Harangszó, 1942
1942-03-29 / 13. szám
96 HARANGSZÓ 1942 március 29. zetre nézve; ezért törekedtek minden erejükkel arra, hogy őt valamiképpen elhallgattassák. Megöle- tésének a gondolatától azonban visszarettentek. Kajafás volt az, aki eloszlatta aggodalmaikat, mondván: „Jobb, hogy egy ember vesszen el a népért“. Az ítélkezés, amelyet Kajafás vezetett,- a legelemibb igazságnak otromba megcsúfolásánál nem volt egyéb. Költött vádak és hamis tanuk vallomása alapján akartak dönteni élet és halál felett! Amikor pedig maguk is látták, hogy minden alaptalan vád megdőlt és minden hamis érv megszégyenült s emiatt kínos tanácstalanság lett úrrá az egész testület felett, Kajafás volt ismét az, aki gonosz következetességével megtalálta a kivezető utat. Ezt kérdezte Jézustól: „Mondd meg nekünk, te vagy-e a Krisztus, az Istennek fia?“ A választ ismerjük: Jézus igennel felelt. E felelet nyomán hirtelen engedett a kínos feszültség. Kajafás arcára kiült a mesterkélt megdöbbenés, az ajkakról pedig feltör akár- örvendés moraja. Búsúlása jeléül megszaggatja ruháját Kajafás, ál- nok szíve azonban tele van diadalmas ujjongással. Most már kimondhatja az ítéletet bátran: nem kell sem költött vád, sem pedig Isten nélkül. Elbeszélés. írta: Dr. Schlitt Gyula. (Folytatás.) — Hát lesz is belőle emeletes ház, én mondom neked. Csak ismerni kell az ilyen fogásokat, s meg kell érteni — magyarázgatja lihegve Törökné. — Bo- dóné tapogatódzott s csak meg akarta tudni, mit szólok hozzá? Ki akarta ugratni a nyulat a bokorból. — És te, persze, kiugrottál — veti oda félvállról gyönge gúnnyal András. Az asszony formába jött. — Hát bizony megmondtam neki, hogy az én fiam nem megy a faluvégre asszonyért. Olyan legénynek, mint Jóska, a templom mellől is jut. Jóska elszörnyűködött. — S ezt mondta, édesanyám? —kérdi. — Ezt! — mondja röviden az anyja. — Hát nem nyulat ugrasztott Bodó- né, de szamarat — rival dühösen az asszonyra az öreg —, miért nem mondtad meg neki mindjárt, hogy az ő lánya kell? — Megértette ő, mit akarok. Légy nyugodt. Helyre juttatom én a szót, ha alkalom nyílik, hogy okoskodjanak rajta. Aztán én is eleget láttam. Úgy nézett rám Julis, hogy majd kiesett szemén, száján az igen, hamis tanú! Istenkáromlás vádjával illeti Jézust! Az érte járó büntetés pedig: kereszthalál! Szegény Kajafás! Nem tudta, hogy azzal az ítélettel önmagát sújtotta és azt a papi testületet, amelynek ő volt a feje. Nem sejtette, hogy az a kereszt, amelyet ő ácsolt, az egész emberiségnek lesz diadalmi jelévé! Gonoszát művelt és mégis Isten ügyét szolgálta! Fürst Ervin. Háborús RöíeZessé- geinRröl — az Ige megtartó erejéről szólt Kapi püspök legutóbbi körlevelében. Számunkra — mondja a körlevél — a háborúban részvétel nem elvi probléma, nem is politikai kérdés, hanem parancsoló és kényszerítő adottság, melynek valóigazságait világosan látnunk kell. Meg kell látnunk nevezetesen, hogy ez a méreteiben és ütemében erősödő háború hazánkért, nemzeti létünkért, családi tűzhelyünkért, keresztyén oltárainkért és keresztyén kultúránkért folyik. Meg kell látnunk azután, hogy ez a háború nem egyesek háború ja, hanem mindenkié. Nem a hadsereg, nem a szövetséges hatalmak, nem a kormány kizárólagos ügye, hanem az A két férfi összenézett. Érthetetlenül. Majdnem bután. Az öregben gomolygott az indulat, mint cigánykunyhóban a füst. Feszült benne, s keresett nyílást. Rágyújtott. Közben elbámul, kezében felejti a gyufát s a körmére ég. Felszisszen s levágja. Morog. Fejére kapja kalapját s kimegy. Jóska nem tudta, mit csináljon. Állt s latolgatta szülei ellentétes felfogásait. Ha anyjának van igaza, akkor már az utcán kellene tekeregnie, valahol Bo- dóék kapufélfája táján. Nem volt ereje határozni, az anyját leste, mit mond. Nem soká kellett várnia. — Eredj, vedd az új kalapodat — szólal meg anyja — s ne tágíts örzse mellől, s ha százan is környékezik. Vagy te olyan legény, mint az a csipásszemű Kovács Marci. De vagy ám. Csak nem köll röstelkedni. És mondj szépeket Bös- kének, s ne kullogj mellette, mint valami néma majom, kinek befagyott a szája. Olyan aranyos az a leány. Simogasd meg a kezét, s beszélj ügyesen, okosan. Tréfálkozzál vele. Szeretik ám a lányok, ha vidámak a fiúk, és egy kicsit szemtelenek. Csak mafla ne légy, mert azt nem bírják a lányok. Tudom magamról. Mit volt Jóskának mit tenni erre az eleven útbaigazításra, előkerítette új kalapját s igyekezett az ajtó felé. Előbb azonban anyja elé kellett állnia. Az asz- szony végigmustrálta, rendben van-e rajta minden. Benyálazta ujját, s kétfelé simította Jóska szemöldökét. — Eredj! — mondta, egész nemzeté. A végső nagy győzelemért együtt kell harcolnia idegen földön járó vitéz katonáinknak s az itthonlevőknek. Előrevonuló szuronyos acélfal, gyorstüzelő ágyú, tankoszlop és repülőgép-raj mellett itthon is minden védelmi harccá válik, melybe egy- akaratú megértéssel bele kell illeszkednie földünk megmunkálásának, hivatalbeli szolgálatunk pontosságának, iparosaink becsületes munkájának, éléskamránk szegénységének, ruházatunk kopottságának, prédikálásunk és tanításunk lelkiségének, beszédünk és cselekvésünk bizonyságtételének. Magyar nemzetünkre ismét próbatevő idő vár. A történelem ítélete alá kerülünk. Sorsunkról, jövendőnkről, létünkről van szó. Egységet, önfeláldozást és erőt követelő időnkben mutassa meg mindegyik gyülekezetünk, hogy evangélikus keresz- tyénségünk nemzetünk együttérző eleven darabja. Hűséges szeret étben teljesítsük hazánk iránt kötelességeinket. Válságok zivatarában újból bebizonyosodik, hogy az Ige kőszálként megáll. Legyen tehát gyülekezeteink szolgálata e nehéz időben mindig, mindenütt és mindenben az ige szolgálata. Az igét vigyük minden hajlékba. Az ige legyen iskoláink munkaprogrammja. S Jóska gondterhesen ment. Nem tudott teljesen szabadulni vállalkozásának sikere iránti kételyétől, s ez bizonytalanná, bátortalanná tette lépéseit. Végül mégis megnyugtatta magát azzal, hogy az ember utóvégre soha nem tudja, honnan csap valakire a szerencse, kifújta az orrát, és megindult nagy bizakodással. Az anyja csak nem akarhatja becsapni! Ágnes bizonyos áhítattal nézett fia után. Nincs több ilyen legény, gondolta, s úgy rohant végig idegein a büszkeség, mint a láng a gyujtózsinóron. Addig nézett utána, míg el nem tűnt a sötétségben. Aztán bement, hogy lerakja az asztalt. II. Kint a ház előtt, az utcán egész kis népgyűlés kavarog. András viszi a szót. A tömeg hallgat, figyel, s nyeli a böl- cseséget. Közben bólogatnak. Ezt a pipák parazsának igenlő mozgásából látni. Mint a üdére a mocsár fölött, úgy imbolyog a sötétben a pipák tüze a szájak körül. De okos ember ez az András, csak hon- nét veszi? Sóhajtozza irigykedve egyikmásik. Fene nagy esze van, sugdolózzák. S ami a fő, szegény emberek barátja, s ha egy éjjelen át hatalomhoz jutna, hát nagyot fordulna a világ. Ennyi jószándéknak és észnek még a hegyek is engednének. Csak tíz hold földje volna és senki más nem lenne tavasszal bíró,
