945 feb­ruár 28-ig este 6 órától reggel 6 óráig’ kell végrehajtani. 2 Reménységben. Február 11. — A reménység alapja. I. Mózes 15, 5; Róma 4, 18. A keresz­tyén reménység nem múlandó földi dol­gokon épül fel, hanem örök, szilárd fun- damentomon: Isten ígéretén. Isten meg­ígérte Ábrahámnak, hogy megsokasítja utódait, mint az ég csillagait. Ebbe az ígéretbe kapaszkodott bele Ábrahám, amikor minden ennek megsemmisülésé­ről győzhette volna meg. Minden re­ménység ellenére is reménykedve hitt Isten szavában. És nem hiába. Mert a keresztyén reménység teljesedik akkor is, ha az egész világ nemet kiált feléje, ha e világ minden bölcse észszerűtlen- nek tartja is, ha a tapasztalat az ellen­kezőjéről győz is meg — teljesül, mert alapja Isten ígérete. Február 12. — A reménység erőforrás. Zsoltárok 112, 6—7; 26, 1. A bűnnel való harcban hatalmas segítség a keresztyén reménység. Sok minden történik, ami eltakarja szemünk elől Istent. A hábo­rúval járó sok borzalom, mely szinte a kétségbeesésbe taszít, arra akar rábe­szélni: nem érdemes remélni, küzdeni, úgyis hiába. A reménység azonban drá­ga biztatás. A küzdésben kitartásra se­gít, a csüggedésben új erőt ad, a Sátán elhomályosító munkájával szemben tisz­ta fényben ragyogtatja fel a győzelem bizonyosságát. Mert Isten ígéretének tel­jesednie kell, ha összeomlik is ez a vi­lág s földi életünk. Február 13. — A reménység új élet. II. Kor. 7, 1; I. Ján. 3, 3. A táplálék életszükséglet testünk számára. Nélküle csak ideig-óráig lehet eltengődni. Ha­sonló -életszükséglet a reménység is. Reménytelenségben szánalmasan elsor­vad a lélek. A reménység új életre ser­kentő hatalom. Nem hagy beleveszni a bűnökbe. Mikor a Sátán oly kívánatos­nak rajzolja meg a bűnt, a reménység elvonja tekintetünket a földről, annak javairól, örömeiről, oda mutat az örök hazára. Az alvókat felébreszti, a tisztá­talanokat tisztaságra inti, a csüggedőket felrázza, a földi kincset keresőkkel meg­érteti, hogy azokat a rozsda és moly megemészti, hogy itt csak jövevények és zsellérek vagyunk. Ezért kell magun­kat megtisztítani, megszentelődni, új életben járni. Február 14. — A reménység boldog­ság. Csel. 2, 26. Róma 12, 12. Az ember földi öröm s boldogság után vágyik s arra törekszik, hogy valóra váljanak e világi vágyai, tervei, reményei. Amikor aztán minden máskép történik, kesereg, zúgolódik. Elfelejti, hogy csak a ke­resztyén reménység tud tartós örömöt nyújtani, mert az nem múlik el a múló idővel. Mindig fénysugárral hinti be az élet sötét útját, boldogtalan körülmé­nyek közt is örvendezővé teszi a lelket. Mert földi határokon túl mutatja az utat s célt felfelé. Február 15. — A reménység békesség. Róma 8, 24—25. Békételen, marakodó világunkban annyira vágyakozunk igazi, maradandó békesség után. Emberi jö­vendölés, törekvés nem tud tartós bé­kességet biztosítani. Egyesek s népek közt milyen könnyen háborúságra for­dul a békesség. Csak a reménység tud maradandó békességre segíteni. Ez tű­résre késztet a küzdelmek közt s a lát­hatókról a láthatatlanokra mutat, mert azok örökkévalók. Február 16. — A reménység vigaszta­lás. I. Thess. 4, 13—18. falán sohasem volt oly általános szükség ezen ige vi­gasztalására, mint ma. Hisz alig van olyan közülünk, akinek hozzátartozóját a háború borzalmas vihara nem sodorta el. Kevés az az ember, akinek most nem kell gyászolnia. Mégis, a reménység megenyhíti a bánatot. Mi nem gyászol­hatunk úgy, mint akiknek nincsen re­ménységük. Minden mi reménységünk hozzákulcsolódik a meghalt, de feltáma­dott Krisztushoz, aki az Első a feltáma- dottak közt. Őt követik majd az Ür ha­talmas intése folytán azok a szeretteink, akik elaludtak s mi magunk is, kiknek cserépedény-élete bármikor összetörhet. A sírok felett húsvéti fény világok Ez a reménység a mi legfőbb vigasztalá­sunk. Február 17. — A reménység betelje­sedése. Máté 6, 10a. Jelenések 22, 20; 21, 1—7. A reménység beteljesedése: Isten országának teljességre jutása, Krisztus visszajövetele, az örök élet. Ezt a betel­jesedést várja a bűn, betegség s halál béklyóiban vergődő hívő sóvárgó re­ménységgel. Ezért imádkozzuk: Jöjjön el a Te országod. Ezért kiáltjuk: bizony jövel Uram Jézus. Jövel, töröld le köny- nyeink“t, szüntesd meg a gyászt, kiál­tást, halált. Adj az élet vizéből, hogy soha meg ne szomjuhozzunk. Mogyorósy Gyula. Egy öös feffáfára. Kegyetlenül metsző, csontig ható hi­deg szél csap arcunkah, mikor csilingelő szánunk kifut a békés védelmet adó hegyoldal oltalma alól. Dühös süvöltéssel vagdalódzik körülöttünk, mintha bosszú­ját akarná kitölteni rajtunk, hogy eddig tehetetlen volt velünk szemben. Néha ugyan megcsendesedik, de csak azért, hogy ismét rohamra induljon. Majd segítőtársat vesz maga mellé s a csil­logó, ragyogó hószemcséket veri elkese­redett haraggal arcunkba. A jobbra el­maradozó hegyoldal fehér téli takarót terített magára s most kénytelen tűrni, hogy a mérges szél itt-ott megtépdesse palástját. Pedig szép volt így. Fehéren, némán, fenségesen. Mintha halotti lepelt borított volna barna testére, hogy így várja a tavaszi feltámadást. Meggémberedett tagokkal kászoló- dunk le s indulunk befelé. Balra tőlünk fekete gyászlepellel bevont nyitott ajtó s néma koporsó. Igen. Temetésre jöt­tünk, hősi halottat temetünk. A koporsó végénél sötét párnán elesett bajtársunk kitüntetései. A Magyar Érdemrend tiszti keresztje, lovagkeresztje (mindkettő kar­dokkal), a Legfelsőbb Dicsérő Elismerés, I. o. Tűzkereszt stb. Aki ismeri a magyar kitüntetéseket s tudja, hogy a hideg ko­porsó egy 34 éves századost takar, an­nak igen sokat beszél a kis bársony- párna. Azt hirdeti, hogy hősi halált halt bajtársunk valóban hős volt. Véres küz­delmeknek, gyilkos csatáknak bátor, vi­téz harcosa. Dicső apáknak méltó fia. Összeszorult szívvel némán tisztelgünk s belépünk a házba. Kisírtszemü, egyetlen fiát vesztett özvegy édesanya fogad minket. Persze, hogy hős fiáról beszél zokogó hangon, aki hosszú frontszolgálat után kényel­mesen ülhetett \oina jól fűtött szobá­ban, de önként jelentkezett harctéri szol­gálatra. Önként jelentkezett, mert azt tartotta: azért katona, hogy harcoljon. S harcolt fanatikus hittel, hősiesen. Elsők között akart lenni, akik meggyötört ma­gyar falvakat, városokat szabadítanak fel. S azután megkezdődik a szertartás. Felolvasom a szentigét.. János 15:13. „Nincsen senkiben nagyobb szeretet an­nál, mintha valaki életét adja az ő bará­taiért.“ De milyen gyarló az emberi szó. Most érzem, sokkal jobban, mint eddig bármikor. A legékesebb beszéd is csak dadogás ahhoz képest, amiről a tettek szólnak. A vigasztalás igéinek hirdetése, ima és a Himnusz után elnémult baj­társunk megindul utolsó útjára. A sírnál feszesen tiszteleg a dísz­szakasz, mikor a Szózat hangjai mellett a koporsót lebocsátják a sírba. „A nagy világon ekivül, Nincsen számodra hely. Áldjon vagy verjen sors keze, Itt élned, halnod keil!“ S mialatt tompán dübö­rögnek a rögök az elesett hős koporsó­jára, csendesen fohászkodom. Istenem, add, hogy sok-sok ilyen tisztünk legyen, akiknek még az életük sem drága, hogy szolgálják hazájukat. Hiszen az ilyen hősöket alárendeltjeik is vakon követik, hozzá hasonló lelkesedéssel és hősiesség­gel. Mint ahogy őt is szerették katonái s tűzbe mentek volna érte. Adj ilyen hősöket, vezetőket és vezetetteket egy­aránt s add, hogy harcaik s hősi áldo­zataik nyomán győzzön az az ügy, me­lyért bajtársunk is életét áldozta. Véget ér a katonatemetés. Indulunk haza. A hó sűrű, nagy pelyhekben kezd esni. A hegyek megkopott takaróját is­mét kifoltozza, csak azért, hogy az élet erőinek megjelenésére végleg eltűnjék. A dühös szél megcsitul. Zúgó vihar után mély csendesség borul a tájra. Háború után békesség, halál után feltámadás. Kiss Jenő tábori lelkész Győrság. Csekklapokon történi rendelésekre vonatkozólag több reklamációt kaptunk. Mivel Budapest körül- zárása óta a csekkforgalom szüne­tel, csekklapokat hónapok óta nem kapunk s így a rendelésekről sem tudunk. Kérjük azokat, akik így eszközöltek bármiféle rendelést, hogy várjanak türelemmel, míg a csekkforgalom újból megindul.

Next

/
Oldalképek
Tartalom