Harangszó, 1944
1944-11-05 / 45. szám
Isten ítélete alatt. Gondoljátok, hogy ezek a galileabeliek bűnösebbek voltak valamennyi galileabelinél, minthogy ezeket szenvedték? Lukács 13, 2. Nagyon érdekes kérdést vet fel Jézus: bűnösebbek voltak-e azok a galileabeliek, akiket Pilátus a templom előcsarnokában felkoncoltatok, a többi galileabelinél, akik nem ilyen szörnyű halállal múltak ki? A kérdésben benne van a felelet: nem voltak bűnösebbek. Ka a magyar nemzet szenved, bűnösebb-e akkor más nemzetnél, amelynek nem jutott olyan nagy és sok szenvedés az osztályrészéül? Ugyanaz a felelet: nem bűnösebb. Hol van itt az igazság? Az bizonyos, hogy a bűn és a büntetés a keresztyénségben nem mutatható ki olyan viszonyban, hogy a bűn nagysága és a büntetés mérve egyenes arányban áll. Isten nem a mi elgondolásunk szerint cselekszik. Kétségtelenül minden egyén és minden közösség bűnös és méltó az Isten büntetésére, sőt a legnagyobb mérvű büntetésre. Ha Isten nem sújtja ai embert a leg- súlyosabban, azért senki sem illetheti szemrehányással. Szabadon intézkedik. Az időt is másképen számítja Isten, mint mi emberek. Nincs kötve az időhöz. Ami késik, el nem múlik. Egyszer mindenkit utolér a büntetés. Bízzuk rá Istenre, mikor látja ezt jónak. Ne nézzünk irigykedve arra, akinek jobb dolga van, mint nekünk; ha egyik nemzetnek r.em megy olyan rosszul, mint a magyarnak. Ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy a keresztyénség ismeri a helyettes szenvedést. Jézus keresztje alatt meg kell ezt ismernünk és el kell ismernünk. Egyénekre és nemzeti közösségekre áll: mi szenvedünk másokért, mások szenvednek értünk. A mi szenvedésünk intő példa másoknak, a másoké intő példa nekünk. Ne feledjük: a szenvedésnek áldásai vannak: nehéz úton lesz erős az egyén, a nemzet. Vállaljuk hát a szenvedést, mert „a szívnek jó orvosság a keserű nyomorúság“. (385. ének.) Marcsek János. Régi írásokA szorongatott magyarsághoz. Zrínyi Miklós a költő, hadvezér; és államférfi írja a török veszedelem idején: Itt győznötök, vagy halnotok kell! „Látok egy rettenetes sárkánt, mely méreggel dühösséggel teli, ragacfózásrá készen, én csaknem mint egy néma, kinek semmi profession! a mesterséges szólásra nincsen, felkiáltok mindazonáltal, ha kiáltásommal -elijeszthetném e^t a dühös sárkánt kiáltván: Nem bántsd a magyart! Szegény.magyar nemzet, annyira jutott-e ügyed, hogy senki ne is kiáltson fel utolsó veszedelmeden? hogy senkmek ne keseredjék meg szíve romlásodon? hogy senki utolsó halállal való’ küzködéseden egy biztató szót nem mondjon? Egyedül legyek-e én őrállód, vigyázód, ki megjelentsem veszedelmedet? Nehéz ugyan ez a hivatal nekem, de ha az Isten az hazámhoz való szereteteí reám tette, irné, imé kiáltok, imé üvöltök: hallj meg engem, élő magyar, ihon a veszedelem, ihon az emésztő tűz! Íme tudománt tészek előtted, nagy Isten, mindent akit tudok kiáltok, hogy éntíilem elalu- vásomért nemzetem vérét ne kérd elől. De mi dolog ez magyarok, hogy nem csak az őrállótok jelentését hallván, hanem magatok szemével a veszedelmet látjátok, s mégis fel nem serkentek mély álmátokból? ... Ha azért okvetlen bizodalmát nem találunk csak a mezítelen reménségben, szükséges, hogy oltalmat nézzünk magunknak magunk emberségében és vigyázá- sában Isten után . . . Magyarok, ti- néktek szólok. Ez a rettenetes sárkán, a török, várainkat tőlünk elvette, sok ezer magyar lelket rabságba vitt, sokat a kardnak élivei emésztett meg, Erdélyt, koronánknak egy legszebbik bogiárát, fel prédába, zavarta, mint egy erdei kan a szépen plántált szőlőt. Ha az oktalan állatok a magok barlang- jóknak bántódásáért, a magok kölyköknek elviteléért készek a habi t szenyvedni: mennyivé! miné- kti.tk inkább, kik dicsőséges magyar vérnek maradéki vagyunk, az mi atyánkfiáiért, atyáinkért, anyáinkért, feleségünkért, gyermekünkért, hazánkért meg kell indulnunk, halálra is, ha kévántatik mennünk, mégis legalább bosszút ezen a dühödt eben állanunk.“ „Gondolom, hogy itt mondja valaki: mind igaz ez, de mi magunktól elégtelenek vagyunk magunk oltalmára. Ügy vagyon az, meg kell vallanunk, a török erejéhez mi csak nyomorultak vagyunk, de viszont ez a gondolkozás nem kicsim árt nekünk . . . Mert vájjon törődtek-e ezzel a görögök, mikor a hatalmas perzsa birodalommal szembeszállottak? Nincs más hátra, hogy avagy megoltalmazzuk magunkat, avagy vitéz módra haljunk meg... Itt talán valaki engemet megszólít s kérdi tülem: mitakarsz ezekbül a sok beszédekből kihozni? mit tanácsiasz? könnyű akárkinek is deklamálni, prédikálni, de orvosság kell a betegnek, flastrom a sebnek. Én arra röviden felelek, meg is duplázom kiáltásomat: Fegyver, fegyver, fegyver kéyánta- tik és jó vitézi resolufio! Ezen kívül én semmit sem tudok, sem mondok. Avagy azért, magyarok, evvel oltalmazzuk meg magunkat, avagy vitézül haljunk meg mindnyájan, mert más mód nem adatik. Elfussunk? nincs hová, sehun másutt Magyarországot meg nem találjuk, senki a maga országábul barátságunkért ki nem megyen, hogy minket helyheztessen belé: az mi nemes szabadságunk az ég alatt " sehun sincs, hanem Pannóniában. Itt győznötök vagy halnotok kell.“ Édes nemzetem, reformáld vétkeidet! „Én nem hízelkedhetett), édes nemzetem, tenéked, hogy hazugságommal aícserjeiek, hanem im megmondom magadnak fogyatkozásaidat, olyan szívvel és szándékkal, hogy megismervén magad is, vesd ki ezt a mocskot lelkedből, reformáld vétkeidet, öltözzél igazságban, üvedzzél erősséggel, hidd segítségedre a Jehovát, resolváld magadat, vagy ajándékozd magad az Isten nevének és magadnak oltalmára kössünk kardot a pogány ellen.“ „Óh egek! oh Isten! — kiált ugyan fel — mért hoztál ki minket Scitiából, holott ottan avagy nem bomlottunk volna meg eny- nyire, avagy ha bomlottunk volna, nem látott volna ennyi világ minket magunk rosszasága miatt veszni. De ha nincs haszon a panaszol- kodásban és a haszontalan való fohászkodásban, — folytatja nyúljunk az orvosságokhoz,, ha vagyon; s vagyon is penig, ha akarunk. Mert noha az mi magunk népét az mint mostan vagyon, jól leábrázoltam, ugyan mindazonáltal, ha kérded: kit kévánok s micsoda nemzetet akarok oltalmomra, azt mondom: a magyart kévánom. Miért? azért, mert ez legalkalma- tosább, legerősebb, leggyorsabb és, ha akarja, legvitézebb nemzetség. Azért 'magyart kévánok oltalmamra .. . Csak jobbítsuk meg magunkat, szabjunk más rendet dolgainknak, tegyük helyére és méltóságára a katonai disciplinát: egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók, ha kevesen vagyunk is...“
