Harangszó, 1944
1944-01-02 / 1. szám
2 1944. január 2. Köszönjük...! Az óesztendő határkövénél állunk. A múlt mögöttünk — a jövő előttünk. Mielőtt egy lépést is tennénk a múltból a jövő felé, úgy érezzük, a határkőnél sok mindent meg kell köszönnünk. Itt mindenkinek van köszönnivalója. Nekünk is van. Mindenelőtt megköszönjük Istennek, hogy a múlt esztendő S nehézségein átsegített. Nagy pusz- lulások közepette megtartott, és szolgálni engedett. Hálával van tele iránta a szívünk megtartó kegyelméért, naponkénti oltalmáért, a ránk bízott szolgálatért, a Tőle kapott erőért, Lelkének vezetéséért és ránk hullatott áldásaiért. Köszönjük munkatársainknak, hogy hűséges szolgálatukkal lapunkat támogatták, írásaikkal hetenként gazdagították s ezzel is népünk életébe az ige magvát hintegették, egyházunkat építették. Köszönjük olvasóinknak, hogy szeretetükkel mellettünk álltak, szavunkra figyeltek, szolgálatunkat igényelték és elfogadták, lapunkat terjesztették, terveinket megértették és támogatásukkal megvalósulás útjára segítették. Köszönjük, hogy a velük szövődő lelki kapcsolatok révén a Harangszó olvasóinak hatalmas táborát egy nagy családnak érezhettük, melyben a testvéri szeretet erős szálai fűznek össze bennünket. Midőn mindezt megköszönjük, ~ a jövőben is> fokozotíább mértékben kérjük azért, hogy a Harangszó nagy családja még nagyobbá nőjjön, Istennek és egymásnak sze- retetében még jobban egybeforrjon és a Harangszó szolgálata Istennek dicsőségére, egyházunknak javára még áldásosabb legyen. Szerkesztő. __ _ _ HARANG SZÓ M családi» Fészek a viharban. Évtizedekkel ezelőtt ■— még gyermekkoromban —, rajzolódott lelkembe egy komor hatású kép. Hátterében sötét viharfelhők gomolyogtak. A felhőkön átcikázó villám fénye — széltől cibált faágon — megtépázott madárfészket világított meg. A fészekben, zuhogó zápor verésében dobogószívű madárkák dideregtek. Mostanában gyakran megelevenedik előttem ez a kép, amikor az emberi fészekre, a családra gondolok. Család! Olyan muzsikáló, meleg szó ez! A szeretet melege és a vér csodálatos ritmusa lüktet benne. Magában egyesíti az örömöt, a sírást, a munkát, pihenést, táplálkozást, imádkozást, életplántálást és életelmúlást, egyszóval mindazt, ami döntő módon befolyásolja életsorsunkat. A család erkölcsi személy. Van teste és van lelke. Teste: a ház. Lelke: a család nyelve és vallása, aztán a családi hagyomány, a családi érzés és a családi szokás. Elmondhatatlanul sokat jelent mindegyik számunkra. A családi ház — udvarával, kertjével, fáival, virágaival s benn a szobákban bútoraival, képeivel, drága ereklyéivel — beszédesen szól hozzánk. Mesél az elődökről, állandóan emlékeztet a szeretteinkkel együtt töltött örömteljes napok boldogságára épp úgy, mint a szomorú napok gyászára, fájdalA családi nyelv forraszt össze bennünket legszorosabban az édesanyánk személyével és mint anyanyelv második szülőnkké válik. Az a csodálatos második születés ugyanis, amikor öntudatos szellemi életre ébredünk, a nyelv útján megy végbe rajtunk. A család vallása az a tündöklő diadalkapu, amelyen keresztül a lila: Kuszák István. mindenható szent Isten először lép be életünkbe. A családi hagyomány — amint az elsárgult levelekben, féltveőr- zött családi iratokban megvan, vagy szájhagyományként száll apáról-fiúra —, felemelően és kötelezően szól hozzánk: „Nem vagy jött-ment ember, történeti alapon állasz, légy méltó őseidhez, hű a tőlük reádszállott örökséghez, gyarapítsd családod értékeit!“ A családi érzés, mint láthatatlan mágnes, csodálatos vonzóerő, állandóan vonzza az embert otthonába és elfojthatatlan epekedést ébreszt szívünkben, amikor távol vagyunk attól. Méltóképen csak a költő tud ennek kifejezést adni: „Mint a madár a fészkére, Szomjú vándor hűvös érre, Mint a gyermek anyaölbe, Vágyom én e nyájas körbe;“ A családi szokás az a személytelen hatalom, mely szabályozza napi teendőinket, meghatározza a felkelés, lefekvés, étkezés idejét és módját, az ételek sajátos jellegét és ízét, a család tagjai kötelesség- végzésének s egymás iránti viselkedésének mikéntjét. Állandóan szemben áll minden önkényes, önző és szeszélyes törekvésünkkel s már csecsemő korunktól rendre szoktat, civilizált lénnyé alakít bennünket. A család az ember életsorsának alapvető tényezője. A család azonban a társadalom "afappitiére értninőségméröje is. Minden nagyobb emberi közösség a családon épül fel és a családok minősége határozza meg a társadalom értékét. Amilyen a család, olyan a társadalom. Goethe szerint „a családi közösség minden kultúra kezdete és csúcsa“. Érdemes és érdekes vizsgálat tárgyává tenni azt, hogy a családnak a társadalmat befolyásoló döntő jelentőségét miképen tükrözteti vissza legfontosabb kifejezési eszközünk: a nyelv. A „haza“ nem más, mint a „ház“ fogalmának kitágítása. A „hon“ szó az „otthonra“ mutat. A németek hazájukat Vaterlandnak (atyai földnek) nevezik. A latin patria (haza) a pater (atya) szóból ered. Az egyház vezetőinek elnevezése is ugyanebből származott. (Pater, pap, abbas, lelkiatya, pápa.) — Az atya szón kívül az anya, szülő, szavakkal is gyákran találkozunk nagyobb közösséget jelölő kifejezésekben. Van pl. anya-gyülekezet és vannak /eány-gyülekezetek. A hazától távollévők a szü/ő-földre gondolnak és így énekelnek: „Szülőföldem szép határa, meglátlak-e valahára ...“ Elszakított testvéreink az anyaországhoz tértek visz- sza. Lelkünk békéjét az anyaszent- egyházban keressük. Testünk porsátorát egykor az anyaföld fogadja magába. — Valójában tehát nemcsak az egyén, hanem a közösség életében is a család: apa, anya, szülő a mozgató, mindeneket átható, erősítő, megnyugtató erő. És ha most azt vizsgáljuk, hogy az, idők folyamán mi volt a sorsa ennek az egyéni és társadalmi életet meghatározó fontos tényezőnek, arra a sajnálatos megállapításra jutunk, hogy a családi’fészket évezredek ködbevesző távolától mind a mai napig állandóan vihar rázta és létalapját cibálta, döngette a bűn ezerféle nyomorúsága és veszedelme. (Folytatjuk.) KI TUD RÓLA? Nagy József ostfyasszonyfai honvéd múlt év jan. 10-én eltűnt. Tábori postaszáma 217/115. Aki tud róla, értesítse az ostffyasszonyfai lelkész! hivatalt. Minden bizonytalan. Kint őrt állnak honvédeink, a halál néha meglegyint egy-egy szép, izmos, ifjú hőst, golyó gyilkolja az erőst. Eddig elhullt a fiatal, de ez a kor többet akar: hogy csecsemő és béna agg is haljon a romok alatt! r " ’ * Most minden perc bizonytalan, és minden gőgnek vége van, hisz mindenki félt valamit, röghöz kötő limlomjait. Még az is, aki oly szegény, mint koldus az út szögletén, és rémhírt hallva megremeg: félti a puszta életet! De minden rosszban sok a jó, ó, hány gőgös élet hajó amíg e vészben megremeg, az Istenhez fut közelebb. S ki Isten közelébe ér, a vészben is mosolygva él! Fészket ver benne a kereszt és mindenki testvére lesz. Ó bármily szörnyű a veszély, biztassuk egymást, hogy „ne félj!“ S míg Isten felé érkezünk, fogódzón össze a kezünk! Kallós Erzsébet. Hazafelé. írta: Sághy Jenő. Faágakból, derékszíjakból percek alatt hord- ágyat rögtönöztek s óvatosan ráhelyezték a sebesültet. A beteg, amikor fölemelték és megindultak vele, a fájdalomtól és a nagy vérveszteségtől ismét elájult. Csak a kötözőhelyen tért lassan magához, ahol az orvos megfelelő kötéssel látta el a sebét. Félig önkívületi állapotban volt még, amikor meghallotta az orvos hangját: — Ennek a szegény embernek az életéért sem adnék ám egy fabatkát. Nagyon sok vért veszített. — Olyan arcának a színe, mint a fehérre meszelt fal — válaszolta valaki, valószínűleg a segédkező sza- nitéc. István megdöbbent. Hideg veríték lepte el a homlokát. Nem szólt, nem kérdezett semmit, de úgy érezte, mintha valami jeges marok szorítaná össze a szívét. Önkéntelenül mély lélekzetet vett. Az orvos észrevette. — Magához tért? — kérdezte. — Igen — lehelte István. Amint az orvos elkészült sebének a kötözésével, Istvánt vonatra rakták. Egy-két órai várakozás után megindult a hosszú kocsisor. István a vonaton egyre azon töprengett, amit öntudatra ébredésekor hallott. Hát így áll a dolga? Meg kell halnia? Visszavonhatatlanul, megmásíthatatlanul? Nem láthatja többé övéit, nem dolgozhat, nem szórakozhat, vége mindennek!? így gyötrődött, közbe-közbe lázas álomba szédült, de mikor felocsúdott, újra meg újra a halál gondolata kezdte marni szívét. Ó, most más volt a halál, mint akkor, amikor puskával, kézigránáttal a kezében, erejének érzetében szállt szembe az ellenséggel. Akkor nem félt. Büszke dac élt benne. Ha meghalok, hát meghalok — gondolta. Nem drágább az én életem sem, mint a másé. S valóban, ha halálos lövést kap, ami pillanat alatt végez vele, akkor félelem nélkül lépte volna át az élet és halál birodalma között lévő mesgyét. Most azonban más volt a helyzet. Magával tehetetlenül feküdt a zörgő, rohanó vasúti kocsiban. Nincsen körülötte senki ismerős s a halál, mint valami lapuló, fekete szörny talán már ott van a fülke egyik sarkában és bármelyik percben feléje jöhet, végezhet vele . . . Lassan-lassan mégis beletörődött a megváltozhatatlanba. Meghal. Legalább nem kínlódik többet sem a sebével, sem nyugtalan, beteg leikével. Vége lesz a gyötrődésnek, vége lesz mindennek. Mikor idáig ért töprengésében, új félelem hatalmasodott el rajta. Vájjon csakugyan vége lesz-e mindennek? Azt szokták mondani, hogy vége lesz, de mondanak mást is. Falujában Nagy József bácsi, aztán Patai Ferenc, meg a Biblia, melynek alapján a papok prédikálnak, azt mondják, hogy a halállal egyáltalán nincs vége mindennek, csak a földi életnek és az Isten színe elé való készülődésnek. A halál után előbb vagy utóbb feltámadás következik, majd az ítélet. ítélet, amikor csak azok nem ítéltetnek kárhozatra, akik készültek az ítélőszék elé állásra!.. Szentséges Isten! ő nincs még elkészülve, nem is igen készülődött még. Igaz, a múltkor, a pergőtűzben megígérte, hogy Isten akaratának teljesítése lesz a legfőbb gondja, de azóta eszébe sem jutott ezt az ígéretét valóra váltani. Most is csak a közelgő halál juttatta eszébe. Halál? Nem! Sokkal rosszabb annál: kárhozat! Nem a teljes, zavartalan nyugalom, megsemmisülés, hanem örök békétlenség, örök gyötrődés. Rettenetes! Kicsoda segíthetne rajta? Most lenne itt valami bibliás ember, Patai vagy akárki más! Csak lenne valaki, aki mondana neki valamit, ami megnyugtatná szívét s eloszlatná a kárhozattól való féléi-
