Harangszó, 1942

1942-03-01 / 9. szám

66.

Vitéz nagybányai Horiíjy István Magyar- ország kormány zó0e- lyettese.

Történelmi esemény színhelye volt február 19-én az országház kupola- csarnoka, ahol az országgyűlés két háza együttes ülésben vitéz nagybányai Horthy Istvánt nagy lelkesedéssel kormányzóhelyettessé választotta. Miközben száz meg száz ajakról felcsaptak az ő nevét kiáltó hanghullámok, I, majd ünnepélyes csendben Kormányzónk jelenlétében elhangzott a kormányzóhelyettes esküje, s lejátszódott az apa és fia kézfogásának történelmi jelenete, világosan láttuk és éreztük, ebben a választásban a történelmi fordulóknál szavát hallató magyar lélek szólalt és nyilatkozott meg. Az a lélek, mely felülről jövő isteni szóra figyelve ösztönösen megérzi, mit kell tenni, kire lehet a nemzet sorsát rábízni s ezt a sokszor széthúzó magyarságot példás egységbe tudja fogni s vezére mögé határtalan szeretettel fel tudja sorakoztatni. Ez a lélek irányította a nemzet figyelmét valamikor az első kormányzó, Hunyadi János fiára, az igazságos Mátyásra,

Tanyán a borzalom óráiban.

(A múlt évi apostagi árvízveszedelem leírása.)

Irta: Sparing Margit.

Tanyán lakom Solt határában, tiz kilométerre a falutól, körülbelül egyenlő távolságra Solttól és Apostagtól. Megérdemli ez a dúskalászú áldott síkság, hogy szeressük, egybeforrjunk vele, falutól és várostól távol rajta éljünk.

Vasárnap délelőtt átüzentek Nagyék a szomszédból, ha akarok, bemehetek velük kocsival Apostagra.

— Miért mentek? — kérdezem Mar- cellkát, a szomszédasszonyt.

— A rádió azt mondotta, hogy a Duna Vecsésnél áttörte a gátat. Még sosem láttuk a védgát magasságáig duz- zadtan s kiváncsiak vagyunk, hogyan birkóznak a renitens folyóval — felelte.

Engem nem érdekelt, megnéztem tavaly, amikor ijesztgetett bennünket. Apostagon lakó édesanyámat és testvéreimet akartam meglátogatni. így velük mentem.

A falu alatt találkoztunk volt aratónkkal.

— Mi újság Jenci bácsi? — szólítom meg.

— Jön a Duna! — feleli komoran.

Ijedten nézünk egymásra Marceflkával.

— Majd betömik ezt a lyukat, mondja Feri, — Marcellka férje megnyugtatóan, mialatt kocsink tova zörgött. A vásártéren a malom előtt csónakot láttunk. Feri megsuhintotta a lovak felett az

HARANGSZÓ

a magyaroknak erre a felejthetetlen uralkodójára. Ez a lélek mutatott rá a magyar szabadság hajnalán egy másik vezérre, Kossuth Lajosra. Ez a lélek ihlette 22 évvel ezelőtt a kábultságból felocsúdó magyart, hogy az otrantói hősben Istentől küldött vezérét meglássa és őt kormányzójává válassza. S

vitéz nagybányai Horthy István. j

ostort s kocsink még gyorsabban haladt. Egy ház előtt a kocsira ágynemű, ruhaféle és zsákok rakva, máshol marhák, disznók szabadon eresztve az udvaron. Az utcákon siető és csoportokba verődött riadtarcú emberek.

— Éppen csak beszólunk otthon, máris jövünk vissza — fordul hozzánk Feri, — hátha később nem tudnánk visszamenni.

Otthon a magtár ajtaját szigetelik a víz elől. Édesanyám nyugodt. Én is megnyugszom. Persze kötelező és saját megnyugtatásunkra meg kell tenni a szükséges óvintézkedést, de hogy a Duna a falunkra zúduljon... Ugyan!... Hogy tavaly a védgáton belül néhány házat összedöntött? ... Mire való volt vele szemben az a kihívó magatartás, a medre szélére építeni, minden oda épülő házzal egy-egy fricskát mutatni neki: ...Ennyire félünk tőled... Látod? Berzenkedhetsz. Megsokalta. Eszembe jut a szobánk mestergerendájára vésett írás: Építette Kakas Pál 1816-ban. Ebben a házban született az apám és a nagyapám is. S méltatlankodom a Duna nevében is a tömegpánikért. Azért, mert most egy kicsit a haragos arcát mutatja, mindjárt azzal gyanúsítani, hogy el akar nyelni bennünket... Máskor is viselkedett már így. Olyan, mint a fehérsza- kállú Mikulás bácsi. Virgácsot igér a rossz gyerekeknek s mindenféle jóval rakja tele cipőcskéjüket. Olykor haragosan felfújja magát, de mindig meg- békül s készségesen hajtja malmunkat, ellát bennünket bőven hallal, szelíden

1§4Ü. március i.

most, amikor arról volt szó, hogy kit lehet és kell kormányzóhelyettessé választani és a nemzet sorsának formálásába bekapcsolni, ez a lélek Horthy Istvánra, az apa fiára mutatott és minden magyart osztatlan egységben, határtalan szeretettel és hűséggel mögéje sorakoztatott. Horthy István a nagy tettek embere, aki — ha a nemzet érdeke úgy kívánja — gyors elhatározással több ezer km-es indiai út kockázatát egy kis légi lélekvesztőn egymaga önként meri vállalni. A munka embere, aki a csepeli gyárban munkásokkal együtt dolgozik, világot jár, hogy tapasztalatokat szerezve népünket gazdagítsa. A magyar jövőért küzdő ember, aki irányt mutat a küzdelemben, alapos felkészültséggel, nagy munkaszeretettel a fiatalságnak példát ad. Vezető egyéniség, aki világesemények zűrzavara között mint a magyar vasútak igazgatója nyugodtan helytáll és biztos megoldásokat talál. S még egyet lássunk meg: Horthy István vallásos, hívő ember, aki hívő családi körben nevelkedett s az egyetlen kősziklát, amelyre építeni lehet, Jézus Krisztusban látja. Mindez drága érték s jövőre szóló áldott ígéret nekünk. Nagy

ringatja csónakunkat és nyáron felfrissülünk simogató, langyos hullámaiban. Mindig csak adott a mi kedves öreg Dunánk. Büszkék is vagyunk rá. Ha vendég érkezik falunkba, megmutatjuk neki s szemünk felragyog mikor elámul a füzes partok mentén a láthatárba vesző fodrosán csillogó víztükör láttára. Túl a hegyoldalon elszórtan Kisapostag házacskái fehérlenek. Apró harangjuk a hegy tetején haranglábon áll, csilin- gelése idehallik.

Útközben visszafelé le-leintem Mar- cellkát a Dunára vonatkozó aggódó megjegyzéseiért. Csupa öröm vagyok. Levelet kaptam. Kedves vendégeink érkeztek, a hugoméknál vannak, fehéregyházai pusztán. Reggel csomagolok, átmegyek hozzájuk és este vendégeinkkel én is elutazom. Olykor azért titkolt szorongás suhan át rajtam s rosszaién tekintek a Duna felé, amiért úgy megzavarja örömömet. Ez a Marcellka is folyton kuvikol mellettem. Pedig nekem holnap okvetlen Pestre kell mennem.

Bosszús vagyok, hogy a rádió hír- szolgálatának időpontját lekéstük, pár perccel később érkeztünk haza. Hiába, nem érhettünk vissza hamarább. Apostagon alig időztünk, mindig úton voltunk. Kocsink sokszor tengelyig sűlyedt a kátyúkban, a lovak izmaikat megfeszítve cuppogtak a ragadós fekete agyagban. Bizony Pestre rövidebb idő alatt érünk mindig, mint a téli útakon a tanyára.

Szürkületkor átmentem Nagyékkal Stöckelckhez, névnapján köszönteni Ju-