Harangszó, 1942

1942-03-01 / 9. szám

66. Vitéz nagybányai Horiíjy István Magyar- ország kormány zó0e- lyettese. Történelmi esemény színhelye volt február 19-én az országház kupola- csarnoka, ahol az országgyűlés két háza együttes ülésben vitéz nagy­bányai Horthy Istvánt nagy lelke­sedéssel kormányzóhelyettessé vá­lasztotta. Miközben száz meg száz ajakról felcsaptak az ő nevét kiáltó hanghullámok, I, majd ünnepélyes csendben Kormányzónk jelenlété­ben elhangzott a kormányzóhelyet­tes esküje, s lejátszódott az apa és fia kézfogásának történelmi je­lenete, világosan láttuk és éreztük, ebben a választásban a történelmi fordulóknál szavát hallató magyar lélek szólalt és nyilatkozott meg. Az a lélek, mely felülről jövő isteni szóra figyelve ösztönösen megérzi, mit kell tenni, kire lehet a nemzet sorsát rábízni s ezt a sok­szor széthúzó magyarságot példás egységbe tudja fogni s vezére mögé határtalan szeretettel fel tudja sorakoztatni. Ez a lélek irá­nyította a nemzet figyelmét vala­mikor az első kormányzó, Hunyadi János fiára, az igazságos Mátyásra, Tanyán a borzalom óráiban. (A múlt évi apostagi árvízveszedelem leírása.) Irta: Sparing Margit. Tanyán lakom Solt határában, tiz kilométerre a falutól, körülbelül egyenlő távolságra Solttól és Apostagtól. Meg­érdemli ez a dúskalászú áldott síkság, hogy szeressük, egybeforrjunk vele, fa­lutól és várostól távol rajta éljünk. Vasárnap délelőtt átüzentek Nagyék a szomszédból, ha akarok, bemehetek velük kocsival Apostagra. — Miért mentek? — kérdezem Mar- cellkát, a szomszédasszonyt. — A rádió azt mondotta, hogy a Duna Vecsésnél áttörte a gátat. Még sosem láttuk a védgát magasságáig duz- zadtan s kiváncsiak vagyunk, hogyan birkóznak a renitens folyóval — felelte. Engem nem érdekelt, megnéztem tavaly, amikor ijesztgetett bennünket. Apostagon lakó édesanyámat és testvé­reimet akartam meglátogatni. így ve­lük mentem. A falu alatt találkoztunk volt ara­tónkkal. — Mi újság Jenci bácsi? — szólítom meg. — Jön a Duna! — feleli komoran. Ijedten nézünk egymásra Marceflkával. — Majd betömik ezt a lyukat, mondja Feri, — Marcellka férje megnyugtatóan, mialatt kocsink tova zörgött. A vásár­téren a malom előtt csónakot láttunk. Feri megsuhintotta a lovak felett az HARANGSZÓ a magyaroknak erre a felejthetet­len uralkodójára. Ez a lélek mu­tatott rá a magyar szabadság haj­nalán egy másik vezérre, Kossuth Lajosra. Ez a lélek ihlette 22 évvel ezelőtt a kábultságból felocsúdó magyart, hogy az otrantói hősben Istentől küldött vezérét meglássa és őt kormányzójává válassza. S vitéz nagybányai Horthy István. j ostort s kocsink még gyorsabban haladt. Egy ház előtt a kocsira ágynemű, ruha­féle és zsákok rakva, máshol marhák, disznók szabadon eresztve az udvaron. Az utcákon siető és csoportokba verő­dött riadtarcú emberek. — Éppen csak beszólunk otthon, máris jövünk vissza — fordul hozzánk Feri, — hátha később nem tudnánk visszamenni. Otthon a magtár ajtaját szigetelik a víz elől. Édesanyám nyugodt. Én is megnyugszom. Persze kötelező és saját megnyugtatásunkra meg kell tenni a szükséges óvintézkedést, de hogy a Duna a falunkra zúduljon... Ugyan!... Hogy tavaly a védgáton belül néhány házat összedöntött? ... Mire való volt vele szemben az a kihívó magatartás, a medre szélére építeni, minden oda épülő házzal egy-egy fricskát mutatni neki: ...Ennyire félünk tőled... Látod? Berzenkedhetsz. Megsokalta. Eszembe jut a szobánk mestergerendájára vésett írás: Építette Kakas Pál 1816-ban. Ebben a házban született az apám és a nagy­apám is. S méltatlankodom a Duna ne­vében is a tömegpánikért. Azért, mert most egy kicsit a haragos arcát mutatja, mindjárt azzal gyanúsítani, hogy el akar nyelni bennünket... Máskor is viselke­dett már így. Olyan, mint a fehérsza- kállú Mikulás bácsi. Virgácsot igér a rossz gyerekeknek s mindenféle jóval rakja tele cipőcskéjüket. Olykor hara­gosan felfújja magát, de mindig meg- békül s készségesen hajtja malmunkat, ellát bennünket bőven hallal, szelíden 1§4Ü. március i. most, amikor arról volt szó, hogy kit lehet és kell kormányzóhelyet­tessé választani és a nemzet sorsá­nak formálásába bekapcsolni, ez a lélek Horthy Istvánra, az apa fiára mutatott és minden magyart osz­tatlan egységben, határtalan szere­tettel és hűséggel mögéje sorakoz­tatott. Horthy István a nagy tettek embere, aki — ha a nemzet érdeke úgy kívánja — gyors elhatározás­sal több ezer km-es indiai út koc­kázatát egy kis légi lélekvesztőn egymaga önként meri vállalni. A munka embere, aki a csepeli gyár­ban munkásokkal együtt dolgozik, világot jár, hogy tapasztalatokat szerezve népünket gazdagítsa. A magyar jövőért küzdő ember, aki irányt mutat a küzdelemben, alapos felkészültséggel, nagy munkaszere­tettel a fiatalságnak példát ad. Vezető egyéniség, aki világesemé­nyek zűrzavara között mint a ma­gyar vasútak igazgatója nyugodtan helytáll és biztos megoldásokat talál. S még egyet lássunk meg: Horthy István vallásos, hívő ember, aki hívő családi körben nevelkedett s az egyetlen kősziklát, amelyre építeni lehet, Jézus Krisztusban látja. Mindez drága érték s jövőre szóló áldott ígéret nekünk. Nagy ringatja csónakunkat és nyáron felfris­sülünk simogató, langyos hullámaiban. Mindig csak adott a mi kedves öreg Dunánk. Büszkék is vagyunk rá. Ha vendég érkezik falunkba, megmutatjuk neki s szemünk felragyog mikor elámul a füzes partok mentén a láthatárba ve­sző fodrosán csillogó víztükör láttára. Túl a hegyoldalon elszórtan Kisapostag házacskái fehérlenek. Apró harangjuk a hegy tetején haranglábon áll, csilin- gelése idehallik. Útközben visszafelé le-leintem Mar- cellkát a Dunára vonatkozó aggódó meg­jegyzéseiért. Csupa öröm vagyok. Leve­let kaptam. Kedves vendégeink érkez­tek, a hugoméknál vannak, fehéregy­házai pusztán. Reggel csomagolok, át­megyek hozzájuk és este vendégeinkkel én is elutazom. Olykor azért titkolt szo­rongás suhan át rajtam s rosszaién te­kintek a Duna felé, amiért úgy megza­varja örömömet. Ez a Marcellka is foly­ton kuvikol mellettem. Pedig nekem holnap okvetlen Pestre kell mennem. Bosszús vagyok, hogy a rádió hír- szolgálatának időpontját lekéstük, pár perccel később érkeztünk haza. Hiába, nem érhettünk vissza hamarább. Apos­tagon alig időztünk, mindig úton vol­tunk. Kocsink sokszor tengelyig sűlyedt a kátyúkban, a lovak izmaikat megfe­szítve cuppogtak a ragadós fekete agyagban. Bizony Pestre rövidebb idő alatt érünk mindig, mint a téli útakon a tanyára. Szürkületkor átmentem Nagyékkal Stöckelckhez, névnapján köszönteni Ju-

Next

/
Oldalképek
Tartalom