Harangszó, 1943
1943-03-28 / 13. szám
1943. március 28. HARANGSZÓ 99. lelhet —1 kezdte megállapításait a püspök. Amikor egzisztenciális veszedelembe kerül a világ, újra meg újra előtérbe lép ez a probléma. A most megindított mozgalomnak éppen az az egyik nagy előnye, hogy nem egységesíteni akarja a hosszú történeti fejlődés folyamán különbözőképen alakult egyházakat, hanem az együttműködést kívánja biztosítani azok között, akik különböző lelkialkatuk és történelmi fejlődésük dacára is lényegében egy cél felé törnek, mert Isten országának szolgálatát végzik. Az együttműködés akadályai rendszerint nem döntő jelentőségű kérdések, hanem olyan „sérelmek“, amelyek apróbb jelentőségű konkrét kérdésekben fájnak hol az egyik, hol a másik egyháznak. Ezt azért szeretném hangsúlyozni, mert az a tapasztalatom, hogy nagy elvi különbségek ellenére is lehetséges együttműködés emberek között akkor, amikor közös célról van szó, ellenben azonos elvi alapon is fölbomlik az együttműködés, ha nem viseltetnek egymás iránt kellő figyelemmel és tapintattal. Több érintkezés, több bizalom, egymás iránt több figyelem megmutatása már maga óriási jelentőségű lépés lenne. Nem volna-e szükség arra, hogy időnkint a keresztyén egytor urunk nem lázadásra oktatott bennünket. Ha Ferdinánd magához kívánja Dévay Bíró Mátyást, ám tegye! Alattvaló része a hűség és az engedelmesség, az uralkodóé pedig az igazság. Ö lássa! Dobay kelletlenül rázta magát. .— Gyáva beszéd ez! A főbíró ökle zúgva csapott az asztalra. — A hit beszéde ez! Dobaynak meg sem rebbent a szeme. Arra kiváncsiak volnánk! — Isten a mi reménységünk! Nem elég, ha ezt mondom? Nem! — harcolt a gróftiszt. A főbíró tisztes alakjára ismét nyugalom borult. — Pekry Lajossal beszéltem, mielőtt ideérkeztem volna. Kegyelmed, gróf tiszt uram, bizonyára emlékszik Pál apátra? — A féreg! — rágta Dobay a szitkot fogai között. András sem érzett különben. — Most aztán valóra válthatja fenyegetését! — képződött sötét ék a szeme kékjén. — Csodálatos, hogy eddig is nem tette. A főbíró megbiccentette fejét. — Bizony csodálatos! És a legcsodálatosabb, hogy többé nem is teheti meg! A gróftiszt szemöldöke kérdőn szökött fel. — Pál apát nincs többé! — mondotta ki titkát a főbíró; — Megölték? — feszült meg az András dereka, házak fejei összejöjjenek és megbeszélést tartsanak? — kérdezte még a tudósító. — Erre a kérdésre — hangzott Túróczy püspök válasza — magától értetődő a feleletem az előbbiek alapján. Az ilyen összejöveteleket szükségesnek tartom. Szolgáld a Kriszius ügyéi! (Részlet egy lelkészi jelentésből.) Sajnálattal állapítom meg, hogy sokan vannak gyülekezetünkben, akik a templomot következetesen mellőzik, a gyülekezeti közösség munkájában nem vesznek részt és a gyülekezet megoldandó feladataival szemben közömbösséget mutatnak. Azt gondolják: az istentiszteletet végezze el a pap. Pedig evangélikus egyházunk tanítasa szerint az istentisztelet nem csu- j pán a pap kötelességteljesítése, ' hanem a gyülekezet és a lelki- pásztor együttes Isten szine elé borulása, hitünk megváltása és arról való közös bizonyságtétel. Arra kell törekednünk, hogy a gyülekezet minden egyes tagja megszeresse és magáénak tartsa a templomot és azt minél gyakrabban felkeresse. Akármilyen szigorúan hangzik, mégis igaz, hogy aki a templomból és a gyülekezetből elmaradozik, az a romlás útjára tért, mert aki nem illeszkedik be rendszeresen és állandóan ebbe közösségbe, az akarva, nem akarva kirekeszti magát az egyházból. A nyíregyházi „Erzsébet“-közkórház imatermében ideglenesen felállított oltár. Kórházban, szórványban könnyen elkészíthető. Tervezte dr. Gerlei Ferenc alorvos. — Egyszerűbben történt! — mesélte a főbíró. — Még a szepesi várban. Indulásra noszogatta egyre a kapitányt. Alig bírta bevárni a huszárokat. És amikor minden akarata szerint alakult, az utolsó pillanatban, amikor útra készen sorakoztak a várudvaron, alig választotta el néhány óra hónapok óta készített nagy győzelmétől, akkor következett be. Lefordult nyergéből, mint a homokzsák. Mire szólongatni kezdték, a lélek is elszállt belőle. Megölte a vére. Dobay sebesen gyűrögette bajuszát. —- Bizonyos ez? — Isten igazságszolgáltatásában én sohasem kételkedtem. Ö ítélkezett helyettünk is. Prédikátor urunkat ő megvédheti. Lehet, hogy általunk, lehet, hogy nem. Lehet, hogy most, lehet, hogy csak esztendők múltán! Nem úgy gondolja, gróftiszt uram? — Tudom! makacskodott Dobay. — Ezt az alkalmat Isten adta kezünkbe. Most kell megmutatnunk, hogy az egész világtól sem ijedünk meg. Most vagy talán soha! Ellenállást javasolok! Urak! —■ ragadta szavával mellen a tanácsot — Ki tart velem? András talpra ugrott. — Nem engedhetjük el prédikátor urunkat! Azonban példáját senki sem követte. A gróftiszt várt egy pillanatig. Azután leoldotta címeres jelvényét és úgy hajította az asztalra, hogy a pajzsot tartó angyal egészen behorpadt. — Akkor nincsen közöm többé a nemes községhez! —• nagy megvetéssel viharzott ki a teremből. Andrást karon fogva cipelte magával. Egészen hazáig. Föl az utcára nyíló fényes nagy szobába. Ott elengedte a magisztert, maga pedig a heverőre vetette magát. — Tudni sem akarok ezentúl a történtekről! — tett pontot a csata végére és a falhoz fordult. András tétován állt mögötte. Szerette volna vigasztalni, de nem merte. Hirtelen könnyű érintés deleje szikrázott a karján. Szükségtelen volt megfordulnia, hogy kitalálja az okát. Zsibbasztó öröm áradt végig rajta. Csak mint távoli zene énekelt fülébe a Mária suttogása. — Menjünk, ilyenkor nem szabad megzavarni! — és már át is lebegett a szomszéd szobába. Andrásnak kalapált a szíve. — Mégis viszontlátom! — telepedett apró asztalkához a lány mellé. Mária fensőbbségesen vetette hátra hajfonatát. — Úgyis beszéltük meg, ha jól emlékszem! András tenyerébe vette kezét. — Szeretném, ha mindig együtt lennénk! — buggyant ajkára a vallomás. A lány elmosolyodott. — Azt hiszem, az nem is lehetetlen! — Nem? —■ lángolt a zifjú. — Nem — csillogott veszedelmesen a Mária szeme, — mert én is szeretném!
