Harangszó, 1944
1944-01-02 / 1. szám
1944. január 2, HARANG SZÓ 3 „iVépünltnek legerősebb vára ax Isten igéje!** Mikor & finn froníkaíona templomot épít. Utunk Kivennapa községbe vezet. A Viipuri—Pétervár közötti vasútvonaltól kissé északkeletre egészen közel az 1939 előtti finnorosz határnál fekszik a fent említett község. Talán inkább múlt- időben kellett volna leírni ezt a szót, hogy fekszik, mivel ma már csak az az épület áll épen és egészen újonnan, amiről szeretnénk egyet-mást elmondani. Kivennapa község a 16. század közepe táján épített templomával együtt már az 1939-es finn-orosz téliháborúban teljesen elpusztult. Az oroszok túlerővel való támadásuknál nem kíméltek semmit, sem ember, sem hadianyagot, csakhogy céljukat, Viipurit elfoglalják. S ami ebbe a támadási vonalba bele esett, az minden porrá és hamúvá lett. Így égett le teljesen a középkori s majd többszörösen restaurált kereszthajós kivennapai templom is. Az építő munka. Most, midőn a finn katonák visszafoglalták ezt s ezzel együtt sok más kelet-karjalai, de finnek által lakott területet, megindulhatott ott, ahol a határzavargások kisebbek, az építőmunka is. Mivel ez a terület hadizóna, természetes, hogy az ú. n. építő munkát is katonák végzik. Már akkor is nagyon csodálkoztam, mikor egyik napon a posta egy kis csomagot hozott a finn frontról. Benne egy alumíniumból készített emlékgyűrű és egy fatál volt, rávésve a turkui templommal. Mikor megtudtam, hogy egyszerű finn zsebkéssel gyártják a legügyesebb és a legkényesebb tárgyakat, csodálatomban nem tudtam mást tenni, mint ámulni, s nagyon hirtelen levelet írni annak, ki a kedves tárgyakkal megörvendeztetett. A múlt hónapokban megint valami meglepetéssel szolgáltak finn harcosaink. Egymásután jelentek meg a piacokon a nyirfakéregbő! készített szebbnél-szebb bevásárlókosárkák, sőt kézitáskák, melyek nagy örömet szereztek az itthoniaknak, ahol bizony igencsak jelentkezik a bőrhiány. Mindig azt gondoltam, hogy ezeket a tárgyakat ehhez értő mesterek, vagy legalább is hozzáértő szakemberek gyártják. De igen kellemesen és nem kevésbé meglepetten kellett egyszer mégis megtudni, hogy ezeket a tárgyakat bizony mindenki tudja készíteni, még a tejfelesszájú újonc is. Sőt a múlt héten egy papiakban szokatlan berendezést láttam a vendégszobában. Stílusa egészen egyéni, festése is egészen érdekes. Később kiderült, hogy a lelkész fia, aki különben jogot végzett ember, kint a fronton hadnagyi minőségben szolgál, s ráérő idejében készített egy vendégszobái berendezést, amit emlékül küldött szüleinek. 1000 ház a fronton. Ezekután természetes volt szinte az a hír is, hogy a frontkatonák egy újabb ötlettel segítettek a háborúban szerencsétlenüljártak hozzátartozóin és magukon a hadirokkantakon. Kb. 1000 házat építettek kint a fronton, természetesen fából s azt egy kedves ünnepség keretében átadták az arra kijelölteknek. A fronton is mindig munkálkodó, faragó finn katonák azonban most ejtettek engem, de azt hiszem, velem együtt sokakat, a legnagyobb ámulatba s egyúttal mélységes csodálatba, mikor azt adták hírül, hogy az elmúlt vasárnap a karjalai földszoroson harcoló katonák felépítették újra Kivennapa, egyszerű határmenti kis község fából való templomát. A fent említett katonai egységben szolgáló kapitány, ki a civil életben építész, elkészítette a templom tervezetét, a munkát pedig *gy szakaszvezető vezette, s íme az eredmény a kész templom. Mibe került a templom? Hogy kedves olvasóim téves képzeteket ne alkossanak a készített templom „nagyságáról“ és „egyszerűségéről“, leírom, hogy a templomot szakértők 2 és fél millió márkára becsülték. De el kell mondani magának a templomnak a külsejét és belsejét is egy pár szóban. Stílusa az ú. n. régi finn templomstílus, tehát aránylag alacsony oldalfalakból meredeken emelkedik felfelé, hegyes csúcsban végződő templomtető. A templom falait erős, szinte öles fenyőből készítették, míg a tetőzetet azbesztlapokkal fedték be. Sokan megkérdezhetnék, hogy hát honnan vették azok a keménykötésű finn fiúk azokat az azbesztlapokat ott kinn a fronton? Azt is elmondhatom. A jelzett fronton szolgáló fiúk magukévá tették ezt az ügyet teljes egészében. A zsold- jaikból, valamint a hozzátartozóik gyűjtéséből összehoztak kb. 300 ezer márkát s ezen vették meg azután azokat az eszközöket, amiket maguk nem tudtak elkészíteni. A templom 500 ember befogadására építtetett. (Ülőhely van ennyi.) Természetesen van karzata, sekrestyéje és vasbetonból készített iratkamrája is. Ez a kívülről elég nagy és belülről világosszürke színű kedves templom igen megnyerő hatást gyakorol a szemlélőre. Az oltárt a megfeszített Jézus Krisztus egy fából kifaragott képe alkotja. Egyelőre még csak egyszerű ablakok és világítás van a templomban, de az a terv, hogy festett és színezett mozaikablakokkal, valamint villannyal fogják díszesebbé tenni ezt az amúgy is szép templomot. A legerősebb vár. Felszentelésére sok százan jöttek el még az ú. n. hazai, a háború zajától békésebb területekről is. Ott volt a viipuri egyházkerület püspöke, Salomies, ahova majd háború után fog tartozni ez a terület, azután a jelenlegi főpásztor, Björklund tábori püspök, valamint Kauppi vallás- és közoktatásügyi miniszter. A felszentelés után ünnepi istentiszteletet tartottak az újonnan felszentelt templomban. A felszentelést végző püspök megemlékezett arról, hogy ez a templom azon a helyen áll, ahol egykor régen Kivennapa község vára állt. „Legyen ez a templom — mondta a püspök — jele annak, hogy had-’ seregünknek, népünknek mégis csak legerősebb vára az Isten igéje. Molnár Rudolf. Bizonyosság a bizonytalanságban. Hosszú esztendők óta ránehezedik lelkünkre a bizonytalanság nyomasztó érzése. Ennek a véres háborúnak a menete, egyre, borzalmasabbá fajulása mind nagyobbá növeli és terhesebbé teszi ezt az érzést annyira, hogy már-már felmerül sokak lelkében a kérdés: egyáltalában van-e valahol valamiben bizonyosság az ember számára? Mikor bizonytalanná válik az otthon és senki sem tudja, nem csapódik-e be és nem szórja-e szét egy-két pillanat alatt egy ellenséges bomba. Mikor bizonytalanná válik a kenyér és senki sem tudja, hogy nem üti-e ki kezéből a falatot az ínség, mikor bizonytalanná válik az élet és senki sem tudja, nem les-e rá valahol a nagy rabló, a halál, — olyan félelmessé nő ez a bizonytalanság, hogy a sötétjében megriad a lélek és remegve kérdezi: hol van valami, amiben biztosan meg lehet kapaszkodni? Különösen ráül ez az érzés a lelkünkre az ó- és újesztendő határánál, ahol tépelődve nézünk a jövő felé, amit riadt szemünk előtt vak homály takar. Innen nézve ebben a jövőben minden-minden óh mennyire bizonytalan! Remegő lelkünkre rászáll azonban itt egy megnyugtató boldog érzés: van bizonyosság a bizonytalanságban. Isten ez a bizonyosság! Mi, akik a hit szemével nézünk, tudjuk, hogy az a jövő és vele minden, de minden az Ő kezében van. Hitünk kezével kapaszkodjunk bele Istenbe. Ragadjuk meg oltalmazó, áldó kezét. A nagy sötétségben világoltassuk előttünk homály toszlató, fénytszóró, útat mutató szent igéjét. Nincs más bizonyosság, csak ő. De nekünk ez bőségesen elég. Mitől -féljünk? A zsoltáríróval mondjuk: Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert Te velem vagy. 23. zsolt. 4. v. Lehet, hogy nagy harcok várnak ránk. — Benne van erőnk. Lehet, hogy nehéz próbákat kell átélnünk. — ű ad türelmet és kitartást. Lehet, hogy életünket veszítjük el. — őbenne megtaláljuk azt. Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Senki sincsen, bizonyára nincsen! Róm. 8, 31— 39. v. Az újesztendő felé félelem nélkül, bátran megyünk! Lukács István Evangélikus ember evangélikus lapot olvasí mét! Miért éppen bibliás embert kíván? Az üdvösség és kárhozat kérdésében csak az ő szavuknak lehet hitelt adni. Bibliája neki is van. Nem nyitotta föl, mióta otthon a kaszárnyában abbahagyta az olvasását. Ó, mostan igen szívesen olvasná. Talán itt van fekvőhelye mellett a cókmókja között. Biblia, az Isten beszéde. Ó, nagyon szeretné most hallgatni, olvasni, de nincs hozzá ereje. Annyi ereje sincs, hogy egy könyvet fölemeljen. Ide jutott és még rosszabb következik: halál, ítélet, kárhozat. Valaki bejött a fülkébe. István felnyögött. A sza- nitéc föléje hajolt. — Rosszul van? — kérdezte. István csak fejével igeneit a kérdésre. — Inni akar? — kérdezte tovább a szanitée. — Most nem — nyögte a sebesült. — A Bibliát! — Miféle Bibliát? — Innen az ágyam mellől — suttogta István. A szanitée némi keresgélés után elővette a feketetáblás könyvet. — Mit akar vele? Hiszen kézbevenni sem tudja. — Olvasson belőle! A szanitée először meghökkent, aztán vállat vont és megkérdezte: — Mit olvassak? Hol? Hányadik oldalon? — Akármit, csak olvasson! Amaz felütötte a Szentírást. Tájékozatlanul lapozott benne néhányat, majd találomra olvasni kezdte a szemébe ötlő vastagbetűs íráshelyet: — Eljő az óra, amelyben mindazok, akik a koporsókban vannak, meghallják az ő szavát és kijő- nek, akik a jót cselekedték, az élet feltámadására, akik pedig a gonoszt művelték, a kárhozat feltámadására. Amikor a szanitée idáig ért az olvasásban, arti- kulátlan hangokat hallott a sebesült felől. Megállt, ránézett Istvánra. A beteg levegő után kapkodott, szemei kikerekedtek, mondani akart valamit. Jóné- hány másodperc eltelt, amig szóhoz jutott. — Hagyja abba! — hörögte. Értetlenül nézett rá a szanitée, de szó nélkül eleget tett a beteg kívánságának. Becsukta a könyvet, visszatette helyére, István holmija közé és eltávozott. A beteg magára maradt rémületével a kicsi fülkében. Már megkezdődtek számomra a pokol gyötrelmei — gondolta. A Biblia sem nyújt békességet, vigasztalást; kárhozattal fenyeget az is. Úristen! Hát igazán elkárhozik? Nem menti meg senki és semmi? Ó, szeretné fejét összetörni a fülke oldalán átkos nemtörődömsége miatt. Nem tartotta fontosnak, semmibe vette Isten akaratát, mindig csak a maga feje után ment S most itt az eredmény: a kárhozat. Nem készült az ítéletre, éppen ellenkezőleg: a világ bűnös útjait járta és nem hagyta, hogy Isten igéje meggátolja ezekben az útjaiban. Hát megérte? Mit kapott a világtól? Kiábrándultságot, csömört, nyugtalanságot és mindezek koronájaképen örök kárhozatot. Átkozottul rossz vásárt csinált. Isten helyett a világ, a bűn szolgája lett, remélve, hogy így megvásárolhatja magának azokat az örömöket, amelyek az életet színessé, széppé, kívánatossá teszik — s a világ rútul becsapta. Lelki gyötrelmei egyre fokozódtak és meghaladták testi kínjait. Imádkozni próbált, de nem tudott. Állandóan az az ige csengett fülébe a szanitée által felolvasott. íráshelyből, hogy akik a gonoszt cselekedték, azok a kárhozat feltámadására jönnek ki sírjaikból. Ezek közé tartozik ő is egészen bizonyosan; ő nem Isten akaratát, hanem a gonoszt cselekedte. (Folytatjuk.)
