Harangszó, 1945
1945-01-14 / 2. szám
HARANGSZÓ 1945. január 14. után láttasd meg velem a régen kívánt örvendetes napokat is, amelyekben haza vigyj engemet az én örökségembe és megadj mostan távollévő árva cselédimnek. Ne űzd el azért végképpen tőlem az én atyámfiáit, hogy ne szűnjenek meg rokonságim s ismérőim is ne feledkezzenek el rólam. Egy dolgot kérek Uram Tőled, ne tartsd meg tőlem szegény szolgádtól! Ezt kérem: Kösd bé szerelmetes társamnak s édes gyermekimnek lelkeket lelkemmel együtt az élet csomójába, hadd nézhessük szent orcádat! Ha mikor azért hitekben kísértgettetnek az Antikrisztus tagjaitól, erősítsd meg Uram Tema- gadért, ha mikor éheznek lelkekben vagy testekben, tápláljad a te kegyélmeiddel, ha mezítelenek, ruházd meg, ha bujdosnak, légy Vezérek. Árvaságokban légy édes Atyiok és elesett sorsokban oly Is- lápjok, kihez támaszkodjanak. Tartsd meg azért őket velem együtt a Tehozzád való hivségben mind halálig, hogy ha ez egymástól való elszakasztatásunk napjaiban kell Tehozzád költözni, mind én, mind az enyéim békességes tűrésnek általa bírhassuk lelkeinket és szentségben őrizhessük edényin- ket, míg el jő az Úr Jézus lelkünk megkérésére és eképpen ha az életben nem láthatom, láthassam meg szent országodban a szentek egyes- ségében ezen szerelmesimet, hol is vélek együtt örökké örvendezhessek a te orcád előtt való örömökkel. Ámen. Bujdosó magyarok füstölgő csepiije c. 1676-ból való imádságos könyvből. lí f d« unk megakadt. Győrött ugyanis a posta semmiféle csomagot nem vesz fel. Csak nyomtatványként tudunk küldeni egyes példányokat. Ezért különösen győrvidéki bizományosainkat arra kérjük, szíveskedjenek valakit személyesen beküldeni Győr, Ráth Mátyás-tér 2. szám alatti könyvkereskedésünkbe, hogy a kívánt naptármennyiséget így elküldhessük. Balatonalmádiban Biz ez még a szép tavasszal történt. Kék volt az ég', ragyogott a tavasz-végi napsütés a Balaton felett, szelíd nyugalomban ringott a tó széles víztükre. Köröskörül, a partmenti kertek virágzó gyümölcsfái, villái felett, a fiatal erdő sűrű lombozata között, hangosan szólt a boldog madárdal. A cinkék folyton azt kiabálták, hogy „kicsikém, kicsiáll az Isten háza! kém“, aztán megismertem a kakuk szavát is, fent a magas égboltozat alatt fecskék vágódtak ide-oda. Észre se vettem a nagy gyönyörködésben, hogy elborul a kiterjesztett erősség. Csak a hirtelen szélrohamra siettem a vasúti állomás védő fedele alá. Gomolyogtak a felhők, hajladoztak a fák, hófehéren szállott róluk szerteszét a számlálhatatlan virágszirom. Aztán lezúdult a termékenyítő sűrű eső.' De ni csak! Hová lettek a madarak? Egyet se látni, szavuk se hallikl... Az állomásépület eresze alatt fecskefészek. Ott mozgolódik a pereme mögött egy sötét fecskeszárny. Néha egy madárcsőr is kibukkan. Hát persze! Ezek is, meg a többi madár is, okosan elbújtak a vihar elől! Az égiháború jöttére — mai szóval élve — óvóheíyre vonultak. Majd, ha aztán megint kisüt a nap, elül a szél, újra előjönnek. A madarak!... „Nemde nem drágábbak vagytok-e ti azoknál“ — mondotta az Ür Jézus. Bizony drágábbak! Hiszen azokba* csak az ösztön dolgozik, melyet a Teremtő nagy bölcseséggel és szeretettel beléjük oltott, minket azonban, akik magának az Istenatyának gyermekei vagyunk a megváltó Krisztus által, Istennek belénk lehellt lelke éltet. Sötét boridat van az embervilág felett is. Szavakkal ki nem fejezhető rémü- letes vihar dúl felettünk és körülöttünk. A Sátán rontott ránk minden ‘erejével, mint ordító oroszlán, keresvén, kit elnyeljen. Nekünk is szükségünk van óvóhelyre, még pedig elsősorban nem testi, hanem lelki óvóhelyre, nem csupán testi, hanem sokkal inkább lelki veszedelmek ellen! Hol az ilyen óvóhely? A templom az! Isten háza! Ez év május 21-ike óta eggyel több temploma, lelki óvóhelye van a magyar evangélikus egyház tagjainak Balatonalmádiban. Lelki óvóhely, de nem arra a célra, hogy benne siránkozó kéztördeléssel, remegő kétségbeeséssel összebújjunk, hanem azért, hogy ott magunkat Isten igéjével lelkileg felfegyverezzük, Krisztus keresztje alatt hitben megerősítsük, esendő magunkat testi-lelki kísértések ellen felvértezzük és így felfegyverkezve, megerősödve, felvértezve újra kijöjjünk a szabad ég alá, felemelt fejjel, bizakodó szívvel, bátran járva eletutainkon, akaf féfflö'ft0' gomolyognak, akár Isten drága napja süt fejünk felett. Lelki óvóhely, azért, hogy ott magyar hazánkat, anyaszent- egyházunkat, szeretteinket, értünk küzdő katonáinkat buzgó imádsággal Istenatyánk megsegítő kegyelmébe ajánljuk, tudva, hogy „akik Istent szeretik, azoknak mindenek javukra vannak“! Hála legyen a Mindenhatónak, hogy ezt a kis templomot felépíthettük! Hálás köszönet az adakozóknak, egyeseknek. A celldömöiki gyülekezel templomának most volt a 200 éves jubileuma. A templom mai alakjában. Kék kristálytál. Irta: Hambraeus Axel. Fordította: Ordas Lajos. A papiak gyermekei nem szerették apa finnföldi utazásait. Ha erről említést tettek anyjuknak, az mindig tudott valami magyarázatot, miért kel! apának oly sokáig távol lennie. Beszélt nekik emberekről, akik magasan északon puszta tájakon élnek és akik nagyon örülnek annak, ha valaki rájuk köszönt és prédikál nekik. Azt azonban édesanya sohasem mondotta, hogy gyermekeivel együtt ilyenkor ő is nélkülözi férjét. Persze arról sem szólt, mennyire nyugtalankodik a sötét téli éjszakákon, amikor a hóvihar járhatatlanná és életveszélyessé teszi az utakat fönn a hegyszakadékok és a mocsarak között. Mert a pap sokszor járt sítalpon egymagában a finn udvarházak között és mivel vakmerő volt, gyakran komoly életveszélybe is került. De ezen mindig csak tréfálkozott. Egy alkalommal a Middagsberg-re tartott. Uvaadal lakosai a hegyorom felé kémleltek, mivel azt üzente, hogy arról érkezik meg kis iskolaépületükbe isten- tisztelet tartására. Még a finnek edzett sífutói számára sem volt játék ez a hegyi út. Az öregasszonyok hátán végig- borzongott a hideg, amikor sebes vág- tatásban látták a papot az egyik legveszedelmesebb lejtőn. Borzasztó dolog is történt. Látták, hogy a pap kétfelé szakadt. Egyik része föntmaradt a szakadék szélén, a másik része tovább száguldott. Kis idő múlva aztán látják ám, hogy az utóbbi rész felmászik a szakadék magaslatára, hogy az előbbi résszel egyesüljön és aztán megint az egész pap folytatja útját. Nem győzték bámulni, amint a gőzölgő patak völgyéből a domboldalon felfelé kaptatva közeledett feléjük. Valami sérülést kerestek rajta és anyanyelvükön nyíltszívvel meg is kérdezték: — Mi történt veled, papunk, hiszen középen kettészakadtál? — Ugyan — szólt kacagva a pap — csupán a hátzsákom akadt fönn az egyik kiugrón. Mivel a hátizsák nagy, a pap meg kicsi volt, nem csoda, hogy ilyen bolondot látták. De mindmáig beszélnek még Uvaadalban arról az esetről, amikor kettészakadt a pap. Otthon tréfálkozva mesélte el ezeket. Felesége azonban ébren virrasztotta át a hosszú, sötét téli éjszakákat, mindig azzal a szorongással, nem most fekszik-e férje valamely szakadékban, vagy nem most kiizd-e életéért a távoli tavak jég- hasadékában? ö' is úgy volt, mint gyermekei, nem szerette apa finnföldi utazásait. A kis papiakban valósággal hagyománnyá vált, hogy azokon az estéken, amikor apa finnföldön járt, gombugrató játékot, vagy amint a gyerekek mondották, bolhaugratót játszanak. Egyszer erre került a sor, azután mindig így maradt. Mivel töltsük el ezeket az estéket? — kérdezte édesanya, míg apa a síbundát gombolgatta. Apa benyúlt a zsebébe és kikotorászott abból egy csomagot, de meghagyta nekik, hogy addig ki ne nyissák, míg el nem ment. Nagy volt az öröm, mikor anya kibontotta a csomagot. Piros, fényes papírdoboz volt, benne egész tömeg különböző színű csontgomb. Nagyok és kicsik. S volt benne egy szép eszter- gályozott fatálacska. A nagy gombokkal bele kellett ugratni a tálba a kis gombokat. Csak úgy röpködtek a gombok! — Éppen, mint a bolhák — mondotta Kicsi Mats. Pedig — boldog feje — sohasem látott még bolhát. De a „bolhákat“ a táiacskába terelgetni szinte lehetetlenség volt. Anyának egyszer-másszor sikerült, nagynéha Agnétának, Göstának és Lisbetnek is, de Kicsi Matsnak sohasem. — Nagyobb tál kellene ide — szólt Agnéta —, aki megsajnálta kisöccsét. Anya a szekrényből előhozott egy kék kristálytálat. Puha posztódarabot tett az asztalra, arra állította a tálat. Most kellett volna látni a játékot! Vagy talán inkább hallani! Olyan csengés lett ebből, melyhez hasonlót még nem hallottak. Különlegesen' gyönyörű volt. Ki hitte volna, hogy egy kis kék kristálytálban ennyi muzsika legyen! Mint valami kis muzsikáló doboz, különböző hangok csendültek a szerint, hql koppintották meg a kis gombok. A gyerekek élvezetének nem volt határa. Kicsi Mats hangosan ujjongott, valahányszor sikerült egy „bolhát" a tálba ugratnia s alig győzte sorját várni. Mikor a játékban elfáradtak — egyszer még a legkedvesebb játék is véget ér — anya egybegyüjtötte a gyerekeket, apa szobájának kandallója köré. Ügy érezték ilyenkor, hogy apa is ott van közöttük. Anyának mesélnie kellett. Az első bolhás játék-esten ugyan nem valami szokott mesét mondott. A kék tál muzsikája annyira fülükben csengett, hogy mindannyufkat fogvatartotta. Kicsi Mats felmászott anyja ölébe, átkarolta nyakát és úgy kérlelte: — Anyuka, meséld el, miért muzsikál olyan szépen a kék kristálytál? Erre anya, ölében a kis Matss-al, apa könyvespolcához ment. Elővett egy szép bőrkötéses könyvet. A gyerekek mindannyian tudták, hogy ezt a könyvet apa attól a gyülekezettől kapta ajándékul, melyből anya származik és ahol olya* szép viseletben járnak, amilyet - néha ünnepnapon anya is hord. Amit anya most elmesélt, azt később sokszor újra el kellett mondania, ha apa finnfötdi úton volt és a kék tál gyönyörű muzsikája ott csengett a gyerekek fülében. Ilyenkor úgy néztek maguk elé, ahogya» csak gyermekek tudnak nézni. így történt, hogy legkedvesebb kincsük a kék tál lett, gyermekemlékeik legdrágábbja, mely megtanította őket a , szerető szív áldozatos örömére is. Anya kinyitotta a szép könyvet. A gyerekek látták, hogy rengeteg sok név van abba beleírva. Némelyik név szép szabályos írással volt bejegyezve, más mesterkélt művészettel, annyira, hogy el sem lehetett olvasni. Mutatott anya egy olyan nevet is, amelyiknek gazdája azzal szokott dicsekedni, hogy még senki el nem tudta olvasni. Erre mondta azután Gösta, hogy így Kicsi Mats is alá tudná írni a nevét. Némely sorban nem volt semmiféle név, csak valami különös jel. Ezt kézjegynek mondják — magyarázta anya. — Akik ezeket ideírták, ige* öreg emberek voltak. Vagy nem tanultak meg írni, vagy már elfeledték ezt a művészetet. A régi kézjegyet azokban le tudták rajzolni. Ezt vésték mindé* szerszámukba, fatálba, rokkába, gereb- lyébe, baltanyélbe, kaszába, sőt még a szépen festett templomi szánkókba is. De hát miért is írták ezek az emberek nevüket a szép ,,bőrkönyv“-be? Anya elmesélte. (Folytatjuk.) 'r| A régi artikuláris templom, ahova messze vidékről jártak őseink istentiszteletre. '
