Harangszó, 1945

1945-01-14 / 2. szám

I$45. január 14. HARANGSZÓ gyülekezeteknek, Vallás- és Közoktatás­ügyi Minisztériumnak, Belügyminiszté­riumnak, hogy az építéshez szükséges -46.530 pengőnyi összeget összegyüjthet- tük és az építkezést adósság nélkül be­fejezhettük! Ebből az összegből félre van még téve kb. 7000 pengő. Ebből akartuk megcsináltatni a padokat, de ebben a szándékunkban rajtunk kívül fekvő okok megakadályoztak, úgyhogy most egyelőre 100 drb kölcsön-szék áll .a jövendőbeli padok helyén. Azt hittük, hogy be tudunk majd szerezni egy oltár elé való szép szőnyeget és az ajtótól az oltárig futó szőnyeget is, de ezt a ter­vünket is el kell tennünk jobb időkre, vagy amíg hittestvéreink közül valaki fel nem ajánl egy ilyen -szőnyeget Isten dicsőségére. Mivel a Harangszó hasábjain nem állhat rendelkezésünkre annyi hely, • amelyen az adakozók nevét és adomá­nyaikat nyilvánosan nyugtathattuk vol­na, az volt a tervünk, hogy nyomtatott kimutatásban közöljük és köszönjük meg valamennyi adakozónak: egyesek­nek és gyülekezeteknek a segítségét, de a mai körülmények között erre sincs lehetőség. Így csak magunk között ké­szítettünk pontos elszámolást összes be­vételeinkről és kiadásainkról, addig is, amíg alkalmunk lesz külön-külön min­denkinek köszönetét mondani. Mégis meg kell említenem, hogy egy összeg­ben a legtöbb adományt kaptuk Békés­csabáról és Szarvasról, mindkét helyről 1000—1000 pengőt. Sajnos, nemcsak békéscsabai és szarvasi, hanem az ország legkülönbözőbb vidékein lakó adakozó testvéreink ma elérhetetlenek számunk­ra. De van közöttük nem egy, aki sohase hitte volna, hogy abban a kis templom­ban, melynek megépítéséhez adományá­val hozzájárult, most velünk együtt imádkozik, hogy elhagyott otthonába békességgel visszamehessen, hogy tőle elszakadt szeretteit jó egészségben viszontláthassa és hogy a kegyelmes - !-ten irgalommal tekintsen alá az ezer sebből vérző magyar nemzetre. Kegyeletes hálával gondolunk néhai Csorba Györgyné testvérünkre, aki ne­künk a templomtelket ajándékozta s akinek emlékezetét őrzi a bejáratnál el­helyezett márványtábla a következő fel­irattal: „Ez az istenháza épült 1943. őszén, Isten dicsőségére, evangélikus hí­vek lelki épülésére, áldozatos szívek segítségével, néh. Csorba Györgyné, Németh Berta hittestvérünk ajándékozta telken.“ Hálával gondolunk püspökünk lélek­emelő felszentelési szolgálatára, mely emlékezetes marad nemcsak a hívek előtt, hanem a felszentelési ünnepen résztvett vendégeink: a ref. és r. kát. egyház, a község és sok más közület küldöttségei előtt is. Héring János. Imádság hibnrú után Uram, háborúból jövök én, Mindennek vége, vége: Békíts ki Magaddal s magammal, Hiszen Te vagy a — Béke. Nézd tüzes daganat a szívem S nincs, ami nyugtot adjon. Csókolj egy csókot a szívemre, Hogy egy kicsit lohadjon. Lecsukódtak bús nagy szemeim Számára a világnak, Nincs már nekik látnivalójuk, Csak Téged, Téged látnak. Két rohanó lábam egykoron Térdig gázolt a vérben S most nézd, Uram, nincs nekem lábam. . Csak térdem van, csak térdem. Cram, láss meg Te is engemet, Mindennek vége, vége. Békíts ki Magaddal s magammal, Hiszen Te vagy a — Béke! Ady Endre. Cámpaíénynél. Irfa: Fr/etfrJcí Catos. Fény és árnyék. Néhány évvel ezelőtt egyik buda­pesti színházunkban különös dara­bot játszottak. A színdarab meséje kissé megdöbbentette a nézőközön­séget. Arról volt szó, hogy mi em­berek nagyon sokszor és nagyon sokan magunkra veszünk egy ál­arcot, amit addig mutogatunk má­soknak, hogy végül magunk is el­hisszük. Igazi arcunk annyira elsat- nyul az álarc alatt, hogy ha mégis valaki, vagy valami letépné rólunk az álarcot, nem ismernénk magunk­ra és letagadnánk igazi arcunkat. Annak idején gyakran elnéztem a magam és mások arcát földi és égi tükrökben. Érdekes foglalko­zás volt sötét álarcok mögött fény­lő arcokra bukkanni és fényes ar­cok mögött meglátni az áruló ár­nyékot ... Most, hogy a háború felfordítot­ta az életet, újra eszembe jutott a fény és az árnyék különös játéka ismerős és ismeretlen emberarco­kon. A háború vihara, mint egy ágról tépett falevelet besodort a barátom házába. Bizony kissé furcsán néz­tem ki. A télen át jöttem és az éj­szakán. Az arcom sápadt volt, a ruhám is tépett, mint amilyen a messziről sodort falevélé. De a szí­vem mégis dallamosan dobogott, amikor megálltam a küszöbön. Azt hittem, hogy otthonomat vesztve egy kicsit ,,haza“ érkeztem . . . Hi­szen mindig ,.szeretett" . . . Hiszen mindig a „barátom“ volt . . . És-én boldogan készülődtem: milyen jó lesz a didergő kezemmel megszorí­tani az ö meleg baráti kezét Hogy log ö.n'ilm - gondoltam ha meglát . . És ő kijött és nem látott meg . .. Pedig rámnézett . . . Hosszan és hi­degen. Rögtön látta, hogy most szükségem lenne reá és e lehetet­len meglepetés közben lehullott róla a fényes álarc. .. Nem ismer­tem fel én sem a sötét árnyékban, de lehet, hogy csak azért, mert nem jól láttam. Biztosan attól a könnytől, ami kiszökött a szemem­be — a hidegtől. Bocsánatot kér­tem tőle és lassan továbbmentem. Télbe .. . éjszakába ... egy leejtett álarccal. .. így érkeztem nem sokkal ké­sőbb egy másik házba. Lakójának arca sohasem ragyogott felém. Mindössze annyit tudott rólam, mint az erdő egyik fája a másik­ról, hogy: van. Amíg ránéztem, ő a vándorbotomat látta. Az arca fény­lett és a szíve odahullott elém. Amikor felemeltem, megcsókoltam és úgy mutattam meg imádságok között az Istennek. Az árnyékból fény lett... Ismerős lettem egy is­meretlen portán . . . Azóta sokszor elnézem az embe­reket. Háborús tél van és a vihar egyre tépi le róluk az álarcot . . . Valóban ítéletidő ez! Hullanak az álarcok és most de­rül ki, hogy ki szereti igazán ezt a szegény magyar földet, ki ad érte oda mindent: otthont, munkát, egészséget, imádságot és életet. És ki az, aki csak magyarnak mon­dotta magát. Hullanak az álarcok ... és most derül ki, hogy vándorúton, harc­téren, bombazáporban és könny­hullásban kinek ég a hite és kinek tűzhely a szíve. És ki az, aki csak az anyakönyvbe van beírva. Hullanak az álarcok ... háborús télben ... és eszembe jut az ítélet. Az igazi ítéletidő, amikor Isten előtt mindnyájunkról lehull az ál­arc ... Vájjon, mi lesz akkor az én arcomon: fény-e, vagy árnyék?! Este van és én lehajtom a fejem. Könnyezve könyörgök: Uram ir- galmazz, és engedd meg, hogy amerre megyek, itt és odafenn mindenkinek megmutathassam az én igazi arcomat, amire formáltál és aminek álmodtál engemet, az én eltemetett isteni arcomat. Igazi karácsony. 5 Áldása. Január 14. — A gyermekeken. Márk 10, 13—16. Nem érzelgős szeretet nyilat­kozik meg a Jézus szavában. Nem úgy szereti ő a gyermekeket s nem úgy hív­ja, édesgeti őket magához, ahogy a fel­nőttek szokták anyáskodó dédelgetéssel és saját gyermekkorukat elsirató fájda­lommal. Az Isten országáról szóló ko­molyság mélyíti el ezt a szeretetet. Ölé­be veszi Jézus a gyermekeket. De a dé- delgetésében is komolyság van. Kezét helyezi reájuk és megáldja őket. S ez a cselekedete is prédikáció. Az Isten Fiá­nak, az emberré lett Megváltónak szó­zata az emberekhez: Ilyeneké a mennyek országa! Az egyszerű, tisztán és ártatla­nul megnyilatkozó léleknek a dicsérete, aki kételkedés nélkül tud hinni és ösz­tönösen vonzódik drága Urához. Ezeké a karácsony áldása. Ezeké az Úr Jézus Krisztus! Január 15. A tanitv. von. Luk. V 50 V’,. Jézus megáldja tanitvá­yokat. Három esztendőn tanította őket, küzdött lelkűkért és hitükért. Most el­távozik tanítványai közül. De nem hagy­ja el őket. Áldása ott marad velük. Hány esztendőn keresztül küzdött érted az Úr? Hány esztendőn keresztül hívoga­tott és vezetett megpróbáltatásokon és tiszta örömön keresztül, hogy az Övé légy. Ha most egy pillanatig eltávozik tőled, tudod-e, hogy rajtad az áldása? Hiszen tanítványa vagy te is. Amikor nap-nap mellett felütöd bibliád, akkor Vele vagy te is. Téged is megáld. Január 16. — Az ellenségen. Máté 5, 43—48. Ez a megszentelödés útja. Meg­bocsátani. Megáldani azokat, akik ben­nünket átkoznak. így kell továbbadnunk a vett áldást és kegyelmet. Az Isten lé­nyege így ábrázolódik ki rajtunk. Hi­szen az Isten is ezt teszi velünk. Meg­bocsátja minden bűnünket. Gyermekeivé fogad, ha Hozzá igazán megtérünk. Ítél­kezésének is ez az eredménye. Ha bű­neink skarlátvörösek, hófehérek lesz­nek. Isten így bánik velünk s azt akar­ja, hogy mi is ezt tegyük. Ügy válunk a mi mennyei Atyánknak fiaivá és gyer­mekeivé, ha mi is jót teszünk azokkal, akik bennünket gyűlölnek s imádkozunk azokért, akik háborgatnak és kergetnek bennünket. Az ilyen magatartás, az ilyen megbocsátás áldott s ennek az áldása visszaszáll reánk! Január 17. — A bűnösökön. Ap. Csel. 3, 22—26. A tanítványok csodálatos gyó­gyítást végeznek a templom bejáratánál. Nagy nép seregük össze körülöttük s ez Péternek alkalom arra, hogy nyilváno­san bizonyságot tegyen a Megváltóról. A sánta ember meggyógyítása nem az apostolok cselekedete, hanem a bennük működő Krisztusnak az ereje. Erről az erőről szól az apostol. Isten megdicső- itette Krisztust. Krisztus az a próféta, akiről Mózes szólt. Krisztust kell elfo­gadni. Hiszen az Isten Jézust az embe­reknek támasztotta, az emberek m.; mentésére adta, hogy megáldja a bürü­söket. Isten szeretete abban nyilatkozik meg, hogy amikor még bűnösök vol­tunk, megáldott bennünket és szent Fiát váltságul adta nekünk. Testünknek én lelkűnknek egyaránt való erősítésére és gyógyulására. Január 18. — A népem. Zsoltár 2t, 1—11. Isten nemcsak az egyes emberhez szól. Kegyelme abban mutatkozik meg, hogy üzenetét közösségekhez, gyüleke­zetekhez is intézi, hogy sokak lássák meg Krisztusban szabadítójukat. Isten a közösséget, mely egy akarattal szolgál neki, népének tekinti. Magát a nép Urá­nak és királyának. Isten népének ez a legfőbb erőssége. Hiszen a királyok ki­rálya rendelkezik vele. A világmindenség is csak reá néz és hozzá igazodik. Mennydörgésben, az elemek vad zavar­gásában, hullámverésben is az Úr szava marad erős és fenséges. Az Isten népe biztonságban lehet viharjárások idején, mert Krisztusban Isten megáldotta a né­pét. Megáldotta a megtartatás erejével és örök békességgel. Január 19. — A poháron. I. Kor. H, 15—16. Krisztus mindenütt jelen van. Krisztusról beszél minden az életünkben. De vele közösségre lépni, megismerni és magunkévá tenni Öt csak azon a ponton lehet, ahol Ö akarja. S ez különösképen az Ő szent vacsorája. Áldott találkozá­sunk van vele a megáldott ostyában és borban. Övéinek meghagyta ezt a mó­dot, hogy kereső szavuk ne haljon el a levegőben, hogy viaskodásuk ne legyen a levegőnek puszta vagdosása, hanem hogy reá találjanak. ítéld meg magad, hogy a hálaadásnak pohara nem a Krisz­tus vérével való közösségünk-e? Az Ő vére tisztára mos minket minden bű­nünktől. Január 20. — Az Úrban bízókon. Jer. 17, 5—8. A testté lett Ige az átok és az áldás elválasztója. Azért jött, hogy ál­dássá legyen mindenki számára. Mégis átokká válik sokak számára, akik ineg- botránkoznak Benne s nem akarják el­fogadni. Ha emberekben bízunk inkább, a testnek és az anyagi világnak eszkö- zeitől várjuk boldogulásunkat, csak átok kísér minden útunkon. De aki elfogadja az Úr Jézus Krisztust, az örökli a kará­csony áldását. Mert Jézus eljövetele megváltás, öröm, üdvösség a számára. Igénk képesen úgy jellemzi ezt az ál­dást, mint soha ki nem szikkadó fának üde virágzását és gyümölcstermését. A víz mellé ültetett fa levele, terebélyes lombsátora zöld marad a szárazság ide­jén, a tikkasztó forróságban is. Aki az Úrban bízik, attól az áldás üde élettel­jessége el nem távozik. Mohr Gedeon. Hazánk fővárosának, Budapestnek felmentése folyamatban van. Nagy né­met erők offenzivát indítottak a szov­jet ellen. A támadás Komárom térségé­ből indult ki. A harcok Esztergom és Bicske között óriási méreteket öltöttek. Német katonai körök bizakodóan ítélik meg a helyzetet. Nyugaton a német offenziva újabb térhódításokkal és az ellenség erejének gyengítésével egyre tart. Az angol-szovjet viszály Görögor­szágban egyre súlyosbodik. Keleten a japán haderő nagy táma­dásai következtében az ellenséges csa­patok súlyos veszteségeket szenvedtek. TERJESSZÜK A HARANGSZÓT!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom